péntek, október 31, 2014

"Lenyeltem egy kétforintost hogy telefonáljak a magányomba"

Az az igazság, hogy nem biztos, hogy annyira jó, hogy áttértem a (majdnem) happy blog műfajára: egy jó ideje megint befelé hányok és elkezdtem újra altatóval aludni. 
Valószínűleg Nagyon Titkos Blogot kéne írni, hogy az összes ronda bánatomat és bűntudatomat és problémámat és rosszanyaságomat kikiabáljam valahol. 
Az anyukám holnap lenne 64 éves, szóval simán lehet, hogy most ez az igazi baj - évfordulók körül menetrendszerűen benyomorodom. 

vigasz

Ne szomorkodj, bármikor visszamehetsz tanítani éhbérért. 

csütörtök, október 30, 2014

ahogy a dolgok vannak aka vall aka slave to the wage

És letöltöttem neked ilyen Excel-hülyeséget, hogy tudj majd gyakorolni*.
Ó, úgy szeretlek. 
Ez most az Excelről jutott eszedbe?
Mindenről ez jut eszembe. 


Az előbb beszéltem leendő főnökömmel, akitől olyan bókot kaptam, amilyet legutóbb a pszichológia szigorlatomon, hát, nem is tudom melyiket meséljem előbb, na jó, a munkás, az most izgalmasabb, szóval azt mondta leendő főnököm, Tony, hogy nagyon élvezték az interjúmat és csodásan érezték magukat, amíg ott voltam. Ó. 
Teljesen meghatódtam és eszembe jutott a pszichológia szigorlatom, ahol, jó szokásomhoz híven én faggattam a tanárt, ahelyett, hogy a tételemről beszéltem volna - a végén azt mondta, hogy milyen jó vizsga volt, végre ő sem unatkozott. 
Reggel felhívtak, hogy én vagyok a nyertes, délután pedig bejelentettem a nyelviskolában; egy kicsit utáltak miatta (bár a tanfolyamszervező lány bőszen bólogatott, hogy ő ezt a teljes bizonytalanságot és összevisszaságot nem bírná a nyelvtanárok helyében), de kábé fél óra alatt találtak valakit a helyemre, úgyhogy a két hét felmondási idő helyett megelégedtek eggyel. 
Majd elmesélem, hogy mi a munkám, ha elkezdem csinálni: elvileg egy kéttannyelvű iskolában közvetítek, fordítok, tolmácsolok az angol anyanyelvű és a magyar anyanyelvű tanárok között, plusz a szülőkkel is kell majd hadakoznom (ez biztos nagyon nehéz lesz), meg ilyenek. Egyébként a Facebook Szárnyas Fejvadász oldalán találtam a munkát, nagyon jó, nagyon izgulok. 
Mondjuk tény, hogy rendes gyászreakcióm van, amiért abba kell hagynom a tanítást, de egyrészt józan ésszel belátható, hogy nem éri meg csinálni, másrészt szerintem nekem a gyászreakció a változásra adott válaszom - én így rettegek az új dolgoktól. 
És persze tény az is, hogy akárhogy is hadakozom ellene, a tanítás valahogy örök szerelem marad - olyan igazi on and off romance. 




PS.: Egyébként ez jutott eszembe, mikor felhívtam Marcit, hogy felvettek. Bevallom, nagyon hiányzik Water White az életemből. 



*az Excelt jövő héten még gyorsan meg kell tanulnom, ez kicsit aggasztó

"Borderlining schizo"

