(s)iker vol.3421456189 aka ó

(meseolvasás után, alvás előtt, a sötétben)

Léna: Drága mamácskám, én nagyonnagyonnagyonnagyonnagyonnagyonnagyon szeretlek téged.
Marcus: Én még nagyobban szeretlek!

nem tudja, tanítja

Na igen, tényleg ez a nehéz: hogy miután Budaörsön - oda-vissza három órára van tőlünk, teszem hozzá szomorúan és halkan - lenyomok száz óra szintfelmérést, meg két rendes órát, utána hazajövök és focizunk lent (megjegyzem szerintem sokkal egészségesebb életem van, mióta a gyerekekkel muszáj lent lenni egy csomót). 

És nem, igazából nem ez a nehéz, mert szavam se lenne, ha focizás után végre elterülhetnék, dehát ez kizárt: a fáradt, hisztis gyerekeket haza kell cibálni (szerintem hajnalig tudnának focizni, múltkor óriáshisztit nyomtak egyszerre, mikor elindultunk haza, ilyen már rég nem volt, meg is döbbentem), vacsoráztatni kell- most épp azért tudok írni, mert Marci abajgatja őket, de ő azért ritkán van itthon ilyenkor -, fürdetni, fektetni kell, mesélni kell nekik (és abból is mindig nagy balhék vannak, hogy hány mese legyen), aztán a konyhát rendbe rakni legalább látszatra, stbstb. 

Durva volt ez a mai szintfelmérés, szünet nélkül négy órát kellett csicseregnem; vicces volt, mikor átjött a velem párhuzamosan szintfelmérőztető tanár egy percre, mikor épp nem jött senki egyikünknél sem, beszélgettünk pár mondatot és úgy búcsúzott, hogy na megyek kicsit csendben maradni - hú, én is mindig azt érzem sok tanítás után, hogy soha többé nem akarok megszólalni. 

És akkora, de akkora lelkük van ezeknek a diákoknak és mindig mindent rám borítanak: hogy ők mióta tanulnak, hogy miért nem szeretik, hogy miért szeretik az angolt, hogy milyen más nyelveket tudnak, illetve nem tudnak, hogy mit éreznek, mikor egy angol anyanyelvű hozzájuk szól, hogy milyen filmeket láttak angolul, stbstb. Persze szerintem a munkámhoz hozzátartozik, hogy ezeket megbeszéljem velük, de rettentően kimerítenek, mert valahogy olyan nagyon energiaszívó tevékenység valakiket nyugtatgatni, meg lelket önteni beléjük, meg simogatni a fejüket, hogy hát persze, ügyes vagy, semmi baj, jól csinálod. 

PS.: Aztán még azon nagyon elszomorodtam, hogy a tanítványom elmesélte, hogy ugyan a feleségének se diplomája, se nyelvvizsgája (ez a cég ezeket elvileg elvárja), de interjú nélkül (!) felvették, mert hát az ő felesége. Ma a gyereküket is bevitték a munkahelyükre, mert miért ne...nem is értem, hogy minek küldözgetek én bárkinek önéletrajzot, komolyan. Csak befolyásos ismerősöket kéne szereznem sürgősen. 

"I'm a loser baby, so why don't you kill me?"

Van a kelenföldi metrómegállónál egy tök jóképű BKV ellenőr: tényleg jóképű, ilyen szőke-kékszemű fajta, nekem mondjuk nem az esetem az ilyen - különben se nagyon nézek senkire igazán csak ha mond valamit amire felkapom a fejem -, illetve nemtom hogy mondjam ezt, sose volt igazán esetem, engem senki nem érdekelt csak úgy, önmagában a külseje miatt, na.

Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy amikor látom, mindig állatira sajnálom a fickót: mert az oké, hogy a sok csúf bácsi elmegy egy ilyen pozícióba dolgozni, de mekkora szívás lehet jóképűnek ÉS BKV-ellenőrnek lenni. 

