"And she gave away the secrets of her past and said: I've lost control again"

Naszóval az úgy volt, hogy én augusztusban szerelmes lettem és mivel olyan rövid volt a szerelem kölcsönös időszaka mintha csak álmodtam volna, nagy bánatomban, meg azért, mert amúgy is hajlamos vagyok az önsorsrontásra (és ahhoz a magamfajtának azért kell valami csinos kis ideológia is, nem lehet azt csak úgy, elméletek nélkül, hát nem állatok vagyunk, kéremszépen...), szép ámokfutásba kezdtem, elvállaltam egy olyan munkát, amiről szinte az első perctől tudtam, hogy nem nekem való és meggebedek, ha nap mint nap mások idióta kölkeit kell nevelnem és fegyelmeznem és szépre-jóra tanítanom, ezért aztán az egyetlen szórakozásom az volt, hogy halálra ittam magam esténként és persze a tébolyból nem hiányozhatott a féktelen pasizás, amiről az ember azt képzeli, hogy segít felejteni, de persze csak iszonyú ürességet és önutálatot okoz az ilyesmi és akkor találkoztam valakivel, aki valamiért érdekesnek tűnt (utólag már azt gondolom, hogy ahhoz volt kellően izgalmas, hogy ideig-óráig feledtesse a bánatomat) és ha nagyon sokat ittam és elengedtem magam, félig behunyt szemmel, nos, igen, olyankor még azt is gondoltam, hogy szerelmes vagyok, aztán persze az egész érthetetlenül ment szarrá, hihetetlen bánatot és űrt okozva, amitől legalább elfelejthettem az eredeti nyomoromat, igen, ha nagyon fáj a fogunk, hát érdemes pengével a lábunkba vágni.
Aztán jó szokásomhoz híven megbocsájtottam, újra találkoztunk, újrakezdtük, újra befejeztük, veszekedtünk, nem beszéltünk, barátok lettünk, összevesztünk, találkoztunk, szóval mindent elkövettem, hogy a sok zűrzavar által igazán mélyen belekeveredjünk valami abszurd közös sorsba (ezt mindig így csinálom és a furcsa káosz miatt mindenkivel mély lelki kapcsolatba kerülök, tiszta röhej) és aztán próbáltam ezt a barátság lófaszt fenntartani, de valahogy akármikor találkoztunk az volt az érzésem, hogy nem, erotikus töltet nélkül már kurvára nem érdekel az egész, hogy szarom le az ő nyomorát, hogy mire vágyik, hogy mit baszott el, hogy hogyan él és tudtam, hogy ő meg aztán végképp nem kíváncsi rám és akkor, talán ezt is érezve, de leginkább a saját eredendő frusztráltsága miatt elkezdett bántani engem, csúnya, fájdalmas dolgokat a fejemhez vágva, olyasmit, amit mástól szemrebbenés nélkül elfogadok, mert egészen jól viselem a kritikát egy ideje, de tőle, aki ocsmány, hazug, szar, gyáva geci módjára átbaszott, aki saját maga elől is menekült, tőle egyszerűen nem vette be a gyomrom ezeket és akkor legutóbb egy ilyennél felálltam és otthagytam és most látom ahogy kapaszkodna vissza az összes spermával összebaszott női ölbe és mérhetetlenül szánalmas az egész, de a legijesztőbb ebben az, hogy nem érzek semmit iránta. Semmit. Mintha sosem ismertem volna. Már felidézni sem tudom azokat az örömöket, azokat a fájdalmakat, azt az egész zűrzavart akkor ősszel.
Sem a jóra, sem a rosszra nem emlékezem.


Száradok, törődöm.