Engem imádnak a bolondok, a nehézéletűek, a furcsák: beszélgetnek velem az utcán, a járműveken, üldöznek, követnek a városban, különös, de mindig így volt, egészen kislány korom óta (István mindig azzal jött, hogy előző életemben ápoló voltam). 
Természetesen ma is velem szembe ült le a héven A Zavarba Ejtő Figura, aki ugyan fogatlan volt és két literes üvegből tolt valami kannás bort, de szép fehér pulóverben és elegáns kabátban űzte mindezt - se koszos, se büdös nem volt és naná, hogy velem akart barátkozni: először el akarta olvastatni az sms-eit, merhogy ő nem találja őket, aztán hosszan mesélt arról, hogy ő a nőgyógyászaton fog ügyelni az Attilával, meg hogy lesznek ott még ilyen-olyan fontos orvosok és az Attila ragaszkodott hozzá, hogy csak vele dolgozzon, mert ő mekkora ász, vagy valami ilyesmi. 
Én egy kedves lány vagyok (nem), úgyhogy egész sokáig hallgattam és bólogattam, aztán egy adott ponton teljesen egyértelműen a könyvembe temetkeztem, szegény fickó megértette a jelzést. 
Három eset jutott eszembe erről - persze M mindig azt mondta, hogy ilyenek nem történnek senkivel, csak kitalálom őket -: egyszer egy pasi orvul, hátulról megcsókolta a bokámat, amíg valakire vártam, máskor a csepeli héven utazva egy - egyébként szerintem külföldi - fiú hangosan elénekelte nekem a You are so beautiful címűt és a legelképesztőbb szintén Csepelen történt, a 159-es buszon: egy láthatóan teljesen őrült srác ordítva előadta nekem az Énekek Énekét
Kissé sérelmezem, hogy az összes eset során - ma is - mindenki engem nézett döbbenten, nem a hibbantakat. 

slave to the wage vol.5647395678234879645

Felvettek.*





* ez a dal inkább felmondáshoz illik, de én társadalmon kívüli figura vagyok (illetve ezzel áltatom magam), vagy valami ilyesmi.

szerda, október 29, 2014

"S mivel forradalmár minden városba kell Nekem meg ez a város nagyon megfelel"

Csodálatos a tüntetés - még így is, hogy csak olvasok róla és elképzelem -, teljesen fel vagyok ajzva, utoljára ilyet a Taxisblokád idején éreztem, pedig akkor még kicsi, buta kislány voltam.

(Murphy) (Molly) álláskeresési törvénye

Amikor elromlik a telefonom, égre-földre keresnek a cégtől, akiknél a múlt héten interjúztam, hogy behívjanak a második körre. A második kör Skype-on lesz egy óra múlva. Őőőő. 
Oké, ez az én formám. 

"Jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal" aka kieg. az előzőhöz

A hűtő is folyik.

kedd, október 28, 2014

"Meg mondd, mitől van, hogy olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén"

Nem lehetne vége most már ennek a hónapnak? 
Financiálisan teljesen kikészülünk lassan: elromlott a mosógép, aztán a kocsit kellett szervízbe vinni kétszer (itt már kétszázezer forintnál járunk), az albérlők felrobbantották a kályhát (összesen úgy plusz ötvenezer, bár egyelőre vita tárgyát képezi, hogy akkor kinek is kéne ezt kifizetni), a gyerekek kinőtték az autósüléseiket (bele sem merek gondolni mennyibe kerül majd), a gyerekeknek születésnapja volt (na jó, ebbe a család is besegített, de azért csak megvettünk két biciklit meg egy csomó más ajándékot), a telefonom ma végképp bemondta az unalmast (amit nem is bánnék ha olcsóbb volna a pótlása, mert a leggyűlöletesebb Galaxy szar volt a világon - itt kérnék meg mindenkit arra, hogy értesítsen, ha esetleg van otthon nélkülözhető, elfekvő okostelefonja, majdnem minden megoldás érdekel), ráadásul, bár ez nem anyagi természetű, reggel valami iszonyú bénaságot csináltam: itthon hagytam a tárcám, benne a pénzemmel és a bérletemmel, oké, király, hév elenged, száz kiló cuccal, télikabátban, reggel hatkor hazasprintelek, lift nem működik, de királyul elérem a következő hévet (szerintem ez Ben Johnsonnak is dicséretére vált volna); aztán már délután, itthon, vagy tíz percig nem találtam a kulcsom: méltó megkoronázása lett volna ennek a fos napnak, ha elvesztettem volna, de szerencsére nem, úgyhogy egész egyszerűen a világ császárának érzem magam egy bögre kávéval itt a gép előtt.









