Nahát, amikor épp elkezdenék hisztizni, hogy egyedül vagyok és a picsába, hogy engem nem szeret senki és ez egyszerűen mekkora kibaszás és igazságtalanság már, meg hogy mért pont én vagyok tökegyedül, akkor mindig történik valami olyan, ami (újfent) elgondolkodtat a párkapcsolatokat illetően.
Ma beszéltem telefonon egy lánnyal, akivel együtt kezdtünk tanítani annak idején, ő ma már csak fordít, vidékre költözött a pasijával, akit valami netes társkeresőn szedett össze (tán a boxon, nem tudom) és ma elmesélte, hogy vettek egy házat közösen két éve, aminek nagyjából egyedül ő fizeti a részleteit, úgyhogy két éve egyfolytában fordít, kurvára meghízott, így - saját bevallása szerint - igazán illik a vidéki parasztasszonyok közé. A kérdésemre, hogy összeházasodnak-e, azt mondta, hogy nemsokára. Aztán jött ugye a kérdés, hogy És veled mi van? Én meg ilyenkor sosem tudom mit meséljek, merhogy nekem mindenféle elbaszott kísérleteim vannak csak, de nem tudok beszámolni a világon semmiről csak a lakáskölcsönömről meg a macskáról. És akkor elhangzott a lány szájából az a bizonyos mondat: Ne gondold, hogy férjhez menni olyan jó dolog.
És ezt az ember persze racionálisan tudja is - a napi mantrám ugye a kibaszott férfiak - de valahogy mégis olyan sokat hallja-látja, hogy ezt így kell: férjhez kell menni, szülni kell, aszonta a nagymamám, az anyám meg a nők úgy általában erre pályáznak és hát a volt osztálytársaim is csont nélkül tolják ki magukból a gyerekeket, én meg egy korcsnak érzem magam amiért nem kellek senkinek, de aztán hallom ezeket a meséket és akkor megveregetem a saját vállam, hogy sosem mentem bele eleve vesztes ügyekbe.
Ja, a netes ismerkedésről jut eszembe, hogy a nagymamám segíteni akart nekem, a nyomorult szinglinek és a múltkor azzal biztatott, hogy Már az interneten is lehet társat keresni...
Ma beszéltem telefonon egy lánnyal, akivel együtt kezdtünk tanítani annak idején, ő ma már csak fordít, vidékre költözött a pasijával, akit valami netes társkeresőn szedett össze (tán a boxon, nem tudom) és ma elmesélte, hogy vettek egy házat közösen két éve, aminek nagyjából egyedül ő fizeti a részleteit, úgyhogy két éve egyfolytában fordít, kurvára meghízott, így - saját bevallása szerint - igazán illik a vidéki parasztasszonyok közé. A kérdésemre, hogy összeházasodnak-e, azt mondta, hogy nemsokára. Aztán jött ugye a kérdés, hogy És veled mi van? Én meg ilyenkor sosem tudom mit meséljek, merhogy nekem mindenféle elbaszott kísérleteim vannak csak, de nem tudok beszámolni a világon semmiről csak a lakáskölcsönömről meg a macskáról. És akkor elhangzott a lány szájából az a bizonyos mondat: Ne gondold, hogy férjhez menni olyan jó dolog.
És ezt az ember persze racionálisan tudja is - a napi mantrám ugye a kibaszott férfiak - de valahogy mégis olyan sokat hallja-látja, hogy ezt így kell: férjhez kell menni, szülni kell, aszonta a nagymamám, az anyám meg a nők úgy általában erre pályáznak és hát a volt osztálytársaim is csont nélkül tolják ki magukból a gyerekeket, én meg egy korcsnak érzem magam amiért nem kellek senkinek, de aztán hallom ezeket a meséket és akkor megveregetem a saját vállam, hogy sosem mentem bele eleve vesztes ügyekbe.
Ja, a netes ismerkedésről jut eszembe, hogy a nagymamám segíteni akart nekem, a nyomorult szinglinek és a múltkor azzal biztatott, hogy Már az interneten is lehet társat keresni...
az, hogy nem mentél férjhez, nem azt jelenti, hogy nem kellesz senkinek, hanem hogy nem vagy elég hülye... bár, ha így látod, lehet, hogy mégis. hogy tőled idézzek "férjhez menni, gyereket szülni a legkönnyebb. szállj ki a beszűkűltségből" a nagyid up-to-datebb nálam, nekem a netes dolog vhogy nem...
VálaszTörlésa nagymamámat csupán iróniának szántam, minthogy ugye a lovebox egész csomó brutális dolgot hozott az életembe a közel egy év alatt, ő meg kedvesen biztat, tök röhej. (egy percig erősen vágytam rá, hogy elmeséljem neki mire is jó a netes ismerkedés...) megint félreértesz: ez a bejegyzés nem arról szól, hogy én mennyire szeretnék férjhez menni és milyen szar, hogy nem tudok hanem az ellentmondásos érzésekről, amikkel meg kell küzdenie az embernek ezzel az egésszel kapcsolatban. megjegyzem azért az, hogy nem találok senkit akivel lehet normálisan működni, tán indikátora annak, hogy velem valami baj van. persze mondhatjuk, hogy nekem nem kell senki, illetve aki nekem kell, annak én nem kellek, csodás...
VálaszTörléssztem ez egyszerű "vadászösztön", nem? (h sosem az kell, aki lehetne és vice versa) én is csak olyankor érzem sz--nak, h szingli vok, (utálom ezt a szót) amikor mások szánakozva kérdezgetnek, vagy ajánlgatnak pasikat, amitől ölni tudnék, esetleg 25 évesen elkönyvelnek vénlánynak. (meg persze, amikor épp k--a magányos vagyok)vhogy mindig azt hiszem, h azt gondolják, már bárki jó lenne, és ettől rohadt agresszív leszek.
VálaszTörlésnem, ez nálam nem vadászösztön, ez szerencsétlenség. mondjuk azért folyton kapcsolatban éltem, tulajdonképpen nincs okom panaszra, de ezek valahogy a ködbe vesznek mostanra.
VálaszTörlésnos, újra el kell mondanom, hogy én bizony nyolc (na jó, hét) évvel idősebb vagyok nálad és ez egy olyan kor, amikor olyan problémákat is felvet a pasitlanságom,amikről lassacskán döntenem kéne. szóval itten nem csak a magány meg a szingliség meg a vadászösztön az érdekes, hanem hogy mit akarok kezdeni magammal az elkövetkező mondjuk negyven évben.
hihetetlen milyen jól beszélek virágnyelven, pedig gyűlölöm...
VálaszTörlés