"And I say thank you Mom Hello Mom Thank you Mom Hi Mom"

Valamelyik nap jöttünk haza az oviból és Marcus nagyon hangosan és vadul mutogatva magyarázott valamit. Pár rusnya kamaszkölök haladt el mellettünk és az egyik félhangosan azt mondta de fura ez a gyerek. 

Hú, majdnem utánamentem, hogy kikaparjam a szemét.

Már látom előre, hogy mindenkit le akarok majd kaszabolni, aki valaha egy rossz szót szól a gyerekeimre. 

ahogy a dolgok vannak

Nagyon vadul befaltam ezt a könyvet, aztán ma este kimenőt kaptam és beültem erre a filmre.
Mindezek után most annyira zaklatott és felkavart és szomorú  vagyok, hogy legszívesebben Benny Hillt* néznék. Vagy a régi tévémacit, ahogy fogat mos - ezek valahogy olyan megnyugtatónak tűnnek.



* igen, ez engem is teljesen megdöbbent

"Ki nem szólt, csak bégetett, Az kapott dicséretet"

Hú, ez nagyon izgi: a téós nénivel levelezek a beragadt diplomám ügyében (engem lenyűgöz egyébként, hogy klipszes téós nénik e-mailt írnak), nagyon reménykedem, hogy sikerült a nyelvvizsgám és végre majd nem kell magyaráznom, hogy hát, nekem van ez a nyelvtanári főiskolai diplomám, de aztán elvégeztem a kiegészítő egyetemi szakot, csak még a diplomát nem kaptam meg, merhogy nem volt nyelvvizsgám pluszban, de tulajdonképpen van egyetemi végzettségem is...és mehetek Veszprémbe bemutatni az oklevelemet és az meg milyen jó már, szerettem nagyon odajárni egyetemre, szerettem a várost, a hangulatot, azt, hogy egyetemista vagyok vén fejjel, amikor lent maradtam a kollégiumban, állati nagyokat aludtam, rengeteget olvastam, kemény volt maga az egyetem is és élveztem a fogcsikorgató munkát, hú, tök jó volt, hiába, no, én úgy harminc fölött lettem iskolaérett, sőt, szerintem most, így negyven felé az ovit is állatira élvezném - gyerekkoromban (is) teljesen antiszociális voltam, gyűlöltem az összes intézményt ahova járnom kellett, én az anyukámmal szerettem lenni, na, mosmivan, Vekerdy megértené ezt.  

Marcus különkiadás

Az óvó nénik parancsba adták, hogy vigyük Marcust fejleszteni, mert képtelen összpontosítani - ahogy a kedves gyerekorvosunk megjegyezte "mint általában a négy éves kisfiúk" - és ez idegrendszeri fejletlenségre utal, ahogy az is, hogy nem rajzol szinte semmit (ez később gond lehet az iskolában, ezt már én mondom), de amúgy szerintük kiemelkedően okos (Marci erre elmesélte nekem, hogy ő is baromi izgága gyerek volt, valószínűleg azért, mert mindent sokkal hamarabb megértett és megtanult mint mások, aztán unta magát és rendetlenkedett; remélem Marcikánál is ilyen tőről fakadnak a problémák). 

Magamat is meglepő módon nem aggódom ezen különösebben - teljesen lelazultam az utóbbi másfél évben, egész normális anya lett belőlem, fura -, de azért szeretném, ha értő szemmel is megnéznék, mert azért az óvó nénik mégiscsak a komoly nagylány Lénához hasonlítják, aki elképesztően fegyelmezett, képes egész nap egy csiga megrajzolását gyakorolni, meg ilyenek. Tök jó, hogy nem Amerikában vagyunk: ott azonnal ráfognák Marcusra, hogy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavara van és teletömnék gyógyszerekkel, brrr. 

PS.: Egyébként akkor borult a bili, amikor megkérdeztem az óvó néniket, hogy vihetjük-e Marcust jövőre focizni - tényleg kifejezetten tehetségesnek tűnik -, mire elkezdték mondani, hogy még nem alakalmas rá, mert nem tudna mit kezdeni vele egy edző (mert nagyon szétszórt) és amúgy is kevés neki az ovis fejlesztés. Kicsit be is rágtam, mert ha nem kérdezek rá, akkor egy szót se szólnak vagy mi?

