Amikor a nagymamámmal beszélgetve akaratlanul is rá vagyok kényszerítve, hogy rokonaim bélműködését, operációit, illetve gyógyszerszedési szokásait elemezzem, titkon elképzelem magam nyolcvan évesen, amint unokáimnak bölcselkedem irodalomról, zenéről, filozófiáról és persze meggyőződésem, hogy soha nem fogok előadást tartani a bélsaram színéről, a gyógyszeradagomról és kizárt, hogy doktor xy-t gyalázzam.
De mi van, ha a testem defektjei egy idő után mindenképpen átveszik az uralmat, elszabadulnak és önálló életre kelnek? Mi van, ha az ember testéből és szelleméből végül tényleg csak egy gyógyszerekkel szabályozott, de még így is gyatrán teljesítő, testcentrikus sejthalmaz marad?
Kicsit aggódom, hogy az intellektus nem győzedelmeskedhet a fécesz fölött.
De mi van, ha a testem defektjei egy idő után mindenképpen átveszik az uralmat, elszabadulnak és önálló életre kelnek? Mi van, ha az ember testéből és szelleméből végül tényleg csak egy gyógyszerekkel szabályozott, de még így is gyatrán teljesítő, testcentrikus sejthalmaz marad?
Kicsit aggódom, hogy az intellektus nem győzedelmeskedhet a fécesz fölött.
Az ember alapvetően nem változik, a nagymamám soha nem említett ilyesmit, ellenben ha nem vigyáztam, még 93 éves korában is kimerítő beszámolókat hallhattam tőle a Földtani Intézet legutóbbi üléséről. (Paleo-biológus volt.)
VálaszTörlés