PS.: Ma aztán végképp el akartam menni tüntetni, be is jelentettem már tegnap, hogy akkor én este lelépek, mer igenis, az anyáknak is lehet forradalmi hevülete és kell a saját idő (én jelenleg politizálásra használom, mosmitnéztek), erre Marci leállított, mondván, ma Marcikát mindenképpen tornáztatni kell, holnap megyünk az első felülvizsgálatra.
Anyákból ritkán lesznek nagy forradalmárok, valahogy úgy érzem. 

hétfő, október 27, 2014

"baby you can drive my car" vol.67583459234567 aka plattyant

Egyébként el vagyok plattyanva rendesen: ma azon gondolkodtam, hogy talán hagyni kéne a francba a vezetést; persze utoljára két hónapja vezettem, de két hónapja is elég béna voltam, eh. 
Az új oktatóm szerint van egy rakás rögzült hibám, amikkel nagyon nehéz kezdeni valamit és különben is sokkal jobban kéne vezetnem ennyi óra után - egyszóval béna vagyok. 
És igen, tényleg (egyedül Marci biztat, egyébként amikor vele gyakorlok, mindig jobban megy), már sokkal jobbnak kéne lennem, dehát öreg vagyok, meg amúgy se barátaim a gépek, szóval nem tudom. Csak olyan nagy kudarc - és pénzkidobás - volna ha abbahagynám, meg tényleg boldog-boldogtalan vezet, szerintem nemvezetni már kábé olyan, mint a számítógépet nem ismerni vagy nem beszélni angolul, vagy képtelennek lenni a legbutább Nokia telefont kezelni. 

I don't wanna live in Hungary no more

Oktató (van egy új, elég jó): Hogy mi? Tavaly hazaköltöztetek? De miért? Ide? Minek?
Mo: Bizony és képzeld, hiába könyörgök a férjemnek, hogy menjünk el innen, ő maradni akar. 
Oktató: Itt? De miért? Szerintem végtelenül elkeserítő a helyzet. 

Nagyjából ennyiben hagytam a dolgot, de mindig az jut eszembe, ahogy a vicces amerikai haverunk reagált számára teljesen érthetetlen szituációkra: don' ask me.

small joys

Igazából meglep, hogy ennyire komolyan javít az életminőségemen, hogy hatkor már világos van.

vasárnap, október 26, 2014

I cantucci toscani

Ilyet sose szoktam, de olyan büszke vagyok rá, hogy muszáj megosztanom: csináltam isteni cantuccinit, ami teljesen ugyanolyan, mint amit Toszkánában megvehet az ember a bárhol, nagyon büszke vagyok, megállás nélkül a sütisdobozt nézegetem, mert még a külsejük is tökéletes lett.
Mondjuk fenomenális gasztrosikerem ünneplésének egy adott pontján ironikusan megjegyeztem, hogy biztos azért sikerült jól, mert ennek nem puhának, hanem száraznak kell lennie...


PS.: Mondjuk majdnem sírva fakadtam, mikor megvettem a cuccba való Sambucát: eszelős drága volt.

PPS.: Nagyon sajnálom, hogy nem mentem tüntetni, de a családomat kell ilyenkor itthon istápolnom - eh, ennyit az anyák forradalmi hevületéről.



szerda, október 22, 2014

Léna különkiadás

Olyan jó itt a világban élni.





(Igazából ez a mondat kontextusban a legjobb: ma, hogy a politika miatti ingerültségemet fokozzam, megvettem az összes valamirevaló újságot és elolvastam mindent a vérlázító amerikai kitiltós botrányról, aztán épp mire agyvérzés közeli állapotba jutottam, Léna kedvesen mosolyogva ezt mondta.)

kedd, október 21, 2014

"Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit" aka slave to the wage


Ma egy amerikaival és egy angollal interjúztam. 
Senki nem kérdezte hány gyerekem van és mennyit betegek, sőt, azt is elmondták, hogy mennyit fogok keresni, ha felvesznek. 
Más kultúra, mondta annak idején a hányását felnyaló kutyánkra az apukám - valamiért ez jutott eszembe erről.
Kicsit más téma, de kapcsolódik (és ne haragudjatok meg érte): az internetadó kapcsán azon gondolkodtam, hogy aki ebben az országban marad - és megtehetné, hogy elmegy, teszem hozzá halkan -, az szerintem egyszerűen  önsorsrontó elmebeteg.

