Marcussal mostanában nagyon nehéz.
Nagyon édes, cuki, okos, bújós kisfiú, mikor éppen ahhoz van kedve, de sajnos általában inkább a démonikus kisfiú szerep tetszik neki, úgyhogy sokat hisztizik, veri magát a földhöz, toporzékol, sikít, visít, amit akartok. (Kicsit el van késve ezzel szerintem, mert ez a viselkedés inkább a három évesek sajátja, akkor bezzeg nem csinálta, na mindegy.)
Vasárnap reggel épp valami vad játékot játszott körülbelül harminc ceruzával, majd, amikor majdnem kiszúrta az egyikkel Léni szemét, elkoboztam tőle az összeset és mivel toporzékolt, dühöngött, visított, stbstb, ezért betettem az ágyába, hogy gondolkodjon kicsit (nem az a legjobb hely a büntetésre, de ilyenkor az a fontos, hogy biztonságban legyen, mikor dobálja magát).
Jó sokáig nyomta a hisztit, majd egy adott pillanatban megkérdeztem tőle, hogy szerinte miért van az ágyban. Mivel azt mondta, hogy nem emlékszik, ezért maradnia kellett, aztán pár perc múlva hirtelen emlékezni kezdett és mikor megkérdeztem tőle, hogy mégis miért szurkálja Léna szemét, amikor már háromszázezerszer elmondtuk neki, hogy ilyet nem szabad csinálni, akkor pityergős hangon, legörbülő szájjal azt felelte: mert huncut vagyok.