Marcus ma negyed ötkor kezdte nagyon hangosan énekelni a Télapó itt vant, aztán, mivel kicsit már unta valószínűleg, elkezdte Lénát felébreszteni - nagyon hangosan azt kiabálta Léna, Lénaaaa, Lénaaaaaa! -, na ekkor léptem közbe, el is hallgatott szegény, dehát izé...ha a pocsék alvás zsenialitásra utal, akkor fohászkodom az Univerzumhoz, hogy az én gyerekeim egy kicsit imbecillisek legyenek (én biztos nem vagyok zseni, legszívesebben napi 12 órát aludnék), amúgy sem olyan jó zseninek lenni én azt hiszem.
Elkezdtem készülni a próbaórámra - olyan, mintha nem négy éve tanítottam volna utoljára, hanem tegnap, szóval nem lesz ezzel baj, persze az, hogy mennyire vagyok szimpatikus, tök egyéni dolog.
Emlékszem, akkor hagytam abba a tanítást, amikor olyan négy hónapos terhes lehettem és már a Skype-os órámat is csak fekve tudtam levezényelni úgy, hogy időnként elrohantam hányni, gyönyörű volt.
Ma reggel elmentem egy ikerbabakocsit toló nő mellett, aki az egyszem gyerekét a hátán cipelő barátnőjének azt panaszolta, hogy ikresnek lenni elképesztően nehéz...nahát, más is mond ilyet, nemcsak én vagyok a sátán, ez azért megnyugtató*.
Egyedül aludni rémes, Marci nagyon hiányzik, szegény gyerekek is szenvednek nélküle. Tesómék tegnap átjöttek, hogy ne legyek egyedül és mindig megállapítom, hogy gyereket nevelni falkában a legkönnyebb és legszórakoztatóbb. A nagycsaládban a generációs különbségek és az önállósodási törekvések miatt nem hiszek, de szerintem testvérekkel, barátokkal kommunába összeállni nem hülyeség.
A tüdőm még mindig zörög, elég ijesztő, asszem el kell mennem valami tüdőgondozóba, nincs mese.
*nemrég beszélgettem egy szintén ikressel, ő úgy nyitott, hogy nagggyon kemény! Szerintem valahogy az ikreseknek nincs energiája (meg ideje) a csodálatosságról való ömlengésre (a gyerekeket sincs időm idült mosollyal nézegetni, mindig kábé száz dolgot csinálok egyszerre) - persze, az ember imádja a gyerekeit, ez világos, csakhát...nagggyon kemény!
Ma reggel is röpke fél óra volt, míg mindkét gyereket fagyálló szkafanderbe öltöztettem, majd az oviban újabb röpke fél óra alatt levetkőztettem. Különösen az nehezíti a dolgot, hogy mindeközben ők ügető pacit vagy kardozóst játszanak (esetleg egyedül akarnak öltözni-vetkőzni, na az nagggyon kemény), amitől nekem időnként elkezd füstölni az agyam. Legyen már tavasz, annyi minden sokkal jobb lesz akkor.
** Erről a "van-e időnk a gyerekünket csodálni" kérdésről mindig eszembe jut az altatós könyv, amit a gyerekek alvós mizériája idején olvastam, meg a nagymamám, akinek négy (élő) gyereke volt, nyilván akkoriban se mosógép, se eldobható pelenka, se hiper-szuper altatós könyvek és mélypszichológiai eszmefuttatások arról, hogy bármely tetteddel hogyan sebzed meg a gyermek érzékeny lelkét.
Szóval ez az altatós könyv arról magyarázott, hogy mérjük az alvások idejét és jegyzeteljünk, meg mérjük a sírások idejét és jegyzeteljünk, meg altassunk pörögve-forogva-fejen állva, hát izé...most ezt így elképzelem négy gyerekkel (mosógép és eldobható pelenka, meg időnként fűtés nélkül), elég nevetséges.
Azért igazából sokkal egészségesebb volt szerintem szülőnek-gyereknek a sok testvér, manapság egy csomó családban egy-két gyereket tutujgat huszonöt felnőtt (nálunk is mi voltunk ketten gyerekek az egész családban, folyton mindenki velünk foglalkoztott), hát szerintem elég rémes.
Időnként az oviban is figyelem, hogy egész orvoscsoport jön egy gyerekért, de tényleg: papa, mama, nagymama, nagypapa; néha kedvem lenne befogni őket, hogy valamelyik öltöztesse már az egyik gyerekemet, eh. Nem egészséges ez így, a gyerekeket hagyni kell kicsit vadon nőni - több gyereknek meg muszáj vadon nőni, különben belegebedsz.
*nemrég beszélgettem egy szintén ikressel, ő úgy nyitott, hogy nagggyon kemény! Szerintem valahogy az ikreseknek nincs energiája (meg ideje) a csodálatosságról való ömlengésre (a gyerekeket sincs időm idült mosollyal nézegetni, mindig kábé száz dolgot csinálok egyszerre) - persze, az ember imádja a gyerekeit, ez világos, csakhát...nagggyon kemény!
Ma reggel is röpke fél óra volt, míg mindkét gyereket fagyálló szkafanderbe öltöztettem, majd az oviban újabb röpke fél óra alatt levetkőztettem. Különösen az nehezíti a dolgot, hogy mindeközben ők ügető pacit vagy kardozóst játszanak (esetleg egyedül akarnak öltözni-vetkőzni, na az nagggyon kemény), amitől nekem időnként elkezd füstölni az agyam. Legyen már tavasz, annyi minden sokkal jobb lesz akkor.
** Erről a "van-e időnk a gyerekünket csodálni" kérdésről mindig eszembe jut az altatós könyv, amit a gyerekek alvós mizériája idején olvastam, meg a nagymamám, akinek négy (élő) gyereke volt, nyilván akkoriban se mosógép, se eldobható pelenka, se hiper-szuper altatós könyvek és mélypszichológiai eszmefuttatások arról, hogy bármely tetteddel hogyan sebzed meg a gyermek érzékeny lelkét.
Szóval ez az altatós könyv arról magyarázott, hogy mérjük az alvások idejét és jegyzeteljünk, meg mérjük a sírások idejét és jegyzeteljünk, meg altassunk pörögve-forogva-fejen állva, hát izé...most ezt így elképzelem négy gyerekkel (mosógép és eldobható pelenka, meg időnként fűtés nélkül), elég nevetséges.
Azért igazából sokkal egészségesebb volt szerintem szülőnek-gyereknek a sok testvér, manapság egy csomó családban egy-két gyereket tutujgat huszonöt felnőtt (nálunk is mi voltunk ketten gyerekek az egész családban, folyton mindenki velünk foglalkoztott), hát szerintem elég rémes.
Időnként az oviban is figyelem, hogy egész orvoscsoport jön egy gyerekért, de tényleg: papa, mama, nagymama, nagypapa; néha kedvem lenne befogni őket, hogy valamelyik öltöztesse már az egyik gyerekemet, eh. Nem egészséges ez így, a gyerekeket hagyni kell kicsit vadon nőni - több gyereknek meg muszáj vadon nőni, különben belegebedsz.