Az előző folyománya

Öt percet aludtam, azt is darabokban.
Szerintem az álmosság lehet halálos.

péntek, október 17, 2014

“We are all born mad. Some remain so.”

Hát én nem tudom  mikor és hogyan múlnak ezek el, egyáltalán elmúlnak-e valaha igazán, de tegnap már megint az volt, hogy hirtelen felültem az ágyban, hogy bazmeg, miért, miért, MIÉRT ugrik ki valaki azon a kurva ablakon? 

csütörtök, október 16, 2014

"nem tudja, tanítja"

Ma reggel ötkor a fürdőszobában komolyan elgondolkoztam rajta, hogy visszafekszem aludni és azt hazudom, hogy bocs, elaludtam, sajnálom, jajjaj. 
Aztán persze győzött a kötelességtudat, bár az óráimon rettentően felhúztam magam, mert az egyik csoportban valaki elkezdte pedzegetni, hogy maradjanak el a jövő heti órák, mert ő szabadságra megy (WTF); ekkor szakképzett elmegyógyász módjára* elkezdtem neki magyarázni, hogy én értem, hogy szerinte az ő lemaradása fontosabb, mint az én fizetésem, dehát gondolkodjon már el azon, hogy nekem csak akkor fizetnek, ha ott vagyok és órát tartok, plusz van még hat ember a csoportban. 
Oké, mindegy, snitt, következő óra és egy érdekes tanítvány (akivel mellesleg egy napon születtünk); azért érdekes, mert kisgyerek módjára tanulta meg a nyelvet egész jól - fogalma sincs, hogy mit miért mond és hivatalosan sohasem tanult angolul -; mondtam is már neki, hogy disszertációt fogok írni belőle, mert felnőttben ilyet még nem láttam. 
Mondjuk ma ő is eléggé felbosszantott, mert amikor mondtam neki, hogy tanulja meg az igék harmadik alakját is, akkor elkezdte magyarázni, hogy hát ő inkább azt nem akarja, mert úgysem fogja sosem használni őket, mermikazok egyáltalán. 
Kicsit torkomon akadt a szó, de ismét felvettem az elmeápoló maszkot és elkezdtem neki elmondani, hogy a harmadik alak nélkül mit nem fog tudni mondani, mire tovább vitatkozott, hogy dehát neki majd úgysem jut eszébe soha, hogy mikor kell ezeket használni és különben sem érti, hogy egyáltalán hogy lehet megtanulni egy nyelvet. JESUS. 
(Különben azt vettem észre, hogy a diákjaimat legjobban az háborítja fel, hogy tanulniuk kell; egyszerűen sehogysem fér a fejükbe, hogy miért nem lehet egy nyelvet csak úgy, a semmiből elkezdeni beszélni.)
Mindezek hatására pokoli migrénem támadt - mostanáig nem múlt el -, amit kicsit enyhített, hogy állásinterjúra hívtak délután (a pocsék napokon mindig pályaelhagyó akarok lenni, bár az összes korai kelés és hülye kérdés ellenére - és legnagyobb meglepetésemre - tényleg nagyon élvezem mostanában az óráimat).






* a vizsgatanításomon annak idején azt kifogásolták, hogy túl türelmes vagyok...

