Amellett, hogy Lénike édes-drága-okos-szép-kedves-bújós csodakislány, azért keményen beütött nála most a dackorszak. Biztos vagyok benne, hogy ez A Dackorszak, eddig ilyenek nem voltak: nagyon durva jeleneteket rendez és kizárólag közönség előtt szeret műsorozni; egy csomószor hisztérikusan ordítva elrohan (az utcán, hol máshol) és semmivel nem lehet eltántorítani őrjöngési szándékától, néha egészen ijesztő. (Persze szigorúan jelentéktelen dolgokon borul ki: hogy nem tudja felhúzni a zippzárt a kabátján, hogy indulunk haza, hogy meg akarja fogni a kezemet, hogy nem akarja megfogni a kezemet, hogy vegyem fel, hogy ne vegyem fel, stbstb)
Amikor hisztirohamot kap, akkor teljesen olyan, mint aki nincs magánál, egész pontosan ez szokott eszembe jutni, még a hang is stimmel, az első perctől figyeljétek.
Mindig attól függ, hogy hogyan reagálok, hogy mennyit aludtam, illetve beteg vagyok-e (megint beteg vagyok egyébként, ez már szinte röhejes), de általában nagyon sajnálom: szerintem iszonyú fárasztó lehet egy ilyen hiszti.
Szakképzett elmegyógyászként kell egyébként közelíteni ilyenkor: felemelni szinte lehetetlen, mert őrült módon rúgkapál, de valahogy meg kell ölelni és várni kell, hogy magához térjen: én újabban az utcán leveszem a sapkáját, néha a kabátját is és kivárom, míg visszatér a világba - ilyenkor olyan, mint aki az uszodában a víz alól bukkan fel. A legijesztőbb viszont, mikor egy pillanat múlva már mosolyogva battyog mellettem, mintha mi sem történt volna; más kultúra, ahohy az apukám mondaná.
Szakképzett elmegyógyászként kell egyébként közelíteni ilyenkor: felemelni szinte lehetetlen, mert őrült módon rúgkapál, de valahogy meg kell ölelni és várni kell, hogy magához térjen: én újabban az utcán leveszem a sapkáját, néha a kabátját is és kivárom, míg visszatér a világba - ilyenkor olyan, mint aki az uszodában a víz alól bukkan fel. A legijesztőbb viszont, mikor egy pillanat múlva már mosolyogva battyog mellettem, mintha mi sem történt volna; más kultúra, ahohy az apukám mondaná.
