Tudom, már elegetek van a munkás nyavalygásaimból, dehát mit lehet tenni, az ilyesmi mindig fontos része volt ennek a blognak.
Szóval az van, hogy egy hónapja várok egy délutáni dupla tanfolyamra (a dupla tanfolyam az mondjuk három óra egybe reggel vagy délután, a szegény nyelvtanárnak minden ilyen nagy kincs), nyelviskola x-nél, akik ígérték, hogy majd hívnak, néha hívtak is, hogy csúszik, nem sikerül megegyezni, majd hívnak, blablabla.
Erre ma, a másik nyelviskolában (nyelviskola y) felajánlottak nekem négy új diákot napközben (!! ez a legnagyobb kincs a nyomorult számlázó nyelvtanárnak), ez heti 16 óra lenne, ami nagyon sok (jó, hát így is majd megdöglök, de ezek kezdők lennének, őket igazából már álmomban is levezénylem és észre sem veszik, hogy alszom).
A dolog természetesen nem megy olyan simán: még meg kell szervezni, minden lassú, nehézkes, az emberek hülyék, nem tudják mikor érnek rá, variálnak, semmi nem jó, stbstb, várjak. Jó, várok; ha ezt elvállalnám - és sikerülne megszervezni, teszem hozzá halkan -, annyit keresnék, mint még soha.
Naná, hogy pont ezután, hazafelé hívtak a másik iskolából (nyelviskola x), hogy akkor menjek, kezdjem jövő héten, de sajnos nem minden időpont jó, mert valakinek nem jó a kedd vagy a szerda vagy a hétfő vagy a fél négy vagy az öt, vagy bármi, tehát igazából semmi nem úgy van, ahogy eredetileg megbeszéltük, vállalom-e így is. Hát mittudomén.
Az egész életet így is iszonyat nehéz megszervezni, gyerekestül, fociedzésestül, tornástul, Marci nonstop munkaigényeivel, nagymamátlanul, én egyszerűen nem értem, hogy más emberek hogy élnek négy gyerekkel akár, rajtunk a két gyerek logisztikája is kezd kifogni. Oké, tudom, hozza őket bébiszitter az oviból, de nekem valahogy az a vég - olyan kiábrándító lenne, hogy se reggel, se este nem vagyunk már együtt.
Sírok, komolyan.
