Engem imádnak a bolondok, a nehézéletűek, a furcsák: beszélgetnek velem az utcán, a járműveken, üldöznek, követnek a városban, különös, de mindig így volt, egészen kislány korom óta (István mindig azzal jött, hogy előző életemben ápoló voltam).
Természetesen ma is velem szembe ült le a héven A Zavarba Ejtő Figura, aki ugyan fogatlan volt és két literes üvegből tolt valami kannás bort, de szép fehér pulóverben és elegáns kabátban űzte mindezt - se koszos, se büdös nem volt és naná, hogy velem akart barátkozni: először el akarta olvastatni az sms-eit, merhogy ő nem találja őket, aztán hosszan mesélt arról, hogy ő a nőgyógyászaton fog ügyelni az Attilával, meg hogy lesznek ott még ilyen-olyan fontos orvosok és az Attila ragaszkodott hozzá, hogy csak vele dolgozzon, mert ő mekkora ász, vagy valami ilyesmi.
Én egy kedves lány vagyok (nem), úgyhogy egész sokáig hallgattam és bólogattam, aztán egy adott ponton teljesen egyértelműen a könyvembe temetkeztem, szegény fickó megértette a jelzést.
Három eset jutott eszembe erről - persze M mindig azt mondta, hogy ilyenek nem történnek senkivel, csak kitalálom őket -: egyszer egy pasi orvul, hátulról megcsókolta a bokámat, amíg valakire vártam, máskor a csepeli héven utazva egy - egyébként szerintem külföldi - fiú hangosan elénekelte nekem a You are so beautiful címűt és a legelképesztőbb szintén Csepelen történt, a 159-es buszon: egy láthatóan teljesen őrült srác ordítva előadta nekem az Énekek Énekét.
Kissé sérelmezem, hogy az összes eset során - ma is - mindenki engem nézett döbbenten, nem a hibbantakat.