szerda, október 15, 2014

bizarr sztorik aka ahogy a dolgok vannak

Muszáj megörökítenem életem unalmas részleteit is (nem, de így jártatok): tegnap negyed hétkor, amikor bedagadt, sminktelen fejjel (nem tudtam kinyitni a szemem, hogy kifessem) vizet vettem az újságosnál, az eladó szépséges hölgynek szólított és vadul flörtölni igyekezett, míg fizettem (kicsit fel is ébredtem, annyira megdöbbentem). 
Tudom, biztos csak azért mondta, mert ő se látott az álmosságtól, na mindegy, nekem azért tetszett a dolog, így két hónappal a n_e_g_y_v_e_n_e_d_i_k_ születésnapom előtt (JESUS)*. 
Mondjuk nem kéne megdöbbennem, a bizarr sztorik nagy ismerője vagyok, például egyszer, mikor az öngyilkos barátnőmet látogattam a pszichiátrián, a pszichiáter hosszan agitált, hogy menjek vele vacsorázni (igaz, akkor lehettem vagy huszonkét éves). Jó, oké, ebben az újságosos sztoriban csak a korom meg a negyed hetes időpont a bizarr, nem is mondok semmit akkor, na. 
Mit is akartam még? Ja, semmi extra, csak fontos lejegyeznem, hogy ma egy förtelmesen szar ebédet ettem nagyon drágán - szerintem ha lehet, mindig az otthon főzött ebédben kell bízni, abban ritkán csalódom. Itt keresném a választ arra a kérdésre is, hogy az ilyen förmedvény gyorskajáldákban hogyan képesek elrontani valami olyan pofon egyszerűt is, mint a kukorica saláta, hogyan?!
Van aztán még ez is, ami azért aggasztó, mert nagyrészt a tecsó dolgozóit okítom szépre-jóra; mondjuk ma erősen kiborított, mikor megtudtam, hogy mennyit keresnek fejes tanítványaim (havi másfél milliót) és hát izé...én ennek az összegnek éppen a tizedét kaptam meg fizetésként októberben. Na azér ebben is van valami bizarr, hát nem?









PS.: Erről a bizarrságról mindig eszembe jut, mikor kiderült az anyám agydaganata és az orvos érdeklődött az apukámtól, hogy tapasztalt-e akkoriban furcsaságokat, bizarr viselkedést, mire az apukám elmondta neki, hogy nálunk ezt nem lehet tudni, mert mi furcsán viccelünk és  furcsa dolgokról beszélünk, merthát ez egy ilyen bizarr család. 





* ezt sokszor mondogatom itthon, úgyhogy Marcika is. Állati cukin hangzik a kis cérnahangján, hogy dzsízösz. 

hétfő, október 13, 2014

Marcus különkiadás

Marcussal mostanában nagyon nehéz. 
Nagyon édes, cuki, okos, bújós kisfiú, mikor éppen ahhoz van kedve, de sajnos általában inkább a démonikus kisfiú szerep tetszik neki, úgyhogy sokat hisztizik, veri magát a földhöz, toporzékol, sikít, visít, amit akartok. (Kicsit el van késve ezzel szerintem, mert ez a viselkedés inkább a három évesek sajátja, akkor bezzeg nem csinálta, na mindegy.)
Vasárnap reggel épp valami vad játékot játszott körülbelül harminc ceruzával, majd, amikor majdnem kiszúrta az egyikkel Léni szemét, elkoboztam tőle az összeset és mivel toporzékolt, dühöngött, visított, stbstb, ezért betettem az ágyába, hogy gondolkodjon kicsit (nem az a legjobb hely a büntetésre, de ilyenkor az a fontos, hogy biztonságban legyen, mikor dobálja magát). 
Jó sokáig nyomta a hisztit, majd egy adott pillanatban megkérdeztem tőle, hogy szerinte miért van az ágyban. Mivel azt mondta, hogy nem emlékszik, ezért maradnia kellett, aztán pár perc múlva hirtelen emlékezni kezdett és mikor megkérdeztem tőle, hogy mégis miért szurkálja Léna szemét, amikor már háromszázezerszer elmondtuk neki, hogy ilyet nem szabad csinálni, akkor pityergős hangon, legörbülő szájjal azt felelte: mert huncut vagyok. 

