Olvasom a sok kisbabás blogot és olyan fura, hogy nekünk az összes csecsemős probléma mostanra már történelem: a gyerekek igazi nagy gyerekek már, pont ma reggel összegeztem magamban, hogy mára már teljesen leszoktatták magukat az éjjeli pelenkáról is, simán pisilnek egyedül a bilibe, a babakocsit még tavaly Debrecenben hagytuk, nagytányérból, nagykanállal egyedül esznek, kinyitják az ajtót (kulccsal is!), be tudják kapcsolni a számítógépet (nem örülök, de azért menő), vadul rollereznek, labdát pattogtatnak (Marcika kifejezetten ügyes a labdával, láthatóan jó a gömbérzéke), simán csúszdáznak egyedül, felmásznak bármilyen lépcsőn egyedül, szuper legotornyokat építenek, egyre jobbakat rajzolnak (főleg Léna, ő megszállottan gyakorol), kérdezgetnek a halálról, zseniális szókincsük van, fel tudják sorolni sorrendben a budapesti hidakat, naphosszat énekelgetnek (olaszul is!), épp csak olvasni nem tudnak, komolyan.
Mennyire elképzelhetetlennek tűnt ez annak idején, te jó ég! És tényleg milyen gyorsan eltelik az idő.
Én mondjuk nem bánom, egyáltalán nem sírom vissza a csecsemős időszakot: annyival többet lehet kezdeni egy három-négy évessel, mint a csecsemőkkel. Aranyosak a kisbabák, de sokkal-sokkal izgalmasabb most az élet, mert most kezdődik a gyerekezésnek az a része, ami szerintem a legjobb benne: elkezdhetjük megmutatni ezeknek a kicsi embereknek a világot.
Ügyesen ki van találva ez az egész dolog amúgy: így, hogy fokozatosan távolodunk egymástól, nem annyira fájdalmas. Jó, sokszor van, hogy iszonyúan hiányoznak napközben, meg ők is mondják, hogy sírdogáltak utánam, de alapvetően azért mindenki elvan a saját életével - persze most még nagy a szám, de azért már szokott összeszorulni a torkom, mikor arra gondolok, hogy egyszer majd már nem lehet őket csak úgy dögönyözni, meg puszilgatni és ők sem ölelgetnek és puszilgatnak majd, meg titkaik lesznek és elköltöznek itthonról; igaz, még messze van (tényleg gyorsan telik az idő, ez nemcsak nagyanyáink agyszüleménye), de valahogy egyre inkább át tudom érezni, hogy az elengedés nagyon nehéz lehet.
Szerencsére a bűntudatom is sokat oldódott úgy általában: régen mindenért tudtam rosszul érezni magam, mindenért magamat hibáztattam, most már sokkal jobb ez is és sokkal-sokkal lazább vagyok minden tekintetben. Nyilván sokat számít az is, hogy van ovi és hogy nem én vagyok az egyetlen kapocs a gyerekek és a világ között (Amerikában ez eléggé így volt, szenvedtem is tőle rendesen), illetve, hogy nekem is van - ugyan egyelőre elég limitált - saját életem.
Szerintem valahogy így, fokozatosan válik szülővé az ember - bevallom, én azt gondolom, hogy akár pár év is kell hozzá: nekem ez valahogy már egy "előléptetett" titulus: az első években az ember még csak életbentartó.
