Réges régen mindent tudni meg érteni akartam, reménykedtem benne, hogy meglátom a jövőt, hogy mindennek meglesz a helye meg az értelme.
Aztán jött a korszak, amikor mindent tudni meg érteni véltem, mindennek megvolt a helye és az értelme, majd hosszú időre teljesen elvesztem a saját zűrzavaromban, semmit nem értettem, semminek nem volt értelme, bármi bármivel (be)helyettesíthető volt, bármi történhetett, az anything goes-korszak, oh yeah. Volt aztán egy olyan időszak a zűrzavarban, amikor azt fájlaltam, hogy túl sok minden történt velem túl fiatalon, túl sok olyan dolog, amit később kellett volna megtudnom, amibe később kellett volna beledöglenem.
Mostanában pedig szinte sajnálom, hogy nem ért több fájdalom korábban, hogy rengeteg mindent nem tudok a szenvedésről, hogy még mindig nem vagyok elég rezignált, hogy még mindig érnek meglepetések, hogy még mindig rettenetesen megvisel minden veszteség.
Nem tudom, hogy fel lehet-e készülni a fájdalmakra, arról meg végképp fogalmam sincs, hogy van-e értelme felkészülni rájuk (nagyon sokszor azt gondolom egyébként, hogy semmi másnak nincs értelme), azt viszont tudom, hogy az életemnek ebben a mostani szakaszában rengetegszer érzem a törülköző-bedobós fílinget, igen, biztos ismeritek a 'kész, vége, elég, nem megy, fáradt vagyok'-érzést (hazamegyek, lefekszem); aztán persze vonszolom magam tovább.
De egyre kevesebb meggyőződéssel.
Aztán jött a korszak, amikor mindent tudni meg érteni véltem, mindennek megvolt a helye és az értelme, majd hosszú időre teljesen elvesztem a saját zűrzavaromban, semmit nem értettem, semminek nem volt értelme, bármi bármivel (be)helyettesíthető volt, bármi történhetett, az anything goes-korszak, oh yeah. Volt aztán egy olyan időszak a zűrzavarban, amikor azt fájlaltam, hogy túl sok minden történt velem túl fiatalon, túl sok olyan dolog, amit később kellett volna megtudnom, amibe később kellett volna beledöglenem.
Mostanában pedig szinte sajnálom, hogy nem ért több fájdalom korábban, hogy rengeteg mindent nem tudok a szenvedésről, hogy még mindig nem vagyok elég rezignált, hogy még mindig érnek meglepetések, hogy még mindig rettenetesen megvisel minden veszteség.
Nem tudom, hogy fel lehet-e készülni a fájdalmakra, arról meg végképp fogalmam sincs, hogy van-e értelme felkészülni rájuk (nagyon sokszor azt gondolom egyébként, hogy semmi másnak nincs értelme), azt viszont tudom, hogy az életemnek ebben a mostani szakaszában rengetegszer érzem a törülköző-bedobós fílinget, igen, biztos ismeritek a 'kész, vége, elég, nem megy, fáradt vagyok'-érzést (hazamegyek, lefekszem); aztán persze vonszolom magam tovább.
De egyre kevesebb meggyőződéssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.