Léna különkiadás

Kis, pici Léna.
Szombat estére iszonyúan elfáradtunk, volt ugye ez a brutális ovis kirándulás, meg hát amúgy is, hétvégére halálomon vagyok, ezt az ötkor kelést szerintem sosem fogom megszokni, meg persze az is kemény, hogy három órát utazom oda-vissza, plusz a tanítás is fárasztó, de mindegy is miért, alapvetően lóg a belem estére-hétvégére. 
Szóval na, szokás szerint fáradt voltam már szombat este és olyankor könnyen rikácsolok, meg persze Marcika is szereti reszelni az idegeinket - különösen kiélezett helyzetekben -, úgyhogy szombat este már marha undok voltam és Léna - aki általában szót fogad és kis rendes - valamit tekergett körülöttem a konyhában, mire undokul rámordultam, hogy menjen már az útból, erre olyan elképesztő cukin reagált, hogy örökre beleégett a memóriámba a jelenet (és persze rögtön kenyérre lehetett kenni): ahelyett, hogy sértődötten sírva fakadt volna (általában ezt szokta csinálni ilyen helyzetekben), most kedvesen simogatni kezdte a karom, szakképzett elmegyógyász mosollyal az arcán felnézett rám és az volt  a tekintetében, hogy nyugi már. 

vasárnap, október 12, 2014

politikus

Azt hiszem, a világon a legjobban a Fideszt utálom, meg nálatok a házmestert.

szombat, október 11, 2014

"Játszani is engedd"

Mondjuk én úgy általában a szabad gyereknevelés híve vagyok, de azért amikor az egyik ovistárs az ovis kiránduláson épp egy sziklával készül kinyírni magát és gyermekeimet, akkor valahogy hirtelen nem is tűnik olyan helytelennek az őrmester-anyukaság.
PS.: Tök kemény volt amúgy az ovis túra, kábé mintha az Idegenlégióba felvételiztünk volna.

péntek, október 10, 2014

Léna különkiadás

Jaj, Lénike annyira aranyos volt ma délután, ahogy a kis piros tornadresszében (ami alól kilógott kicsit a bugyi - nem bírom idegekkel ezt  a cukiságot), egy másik kislánnyal kézenfogva jött ki a művészi torna (ő mindig így hívja) után a tornateremből és lelkesen mutogatta a csípőriszálást, amit tanult. 

Nem értem hogy lehet valaki ennyire cukiszép; én azt hiszem, ha kéne, bárkit lekaszabolnék érte seperc alatt. 

szerda, október 08, 2014

(s)iker vol.3451287963678

A gyerekek a szobában játszanak:

Marcika: Kezdhetjük, Marianna?
Léna: Igen, Dávid. 



PS.: Az imént pedig Marcika Annának szólított (mondjuk kétségtelen, hogy ez a nevem). Őőőő.

slave to the wage vol.45623879634

Tudom, már elegetek van a munkás nyavalygásaimból, dehát mit lehet tenni, az ilyesmi mindig fontos része volt ennek a blognak. 
Szóval az van, hogy egy hónapja várok egy délutáni dupla tanfolyamra (a dupla tanfolyam az mondjuk három óra egybe reggel vagy délután, a szegény nyelvtanárnak minden ilyen nagy kincs), nyelviskola x-nél, akik ígérték, hogy majd hívnak, néha hívtak is, hogy csúszik, nem sikerül megegyezni, majd hívnak, blablabla. 
Erre ma, a másik nyelviskolában (nyelviskola y) felajánlottak nekem négy új diákot napközben (!! ez a legnagyobb kincs a nyomorult számlázó nyelvtanárnak), ez heti 16 óra lenne, ami nagyon sok (jó, hát így is majd megdöglök, de ezek kezdők lennének, őket igazából már álmomban is levezénylem és észre sem veszik, hogy alszom). 
A dolog természetesen nem megy olyan simán: még meg kell szervezni, minden lassú, nehézkes, az emberek hülyék, nem tudják mikor érnek rá, variálnak, semmi nem jó, stbstb, várjak. Jó, várok; ha ezt elvállalnám - és sikerülne megszervezni, teszem hozzá halkan -, annyit keresnék, mint még soha. 
Naná, hogy pont ezután, hazafelé hívtak a másik iskolából (nyelviskola x), hogy akkor menjek, kezdjem jövő héten, de sajnos nem minden időpont jó, mert valakinek nem jó a kedd vagy a szerda vagy a hétfő vagy a fél négy vagy az öt, vagy bármi, tehát igazából semmi nem úgy van, ahogy eredetileg megbeszéltük, vállalom-e így is. Hát mittudomén. 
Az egész életet így is iszonyat nehéz megszervezni, gyerekestül, fociedzésestül, tornástul, Marci nonstop munkaigényeivel, nagymamátlanul, én egyszerűen nem értem, hogy más emberek hogy élnek négy gyerekkel akár, rajtunk a két gyerek logisztikája is kezd kifogni. Oké, tudom, hozza őket bébiszitter az oviból, de nekem valahogy az a vég - olyan kiábrándító lenne, hogy se reggel, se este nem vagyunk már együtt. 