“Listen, twenty years ago, it wasn’t so cool to have a calculator watch, right? And spending all day inside playing with your calculator watch sent a clear message that you weren’t doing so well socially. And judgments like ‘like’ and ‘dislike’ and ‘smiles’ and ‘frowns’ were limited to junior high. Someone would write a note and it would say, ‘Do you like unicorns and stickers?’ and you’d say, ‘Yeah, I like unicorns and stickers! Smile!’ That kind of thing. But now it’s not just junior high kids who do it, it’s everyone, and it seems to me sometimes I’ve entered some inverted zone, some mirror world where the dorkiest shit in the world is completely dominant. The world has dorkified itself.”

Ezt a könyvet olvasom; a témának megfelelően időnként jó szatirikus (mikor pl a csajt kiosztják a munkahelyén, mert nem posztol eleget a közösségi oldalakon vagy amikor az egyik kollégája meghívja őt a saját, közösségi oldalon lévő csoportjának valami estélyére és később sírdogálva felelősségre vonja, mikor végül nem megy el), máskor röhejesen didaktikus (mikor hosszú előadást tart valaki arról, hogy ezek a közösségi oldalak elidegenítenek és nem valósak), de mindenképp érdemes egyszer elolvasni, Facebook- vagy szimplán csak netfüggőknek egyenesen kötelező, bár ők pont a függés miatt nem tudnak könyveket olvasni, mert az túl időigényes*.

Szintén ide tartozik, hogy Marci kapott a főnökétől (nyilván nem a főnökétől, hanem mittomén, uniós pénzből) egy tabletet, ami addig nem kapcsol ki, ameddig nézed, meg más ilyen rémisztő feature-jei vannak és én igazán nem vagyok a modern technológia miatt hápogó típus, de néha azért már rosszul vagyok ezektől a dolgoktól, például kifejezetten taszít, ha azt látom, hogy egy pár a metrón egymás mellett ülve, némán a telefonját - nyilván a Facebook-ot - nyögteti, meg ha valaki bejelenti a nagypapája halálhírét egy postban és akkor azt lájkolják (WTF) az ismerősei, rémes.





*és különben is nyilván ezt gondolják a könyvekről: "my problem with paper is that all communication dies with it. It holds no possibility of continuity. You look at your paper brochure, and that's where it ends. It ends with you. Like you are the only one who matters."




PS.: És itt van még egy kedves gondolat a könyvből, hát igen, ez is elég didaktikus, de mégis megfontolásra érdemes:  “Most people would trade everything they know, everyone they know- they'd trade it all to know they've been seen, and acknowledged, that they might even be remembered. We all know the world is too big for us to be significant. So all we have is the hope of being seen, or heard, even for a moment.” 

(s)iker vol.5673428976123

Na jó, hát ezért viszont érdemes betegnek lenni: tegnap sírnivalóan kedvesek voltak a gyerekek az oviból hazafelé, mikor mondtam nekik, hogy nagyon rosszul vagyok és nem maradunk lent focizni: jöttek szépen haza, mindenki szót fogadott, itthon betakargattak, puszilgattak, simogattak, Marcika hozta az orvosi táskát, hogy meggyógyít (az más kérdés, hogy végül főként a könyvespolcunkról lepakolt könyveket húzgálta a fejemen, mondván, hogy majd így nem fáj), Léna pedig azt mondta, mikor kértem, hogy jöjjön gyorsan fogat mosni, hogy bármit megteszek neked. Ó. 

Nem bírom idegekkel az ilyesmit, teljesen kikészülök a meghatottságtól.
Drága Szépek. 

nyaff

Rejtély, hogy mostanában mért kell az összes undorító náthámnak még undorítóbb arcüreg-gyulladásba fordulni.
Úgy érzem magam, mintha egy mély kútban ülnék vattába csomagolt fejjel.

