tényleg. Jó hazamenni és veszekedni a tesómmal, hogy ki díszítse a fát - nemtom egyébként minek díszítjük, mindenki utálja az egészet -, pedig pontosan tudjuk, hogy végül én és az apám csináljuk majd iszonyú lassan, közben forralt bort iszunk és összetörünk pár díszt, meg képtelenek vagyunk a szaloncukor döfködőket használni.
Díszítés közben a lehalkított tévét nézzük fél szemmel és őrjöngünk a buta nyáltenger láttán. (Ezek a családi filmnek csúfolt borzalmak...eh, szóra sem érdemesek, igazán.)
Aztán ajándékozás, nagy zabálás, majd hazajövök a macskához, mert már nem tudom elképzelni, hogy otthon aludjak, a régi ágyamban.
Aztán a további napokon a család többi részét látogatjuk meg, tulajdonképpen az is jó, bár időnként azért nyűgös kötelesség csak. De szerencsés vagyok: a családom csak mérsékelten idegesítő, ráadásul tele van csodabogarakkal, így időnként kifejezetten szórakoztató a társaságuk.
Szóval igazából nincs bajom a karácsonnyal, csak a köré kanyarított hiszti idegesít; az, hogy már novemberben a Last Christmas ordít mindenhol, csengettyűk és télapók lepik el a várost és mindenhol megvadult emberek taposssák egymást rénszarvasos csomagolópapírral a kezükben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.