És hát még mindig az van néha, hogy fekszem a sötétben a gyerekszobában (vagy másfél éve bent kell lenni elalvásnál, nem akarok beszélni róla) és hirtelen belémhasít az ősmagány, az apukám hiánya (mostanában ez erősebb, mint az anyám hiánya), meg a félelem attól, hogy majd a még élő rokonaim is meghalnak és akkor mi lesz velem, hová lesznek a gyökereim, a szeretteim, az emlékek, amiket elvisznek magukkal?
Igazából már nem sírok ezeken, hanem csak borzasztóan facsarodik a szívem és néha itt a blogban, együgyű módon próbálom megfogalmazni ezt a teljesen megfogalmazhatatlan, kimondhatatlan, szűnni nem akaró fájást.
