Kevés olyan fájdalmas aktus van szerintem, mint egy halott ruháit pakolni; mi egyelőre nem is csináltunk nagyon semmit (főleg az apámról beszélgettünk pakolás címén), de nekem már akkor görcsbe rándult a gyomrom, mikor beléptünk a lakásba és a fogason ott lógott az apukám kabátja.
Meg is egyeztünk a bátyámmal, hogy sose szerettük igazán azt a lakást - én kifejezetten utáltam, mióta az anyám meghalt (és az apukám az összes ruháját ugyanott és ugyanúgy tartotta, ahogy akkor voltak, mikor még élt), most meg leginkább örökre bezárnám, hogy sose lássam többet, de sajnos muszáj lenne holnap is elmenni oda, iratokat szortírozni, régi ruhákat, lomokat pakolni, kidobni.
Az egyetlen jó az egészben az, hogy találtam egy csomó régi fényképet.
Olyan nehéz ez az egész. Valahogy a legtöbb ember nemigen gondol a halálra, már-már halhatatlannak érzi magát, sőt, azt képzeli, hogy a szerettei se halnak meg sose. A halálról beszélni sem illik, az öregség és betegség sokszor egyenesen szégyenletes dolog. Az öngyilkosság meg aztán végképp elképesztő (tényleg az); néhány idegen (fogorvos, fodrász) már kifaggatott, hogy mi történt - merhogy ikerbabák anyukája miért jön haza tíz napra csak úgy - és amikor behatóbban elmeséltem, mert rákérdeztek, én meg többé-kevésbé őszinte vagyok, akkor látszott a szemükben, hogy na, ezt nem akarták tudni. Úgy látom az emberek egy ráknak, vagy agyvérzésnek sokkal jobban örülnének, valahogy az öngyilkosság az olyan illetlen dolog, amiről csak szemlesütve szabad beszélni.
Nyilván azt gondolják, hogy nekem kínos, vagy hogy bűntudatom van, pedig egyikről sincs szó. Néha én magam is megijedek, hogy mennyire higgadtan tudom szemlélni azt, ami történt. Azt hiszem az anyám halála óta vagyok ilyen racionális jégcsap; akkor valahogy belém fagyott minden szomorúság.
Amikor utoljára beszéltem az apámmal és panaszkodtam neki, hogy rosszul érzem magam (még sírtam is), meg antidepresszánst szedek, meg szorongok, akkor teljesen felháborodott és azt mondta, hogy nemsokára össze fogod szedni magad, mert neked vannak a legjobb idegeid a családban. (Tudom, tudom, milyen lehet akkor a többi családtag. De nem szól be senki, jóvan? A bloghisztim csalóka és tényleg igen jól bírom a gyűrődést.) Azóta is sokat gondolok erre a mondatra, olyan, mint valami útravaló.
Meg is egyeztünk a bátyámmal, hogy sose szerettük igazán azt a lakást - én kifejezetten utáltam, mióta az anyám meghalt (és az apukám az összes ruháját ugyanott és ugyanúgy tartotta, ahogy akkor voltak, mikor még élt), most meg leginkább örökre bezárnám, hogy sose lássam többet, de sajnos muszáj lenne holnap is elmenni oda, iratokat szortírozni, régi ruhákat, lomokat pakolni, kidobni.
Az egyetlen jó az egészben az, hogy találtam egy csomó régi fényképet.
Olyan nehéz ez az egész. Valahogy a legtöbb ember nemigen gondol a halálra, már-már halhatatlannak érzi magát, sőt, azt képzeli, hogy a szerettei se halnak meg sose. A halálról beszélni sem illik, az öregség és betegség sokszor egyenesen szégyenletes dolog. Az öngyilkosság meg aztán végképp elképesztő (tényleg az); néhány idegen (fogorvos, fodrász) már kifaggatott, hogy mi történt - merhogy ikerbabák anyukája miért jön haza tíz napra csak úgy - és amikor behatóbban elmeséltem, mert rákérdeztek, én meg többé-kevésbé őszinte vagyok, akkor látszott a szemükben, hogy na, ezt nem akarták tudni. Úgy látom az emberek egy ráknak, vagy agyvérzésnek sokkal jobban örülnének, valahogy az öngyilkosság az olyan illetlen dolog, amiről csak szemlesütve szabad beszélni.
Nyilván azt gondolják, hogy nekem kínos, vagy hogy bűntudatom van, pedig egyikről sincs szó. Néha én magam is megijedek, hogy mennyire higgadtan tudom szemlélni azt, ami történt. Azt hiszem az anyám halála óta vagyok ilyen racionális jégcsap; akkor valahogy belém fagyott minden szomorúság.
Amikor utoljára beszéltem az apámmal és panaszkodtam neki, hogy rosszul érzem magam (még sírtam is), meg antidepresszánst szedek, meg szorongok, akkor teljesen felháborodott és azt mondta, hogy nemsokára össze fogod szedni magad, mert neked vannak a legjobb idegeid a családban. (Tudom, tudom, milyen lehet akkor a többi családtag. De nem szól be senki, jóvan? A bloghisztim csalóka és tényleg igen jól bírom a gyűrődést.) Azóta is sokat gondolok erre a mondatra, olyan, mint valami útravaló.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése