Önző módon azért magunkat is ünnepeltük tegnap: benyakaltunk egy üveg bort, volt ünnepi vacsora, három torta (egész nap a konyhában álltam, szerencsére csak egy reggeli órám volt) - szerintem van mit ünnepelni, a gyerekek szépek, okosak, jó fejek, mi meg mindent magunk menedzselünk.
Nem mondom, hogy nem nyílik ki a bicska a zsebemben, mikor az oviban hallom a sirámokat, hogy jaj, megőrülök, ma nem jön át a nagyi, nekem kell főzni/gyereket sétáltatni/hazavinni, de alapvetően azért büszke vagyok rá, hogy meg tudjuk csinálni egyedül, mert nekem ugye sose jön senki semmit csinálni - szuper lenne pedig néha, főleg este.
Olyan hét körül szokott nálam az összeomlós fázis eljönni - főleg mióta mindig ötkor kelek, fúj -, amikor a gyerekek amúgy is beőrülnek és akkor kell erőltetett menetbűen lenyomni az esti bulit: vacsorát, mosogatást, fürdést, mesét, huh. Marcika különösen kemény dió - ő egy igazi vad, engedetlen fiú*, ne dőljetek be az ártatlan szőke imidzsnek -, az oviban néha egyszerűen lefogom, hogy felöltöztessem.
Na mindegy, szóval szerintem jól csináljuk, ügyesek vagyunk, büszke vagyok, éljünk.
* nekem egyébként tetszik a vadsága - én se vagyok egy könnyen szelidíthető típus -, csak hát ugye muszáj kicsit betörnöm ahhoz, hogy élni tudjunk együtt a világban
PS.: Ja és persze az ellendrukkereim - akik szerintem számosan olvassák ezt a blogot, hát úgy kell nekik - most nyilván bőszen húzzák a szájukat, hogy jaj, ugyan már, mit vagyok nagyra magammal, dehát ez van, megszoktam már a furcsa emberi reakciókat. Egyszer például a nagymamám arra a panaszomra, miszerint nagyon nehéz mindenféle segítség nélkül a gyerekekkel, hisztériás rohammal reagált és valami olyat véltem kivenni a szavaiból, hogy ő tulajdonképpen azért haragszik rám, mert olyannyira későn szültem, hogy ő már alkalmatlan a segítségre és emiatt bűntudata van, vagy valami ilyesmi.
* nekem egyébként tetszik a vadsága - én se vagyok egy könnyen szelidíthető típus -, csak hát ugye muszáj kicsit betörnöm ahhoz, hogy élni tudjunk együtt a világban
PS.: Ja és persze az ellendrukkereim - akik szerintem számosan olvassák ezt a blogot, hát úgy kell nekik - most nyilván bőszen húzzák a szájukat, hogy jaj, ugyan már, mit vagyok nagyra magammal, dehát ez van, megszoktam már a furcsa emberi reakciókat. Egyszer például a nagymamám arra a panaszomra, miszerint nagyon nehéz mindenféle segítség nélkül a gyerekekkel, hisztériás rohammal reagált és valami olyat véltem kivenni a szavaiból, hogy ő tulajdonképpen azért haragszik rám, mert olyannyira későn szültem, hogy ő már alkalmatlan a segítségre és emiatt bűntudata van, vagy valami ilyesmi.
