Ma egy háromnegyed órás második interjú keretében meghallgathattam az egyik budapesti nyelviskola vezetőjétől, hogy miért is nem kellek én, a kétgyerekes anya, tanárnak.
Gyönyörű volt, komolyan, a diszkrimináció iskolapéldája: borzasztóan sajnálom, hogy nem vettem fel, hát most mehetnék a munkaügyi bíróságra, vagy mittomén hová - így, hogy bizonyítékom nincs, nyilván nem mehetek sehová.
Kár, hogy ez nem Amerika: mostanra már hulla gazdag lennék a perekből, amiket az elmúlt fél évben a gyerekeim miatt diszkrimináló munkaadók nyakába akasztottam volna.
Feleim, akinek van munkája és gyereke is (és nő, természetesen, mer apuka összecsinálhat harminchat gyereket is, kit érdekel, dolgozhat bárhol), kapaszkodjon nagyon erősen a székébe, mert az valami nagyon gusztustalan, ami itthon történik ez ügyben.
PS.: Mindig azzal védekeznek ezek a cégvezetők, hogy hát a profitorientáltság, meg a bevétel, meg meg kell értenem és gondolkodjak az ő fejével és blablabla, de olyan sokszor elgondolkodom ilyenkor, hogy annak, aki nyilvánvalóan gazdagabb az átlagnál (mert virágzó vállalkozása van teszem azt), miért nincs egy fikarcnyi társadalmi felelősségérzete sem? Miért csak az ő kibaszott profitja fontos, miért nem jut el egy olyan szintre, hogy már a más ember is fontos, már valami magasabb eszmék is fontosak, miért? Tudom, nevetségesen naiv és idealista vagyok, hogy egyáltalán megpendítek ilyen kérdéseket, megyek is pakolni, holnap megyünk a Balatonra (morogva el).
PPS.: Egyébként annyira igazságtalannak éreztem a bánásmódot, hogy majdnem elkezdtem sírni, baromi rosszul esett. Mindenesetre Marcinak rágom tovább a fülét, hogy keressen külföldön állást, utálom ezt az országot tiszta szívemből (nemcsak ezért persze).