Sírok, komolyan. 

hétfő, október 06, 2014

"nem tudja, tanítja" vol.56748329

Szerintem egy cégről a legtöbbet nem a háeresek tudnak, hanem a céges angoltanár. 
A fontos embereim olyan érdekes dolgokat osztanak meg velem nap mint nap, hogy csak nézek döbbenten hazafelé.  
Akartam még írni dühödten a téves elképzelésekről az angoltanulással kapcsolatban - ezekkel rettentően fel lehet idegesíteni, szegény Marcinak szoktam ilyen témában hisztérikus előadásokat tartani esténként* -, de most mennem kell az oviba, meg különben is baromi álmos vagyok, szóval sajnos lemaradtok lebilincselő gondolataimról, minő bánat, ugye. 







* az egyébként csodálatos, hogy ő jól tud angolul, ráadásul kifejezetten szereti a nyelvtant és mindig érti, hogy miről beszélek. Persze mindig mondtam, hogy ő az első férfi az életemben, aki semmilyen értelemben nem kompromisszum. Milyen szerencse, hogy ő lett a férjem, hát nem?

vasárnap, október 05, 2014

fáradt

Hú, azért halálos ez a hétvége, tegnap és ma kábé megállás nélkül visít(ott) valaki valamiért, folyton balhéznak, gyepálják egymást, Lénához éjjel keltem vagy négyszer, szóval nincsenek valami jó passzban, mi meg halálosan fáradtak vagyunk; istenem, semmi mást nem szeretnék, csak egyszer az életben még kialudni magam. 
Pénteken egyelőre nincs órám és hétkor kelünk, komolyan mondom, mintha kicseréltek volna, mikor két órával többet alszom. Az meg egyenesen fantasztikus (nem), hogy Marcika csak fél nyolckor ébred hétvégén. 
(Engem mindig kiborít, hogy a nyugdíjasok már hatkor csalamádéért állnak sorba, hát az isten szerelmére, délig tízig heverhetnének az ágyban és nem teszik, érthetetlen.
Jaj, remélem, nekem sosem romlik el az alvókám és nem fogom azt gondolni, hogy mindennél fontosabb megvenni a felsált már kora reggel és öregen végre fetrenghetek kedvemre. 
Jójó, az én generációm már előbb hal majd meg, mint hogy nyugdíjba menjen - nem is lesz ugye pénz, amiből élhetnénk -, szóval nehéz ügy ez, belátom.)

szombat, október 04, 2014

Léna különkiadás

Embert rajzolni nem bonyolult. Lehetetlen. 

"I know what I want and I want it now"

Tegnap hallottam, ahogy az óvónéni kijavítja valamelyik gyereket, hogy nem akarom, hanem szeretném. 
Ezen egy kicsit már akkor felháborodtam - mér ne akarhatna valamit az a nyomorult, tejóég? -, majd valamivel később beszélnem kellett az óvónénivel és azt mondtam valamire, hogy akarom. Kijavított, hogyaszongya nem akarom, édesanya, hanem szeretném. Pár másodpercig döbbenten néztem rá, aztán inkább eltereltem a szót. 