"nekem nincs apukám, anyukám"

És hát még mindig az van néha, hogy fekszem a sötétben a gyerekszobában (vagy másfél éve bent kell lenni elalvásnál, nem akarok beszélni róla) és hirtelen belémhasít az ősmagány, az apukám hiánya (mostanában ez erősebb, mint az anyám hiánya), meg a félelem attól, hogy majd a még élő rokonaim is meghalnak és akkor mi lesz velem, hová lesznek a gyökereim, a szeretteim, az emlékek, amiket elvisznek magukkal?

Igazából már nem sírok ezeken, hanem csak  borzasztóan facsarodik a szívem és néha itt a blogban, együgyű módon próbálom megfogalmazni ezt a teljesen megfogalmazhatatlan, kimondhatatlan, szűnni nem akaró fájást. 

breaking

Muszáj beszélnem róla (és lejegyeznem az utókor számára): a gyerekeim ma tonhalas-mozzarellás-paradicsomos rucola salátát vacsoráztak. 

Tátott szájjal néztem, ahogy eltűnik a rucola és a paradicsom a szájukban. Elképesztő. 

Különösen Marcikán csodálkozom: eddig kábé csak tejfölös tésztát, kölesgolyót és dinnyét meg pár más gyümölcsöt volt hajlandó megenni különösebb cirkusz nélkül. 

Marcika különkiadás (“You know what my philosophy of life is? That it’s important to have some laughs, but you gotta suffer a little too, because otherwise you miss the whole point to life.”)

Marcika, mennyit voltatok ma az udvaron?

Fél percet. 

Marcus nagyon vicces fiú. szerintem kifejezetten jó humora van - ami ebben a családban nagyon fontos, mert kapcsolatunk egyik sarkalatos pontja, vagy mittomén, az alapja akár, hogy nagyon sokat röhögünk együtt, ráadásul egészen bizarr humorunk van (én ezt a családomtól "kaptam", szerintem a legjobb örökség). Szerencsére házon kívül se hazudtolja meg önmagát: van egy "jó szövegek"-füzet az oviban, minden második vicceskedés Marcikától származik.

Mivel tudom, hogy csak a humor óv meg a tébolytól*, ezért boldog vagyok, hogy Marcus ilyen kis vicces figura. 

* jójó, Adrian Mole máshogy mondta, de akkor is

"Run away from all your boredom Run away from all your whoredom and wave Your worries, and cares, goodbye All it takes is one decision A lot of guts, a little vision to wave Your worries, and cares goodbye"

Reggel elmentem az írásbeli nyelvvizsgára, aztán meg a Női Karriernapra a Bálnába, mert azt szerettem volna megtudni, hogy ki áll a sikeres férfi mögött álló nő mögött (az anyján kívül), de minden négyzetméteren kábé ezer nő téblábolt és piszkosul fáj a torkom meg ömlik a taknyom és alig tudok beszélni, szóval nem voltam igazán tülekedős hangulatban, meg amúgy is: a nyelviskolai kiállítók - az a kettő - tárt karokkal vártak, míg a többiek lepattintottak azzal, hogy IT-st meg mérnököt keresnek (de nőt?!), aki három nyelven beszél (WTF!! Túlzok egy kicsit természetesen, de azért nagyjából ez megy, én komolyan nem értem, hogy kinek van munkája ma Magyarországon és mikor lettek a magyarok ennyire elképesztően képzettek - én speciel úgy vettem észre, hogy angolul se tudnak, nemhogy még más nyelveken).

Aztán volt ilyen, hogy tanácsadás munkába visszaállásról friss anyáknak, tíz óra múlva (oké, megint túlzok, de valami röhejes időpont volt, úgyhogy majd máskor kérek tanácsokat), meg aztán volt olyan cég is, aki aszonta, hogy papíralapú önéletrajzzal ne röhögtessem már, menjek fel szépen az oldalukra, oszt jelentkezzek, hát köszi, a profession-t nézve is remekül meg tudom ezt csinálni, a kedves otthonomból,  csak akkor minek a karriernap, ugye. 

