Az előző undok postomat levettem, úgy döntöttem, hogy semmi értelme undokoskodni, éljen a világbéke, ilyenek.
Léna otthon kapott fülbevalót - a babák rettenetesen hiányoznak, folyton a képeiket nézegetem -, én meg itt jetlagezek.
Hazafelé hihetetlen bunkó magyarokkal találkoztam, tanuljátok meg feleim, egyedül a magyarok ordítanak hangosan a reptereken, ja és onnan is könnyű felismerni őket - ha véletlenül éppen nem ordítanak -, hogy mindig nagyon színes, feliratos cuccokban mászkálnak, lehetőleg a táskájuk is rózsaszín és óriási pipa van rajta, vagy valami nagyon szuper márkát hirdető felirat.
A repülőn megnézhettem volna az összes Oscar-díjas filmet (ez most nagy vagy kis o? passz), de természetesen az én kistévém bedöglött, így bánatomban aludtam és azt álmodtam, hogy mennem kell etetni, cseng a fülem még mindig a gépzúgástól, Dé nemtom hogy viseli majd ezt, mikor már végre híres pilóta lesz (hamarosan). Itthon azonnal vettem Magyar Narancsot, kaptam Túró Rudit (ez nagy t és r, mer fontos dolog) és megyek fogorvoshoz, kozmetikushoz meg fodrászhoz, hát igen, a jó a rosszban, ugyebár, látom a körutat is juhéj, meglátogatom a bátyámékat, moziba megyek Dével, kialszom az első három gyerekezős hónapot, csak a temetés, csak azt tudnám feledni...de nem lehet.
A bátyámmal próbáljuk rekonstruálni édesapám élete utolsó pár napját, nem értjük az egészet, meg vagyunk döbbenve, haragszunk, de ettől persze nem változik semmi.
Tegnap este álomba sírtam magam azzal a gondolattal, hogy azon a bizonyos keddi napon a bátyám aggódva, ajándék pogácsával a táskájában ment az apukámhoz, aki mindeközben az égvilágon mindenre fittyet hányva kiugrott az ablakon.
Léna otthon kapott fülbevalót - a babák rettenetesen hiányoznak, folyton a képeiket nézegetem -, én meg itt jetlagezek.
Hazafelé hihetetlen bunkó magyarokkal találkoztam, tanuljátok meg feleim, egyedül a magyarok ordítanak hangosan a reptereken, ja és onnan is könnyű felismerni őket - ha véletlenül éppen nem ordítanak -, hogy mindig nagyon színes, feliratos cuccokban mászkálnak, lehetőleg a táskájuk is rózsaszín és óriási pipa van rajta, vagy valami nagyon szuper márkát hirdető felirat.
A repülőn megnézhettem volna az összes Oscar-díjas filmet (ez most nagy vagy kis o? passz), de természetesen az én kistévém bedöglött, így bánatomban aludtam és azt álmodtam, hogy mennem kell etetni, cseng a fülem még mindig a gépzúgástól, Dé nemtom hogy viseli majd ezt, mikor már végre híres pilóta lesz (hamarosan). Itthon azonnal vettem Magyar Narancsot, kaptam Túró Rudit (ez nagy t és r, mer fontos dolog) és megyek fogorvoshoz, kozmetikushoz meg fodrászhoz, hát igen, a jó a rosszban, ugyebár, látom a körutat is juhéj, meglátogatom a bátyámékat, moziba megyek Dével, kialszom az első három gyerekezős hónapot, csak a temetés, csak azt tudnám feledni...de nem lehet.
A bátyámmal próbáljuk rekonstruálni édesapám élete utolsó pár napját, nem értjük az egészet, meg vagyunk döbbenve, haragszunk, de ettől persze nem változik semmi.
Tegnap este álomba sírtam magam azzal a gondolattal, hogy azon a bizonyos keddi napon a bátyám aggódva, ajándék pogácsával a táskájában ment az apukámhoz, aki mindeközben az égvilágon mindenre fittyet hányva kiugrott az ablakon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.