Szóval nem és nem és nem. Nem fogtok megfejteni, ne is álmodjatok erről.
Nem az egyedülléttől szenvedek, ó, dehogy. Sosem voltam egyedül és tulajdonképpen ez a mostani állapot is választott: ha a magánytól rettegnék, hát lenne kibe csimpaszkodnom.
Igazság szerint férfias problémáim vannak: a "miértkiért" reménytelen kérdésekörre próbálok választ találni egyre. A kapcsolataimban eléggé elszigetelt voltam mindig is (rendkívül rosszul választok, mondom, én azt hiszem, ez majdnem tudatos és az a gyanúm, hogy ezt azért csinálom, mert valójában nem akarok senkit magam mellé; nagyon nagyra tartom az önállóságot) és már a bölcsiben is melankolikusan koravén voltam, szóval nem itt van a megfejtés. Vannak sejtéseim magamról, de ez a brutális önreflexió sem vezet sehová, azonkívül folyamatosan aggódó levelekkel bombáztok, szóval most abbahagyom, még mielőtt mentőt küldenétek értem.
(Francbamár, még egy nyavalyás önvallomást sem lehet nyomni virtuálisan.)
Semmi komoly tényleg, csak egyszerű téli depresszió - ez asszem már nem melankólia, elég szar ugyanis -, nem ritka nálam, egy ideje minden évben megküzdünk egymással, de ígérem, holnap elmegyek bányába dolgozni, a fizikai gyötrelmek sokat segítenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.