A legnagyobb sor a sminkeléseknél volt (nők, istenem): lehetett volna talpig sminkben csináltatni profi önéletrajz képet, ha akartam volna a többi egymillió nővel egymást taposva vívni a sorban, dehát ne vicceljünk már. 

Szóval remek volt ez a kis rendezvény - még sosem voltam a Bálnában, nézzük a pozitív oldalát -, hazafelé elolvastam a csodálatos kiadványukat is, amiből megtudhattam, hogy a legrosszabbul a tanárok keresnek (szégyen-gyalázat szerintem, na mindegy), hogy szinte csak a LinkedInen keresztül lehet munkát találni és hogy simán lehet az ember csúcsmenedzser, szexdémon és tüni-bündi anyuka egyszerre, csak akarni kell. 

Anyuka nyelvvizsgázik

Minden, de tényleg minden volt nálam: egy játékló lába, egy dobverő, Marcika alsónadrágja, popsitörlő és Léna rajzai, de toll...na toll az nem volt.

PS.: Most hirtelen úgy emlékszem, hogy izgalmamban azt mondtam, hogy 96 éves vagyok.

"Elhull a virág, eliramlik az élet"

Olvasom a sok kisbabás blogot és olyan fura, hogy nekünk  az összes csecsemős probléma mostanra már történelem: a gyerekek igazi nagy gyerekek már, pont ma reggel összegeztem magamban, hogy mára már teljesen leszoktatták magukat az éjjeli pelenkáról is, simán pisilnek egyedül a bilibe, a babakocsit még tavaly Debrecenben hagytuk, nagytányérból, nagykanállal egyedül esznek, kinyitják az ajtót (kulccsal is!), be tudják kapcsolni a számítógépet (nem örülök, de azért menő), vadul rollereznek, labdát pattogtatnak (Marcika kifejezetten ügyes a labdával, láthatóan jó a gömbérzéke), simán csúszdáznak egyedül, felmásznak bármilyen lépcsőn egyedül, szuper legotornyokat építenek, egyre jobbakat rajzolnak (főleg Léna, ő megszállottan gyakorol), kérdezgetnek a halálról, zseniális szókincsük van, fel tudják sorolni sorrendben a budapesti hidakat, naphosszat énekelgetnek (olaszul is!), épp csak olvasni nem tudnak, komolyan. 

Mennyire elképzelhetetlennek tűnt ez annak idején, te jó ég! És tényleg milyen gyorsan eltelik az idő. 

Én mondjuk nem bánom, egyáltalán nem sírom vissza a csecsemős időszakot: annyival többet lehet kezdeni egy három-négy évessel, mint a csecsemőkkel. Aranyosak a kisbabák, de sokkal-sokkal izgalmasabb most az élet, mert most kezdődik a gyerekezésnek az a része, ami szerintem a legjobb benne: elkezdhetjük megmutatni ezeknek a kicsi embereknek a világot.

Ügyesen ki van találva ez az egész dolog amúgy: így, hogy fokozatosan távolodunk egymástól, nem annyira fájdalmas. Jó, sokszor van, hogy iszonyúan hiányoznak napközben, meg ők is mondják, hogy sírdogáltak utánam, de alapvetően azért mindenki elvan a saját életével - persze most még nagy a szám, de azért már szokott összeszorulni a torkom, mikor arra gondolok, hogy egyszer majd már nem lehet őket csak úgy dögönyözni, meg puszilgatni és ők sem ölelgetnek és puszilgatnak majd, meg titkaik lesznek és elköltöznek itthonról; igaz, még messze van (tényleg gyorsan telik az idő, ez nemcsak nagyanyáink agyszüleménye), de valahogy egyre inkább át tudom érezni, hogy az elengedés nagyon nehéz lehet. 