Jézusom. 

péntek, október 03, 2014

Éljünk

Önző módon azért magunkat is ünnepeltük tegnap: benyakaltunk egy üveg bort, volt ünnepi vacsora, három torta (egész nap a konyhában álltam, szerencsére csak egy reggeli órám volt) - szerintem van mit ünnepelni, a gyerekek szépek, okosak, jó fejek, mi meg mindent magunk menedzselünk. 
Nem mondom, hogy nem nyílik ki a bicska a zsebemben, mikor az oviban hallom a sirámokat, hogy jaj, megőrülök, ma nem jön át a nagyi, nekem kell főzni/gyereket sétáltatni/hazavinni, de alapvetően azért büszke vagyok rá, hogy meg tudjuk csinálni egyedül, mert nekem ugye sose jön senki semmit csinálni - szuper lenne pedig néha, főleg este. 
Olyan hét körül szokott nálam az összeomlós fázis eljönni - főleg mióta mindig ötkor kelek, fúj -, amikor a gyerekek amúgy is beőrülnek és akkor kell erőltetett menetbűen lenyomni az esti bulit: vacsorát, mosogatást, fürdést, mesét, huh. Marcika különösen kemény dió - ő egy igazi vad, engedetlen fiú*, ne dőljetek be az ártatlan szőke imidzsnek -, az oviban néha egyszerűen lefogom, hogy felöltöztessem. 
Na mindegy, szóval szerintem jól csináljuk, ügyesek vagyunk, büszke vagyok, éljünk.






* nekem egyébként tetszik a vadsága - én se vagyok egy könnyen szelidíthető típus -, csak hát ugye muszáj kicsit betörnöm ahhoz, hogy élni tudjunk együtt a világban








PS.: Ja és persze az ellendrukkereim - akik szerintem számosan olvassák ezt a blogot, hát úgy kell nekik - most nyilván bőszen húzzák a szájukat, hogy jaj, ugyan már, mit vagyok nagyra magammal, dehát ez van, megszoktam már a furcsa emberi reakciókat. Egyszer például a nagymamám arra a panaszomra, miszerint nagyon nehéz mindenféle segítség nélkül a gyerekekkel, hisztériás rohammal reagált és valami olyat véltem kivenni a szavaiból, hogy ő tulajdonképpen azért haragszik rám, mert olyannyira későn szültem, hogy ő már alkalmatlan a segítségre és emiatt bűntudata van, vagy valami ilyesmi. 

csütörtök, október 02, 2014

"Biciklik gurulnak nyáron a hídon át a mezőre"*

"Nem látok a hóeséstől, de hallom a gyerekek hangját."







* azt hiszem ez a kedvenc Kispál számom

HB


Boldog szülinapot akkor a Szépeknek (Lénike egyébként délután negyed négykor bújt elő, Marcus meg fél órával lemaradt), remélem mindig ilyen szépek, okosak, nyitottak és vidámak lesznek mint most, vagy ha egyik sem, legalább egészségesek legyenek. 
Ők persze nálam jóval kevésbé vannak meghatva a születésnapjuktól, csak tortát szeretnének meg még ajándékot - a szentimentális érzések az öregek privilégiumai.

szerda, október 01, 2014

"betegbeteg"

Valaki mondja meg, hogy mit vétettem!
Negyedszer (ismétlem: negyedszer) kezdődik újra a náthám torokfájással augusztus eleje óta. A hörögve köhögés nagyjából megszűnt, el se hiszem. 
Úgy képzelem, nagyjából két darab T-sejtem lehet, máshogy ilyen egyszerűen nincs. 
Kicsit mondjuk meg is nyugodtam, mert torokfájósan elnyavalyogtam egy tanítványomnak reggel, hogy már vagy hat hete megy ez a csiki-csuki, hogy meggyógyulok egy napra és kezdődik minden előlről, a torokfájás, a nátha és aztán a soha el nem múló köhögés, mire azt mondta együttérzően, hogy igen, igen, neki is és ez rettenetes.
Olyan megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül ezzel a lerohadt immunrendszerrel, komolyan, szinte érzem a transzcendenst, meg a lelkek találkozását, vagy valami ilyesmire gondoltam,

"Two things are infinite: the universe and human stupidity; and I'm not sure about the universe."

Mit is mondtál? Mit csinál a férjed, hogy ilyen sokat utaztatok? Fizikus? Hát én olyan embert még nem láttam közelről.