Kis, pici Léna.
Szombat estére iszonyúan elfáradtunk, volt ugye ez a brutális ovis kirándulás, meg hát amúgy is, hétvégére halálomon vagyok, ezt az ötkor kelést szerintem sosem fogom megszokni, meg persze az is kemény, hogy három órát utazom oda-vissza, plusz a tanítás is fárasztó, de mindegy is miért, alapvetően lóg a belem estére-hétvégére.
Szóval na, szokás szerint fáradt voltam már szombat este és olyankor könnyen rikácsolok, meg persze Marcika is szereti reszelni az idegeinket - különösen kiélezett helyzetekben -, úgyhogy szombat este már marha undok voltam és Léna - aki általában szót fogad és kis rendes - valamit tekergett körülöttem a konyhában, mire undokul rámordultam, hogy menjen már az útból, erre olyan elképesztő cukin reagált, hogy örökre beleégett a memóriámba a jelenet (és persze rögtön kenyérre lehetett kenni): ahelyett, hogy sértődötten sírva fakadt volna (általában ezt szokta csinálni ilyen helyzetekben), most kedvesen simogatni kezdte a karom, szakképzett elmegyógyász mosollyal az arcán felnézett rám és az volt a tekintetében, hogy nyugi már.