Szerencsére a bűntudatom is sokat oldódott úgy általában: régen mindenért tudtam rosszul érezni magam, mindenért magamat  hibáztattam, most már sokkal jobb ez is és sokkal-sokkal lazább vagyok minden tekintetben.  Nyilván sokat számít az is, hogy van ovi és hogy nem én vagyok az egyetlen kapocs a gyerekek és a világ között (Amerikában ez eléggé így volt, szenvedtem is tőle rendesen), illetve, hogy nekem is van - ugyan egyelőre elég limitált - saját életem. 

Szerintem valahogy így, fokozatosan válik szülővé az ember - bevallom, én azt gondolom, hogy akár pár év is kell hozzá: nekem ez valahogy már egy "előléptetett" titulus: az első években az ember még csak életbentartó. 

Un bacione a tutti

Agyhalott lettem a takonytól, ami, valljuk be, egy nappal nyelvvizsga előtt nem kifejezetten előnyös.
Kívánjatok nekem sok szerencsét!



PS.: Felvettek egy céghez. Ja, de mégsem. (Á, inkább el sem mesélem olyan idegesítő.)

"kínzó kérdés"

Hogy voltam képes huszonévesen fekete bakancsban járni nyáron?



(Ugyanitt érdeklődnék, hogy miért törvényszerű, hogy piszkosul fájni kezd a torkom két nappal bármilyen vizsga előtt?)

orgogliosa

Hú, úgy érzem kezdek belejönni az olaszba: ma reggel az angol órámon több kifejezés csak olaszul jutott eszembe, meglepő volt; meg aztán úgy néz ki, hogy megyünk júliusban Triesztbe és meg akarjuk kérdezni Andreát, az egyik régi szállásadónkat, hogy lakhatunk-e nála, ezért Marci elkezdte mondani, hogy jaj, hát akkor majd össze kell írni, hogy miket kéne elmakogni neki a telefonba, mire lenyomtam neki egy hosszú monológot olaszul, hogy ó, hát ilyeneket kell mondani, ez könnyű. Eléggé elkerekedett a szeme: régen folyton nyivákoltam, hogy telefonáljon ő, mert úgyis jobban tud nálam mindent. 

Büszke vagyok, na; igaz, más külföldön tanulja meg a nyelveket, én meg mindig itthon. 

"Hétvége, hétvége Hiába mész az erdőbe Jó a világ végéig Egy erdőben elbújni Aztán előjönni"

Hát igen, másmilyen ez a gyerekekkel balatonozás, mint mikor egy tonna könyvvel felszerelkezve borozunk a házban meg a parton, meg bárhol, vagy bringázunk, meg sütit falunk a cukrászdában, vagy csak ülünk a parton, meg ilyenek; én abszolút balatoni gyerek vagyok, fél évesen nyaraltam ott először, a Balaton az én Bakonyom, vagy mi. 

Viszont annyira nagyon jó, ahogy a Szépek boldogok a vízben, meg a kerben, meg attól, ha gyíkot látnak, vagy ha végre kapnak palacsintát, hogy ezek mellett eltörpül a halálos fáradtság, amit az aktív pihenés miatt érzek (az aktív pihenést sosem értettem egyébként)...persze volt műsorozás is: rengeteg volt a szúnyog és szegény Marcikát (és engem) imádják, agyon is marták, ő meg persze rájött, hogy retteg tőlük, meg úgy általában minden bogártól, aztán éjjel, a fullasztó melegben (nem lehetett kinyitni semmit a nyomorult szúnyogok miatt) rémálmodott szegény, sikoltozva ébredt és azt magyarázta, hogy pókok ülnek a párnáján, alig lehetett megnyugtatni és visszafektetni. 

Tegnap éjjel pedig Léna volt soron: a melegtől nem tudott aludni, így mi sem: vagy hajnali négyig kínlódott, sírdogált, aztán teljesen levetkőztettük, mire nagy nehezen elaludt, én persze majd megdöglök most is a fáradtságtól, megyek is, holnap ötkor kelek, vizsgáztatok, meg aztán megyek pénteken nyelvvizsgázni majd ésés hamarosan vezetésből is vizsgázom, jaj, rettentő fárasztó az élet én mondom nektek. 

slave to the wage vol.456389230123

Ma egy háromnegyed órás második interjú keretében meghallgathattam az egyik budapesti nyelviskola vezetőjétől, hogy miért is nem kellek én, a kétgyerekes anya, tanárnak. 

Gyönyörű volt, komolyan, a diszkrimináció iskolapéldája: borzasztóan sajnálom, hogy nem vettem fel, hát most mehetnék a munkaügyi bíróságra, vagy mittomén hová - így, hogy bizonyítékom nincs, nyilván nem mehetek sehová. 

Kár, hogy ez nem Amerika: mostanra már hulla gazdag lennék a perekből, amiket az elmúlt fél évben a gyerekeim miatt diszkrimináló munkaadók nyakába akasztottam volna. 

Feleim, akinek van munkája és gyereke is (és nő, természetesen, mer apuka összecsinálhat harminchat gyereket is, kit érdekel, dolgozhat bárhol), kapaszkodjon nagyon erősen a székébe, mert az valami nagyon gusztustalan, ami itthon történik ez ügyben. 

PS.: Mindig azzal védekeznek ezek a cégvezetők, hogy hát a profitorientáltság, meg a bevétel, meg meg kell értenem és gondolkodjak az ő fejével és blablabla, de olyan sokszor elgondolkodom ilyenkor, hogy annak, aki nyilvánvalóan gazdagabb az átlagnál (mert virágzó vállalkozása van teszem azt), miért nincs egy fikarcnyi társadalmi felelősségérzete sem? Miért csak az ő kibaszott profitja fontos, miért nem jut el egy olyan szintre, hogy már a más ember is fontos, már valami magasabb eszmék is fontosak, miért? Tudom, nevetségesen naiv és idealista vagyok, hogy egyáltalán megpendítek ilyen kérdéseket, megyek is pakolni, holnap megyünk a Balatonra (morogva el).

PPS.: Egyébként annyira igazságtalannak éreztem a bánásmódot, hogy majdnem elkezdtem sírni, baromi rosszul esett. Mindenesetre Marcinak rágom tovább a fülét, hogy keressen külföldön állást, utálom ezt az országot tiszta szívemből (nemcsak ezért persze).

ahogy a dolgok vannak

Játszótéri és focipályán töltött időnket összegezve arra jutottam, hogy nagyon sok a nagyon undok, mísz anyuka, a kamaszok tragikusak (és különösen a kicsikkel), de ha valaki kedves a szülők vagy kamaszgyerekek közül, az mindig hímnemű. Érdekes. (Ma egy nagyon kedves kb. tizenhatéves-forma srác focizott Marcikával, tök jó fej volt, mindig direkt passzolta neki a labdát, pedig elvileg a haverjaival játszott. Marcika egyébként szuperjól focizik, imádja is, meg kifejezetten ügyesnek tűnik.)

Marci végre hazajött, nekem meg azonnal kisimultak az idegeim (reszketős idegbeteg vagyok mikor nincs itt - persze nekem meggyőződésem, hogy ő a sárkány proxym: amikor itt van, akkor mindig csak ő ripakodik rá a gyerekekre, ha valami rosszat csinálnak, én meg halál nyugodt vagyok. Ha elmegy, azonnal elsárkányosodom), persze gyötrődnivaló (szokás szerint) van egy csomó: mindenféle izé munkalehetőségek merültek fel, egyik se tetszik annyira,  de valamit mégis lépnem és döntenem és pluszban vállalnom kell, mert utálom, hogy alig van jövedelmem (soha ne kezdjetek vállalkozni, semmi értelme, mondjuk mekkora disznóság már, hogy a nyelvtanárokból kényszervállalkozót csinálnak). Meg aztán még hirtelen lett nekem egy múltból feltűnő barátnőm is, akinek meglepően nagyon örültem, remeteség ide vagy oda. 

Marci aszonta szerelmes volt Londonban Londonba, hát el is hiszem, London szuper, London csodálatos. Emlékszem, mikor még ő is írt blogot és írta, hogy Londonba költözik, akkor azt kommenteltem nála, hogy csókoltatom Londonkát. Persze akkor még legalább másfél évig nem találkoztuk, nade aztán Londonkában meg annál inkább - ah, micsoda idők voltak azok. 

nyiffnyaff

Eh. Hogy tetézzem a pocsék kedvemet, nemcsak este, de éjjel is összevesztem a gyerekekkel, úgyhogy ma megfulladok a bűntudattól, de utálom az ilyet. (Nem részletezem, undok hárpia voltam, egyszerű, csúnya történet.)

Olyan nehéz mindig tündibündi anyukának lenni, isteni lehet, ha valaki képes rá. 

Mondjuk az a jó a nagyobb gyerekekben, hogy lehet velük beszélni a rossz hangulataimról (meg persze az ő hangulataikról is), meg lehet bocsánatot is kérni, mikor nagyon átmegyek sárkányba és végül lehiggadok. 

Nem tudom mi a bajom, ezek a munkaügyek mondjuk halálosan nyomasztanak, meg öregszem is - esküszöm elkezdtem ezen vergődni, hihetetlen -, persze mindenre gyógyír a futás, szóval nem is vekengek itt tovább, unom már a blogon nyivákolást, olyan felesleges, bár persze néha jól esik. 

nyiff

Jézusom de rossz a kedvem.

kieg. az előzőhöz

Mikor kelsz?

Negyed négykor.

Ú, kemény. Emlékszel mikor Houstonba költöztünk és kettőkor keltünk? Éjfélig pakoltunk, aztán egyikünk se tudott aludni. Egy adott ponton megbeszéltük, hogy akkor dugjunk, hogy teljen az idő, de aztán végül mégis elaludtunk valahogy. Rejtély, hogy hogy nem kezdtem kettőkor hányni harminc hetes okádós terhesen...kemény arcok vagyunk.

Úristen, tényleg és ott volt a macska is...

Jaja, negyven kiló bőrönd, egy macska, két gyerek a hasamban...a mai eszemmel már nem csinálnám. Á, ez baromság, dehogynem csinálnám, bármikor csinálnám. Most is mennék bárhová, eleve sose szerettem itthon lakni. Na, mikor pályázol meg végre valami külföldi állást?

PS.: Tök vicces: ki van téve egy kis táblázat az oviban a gyerekek csoportjának ajtajára, hogy ki mikor és hol született: van egy Debrecen, huszonhárom Budapest meg két Houston.

nyaff

Teljesen magam alatt vagyok attól, hogy Marci holnap nélkülem megy Londonba. 

Eleve szeretem Londont, de nekünk az amúgy is fontos, romantikus város, szerelmünk hajnalát ott vadultuk át, meg minden, szóval el vagyok kenődve. 

Bánatomban azt fontolgatom, hogy veszek egy ötvenezres futócipőt - nemtom a kettő között miféle kapcsolat van, de homályosan érzem, hogy engem most kárpótolni kell és kész -, csak az a baj, hogy rettentő bűntudatom van az ötlettől, meg aztán egy ilyen drága cipőben úgy képzelem egyszer csak felrepülök - ez a minimum, amit ennyi pénzért tudnia kell, nem? - és akkor lőttek a fogyásnak.







PS.: A nagymamám szerint nagyon stramm vagyok, mert olyan jól elboldogulok egyedül a gyerekekkel - mióta gyerekeim vannak, a nagymamám nagyon szépeket mond rólam, de nem volt ez mindig így, sőt -, pedig nekem meg már nem különösebben nehéz egyedül, megszoktam és nem is értem, mikor valaki arról beszél, hogy két gyerekkel egyedül lehetetlen ellenni (egyébként tényleg nem értem, azért nem vadállatokról van szó)...egyébként ja, szerintem is stramm vagyok, komolyan, ez az egyik nagy erényem (sajnos nincs túl sok).