Sokat gondolkodom a szmájlin. Meg a nagydén. Azon, hogy kellenek-e és hogy a rájuk allergiásak miért utálják őket olyan vehemensen. Szerintem kellenek bizony, bár tény, hogy nehéz meghúzni a határt, hogy hová és mennyi és milyen típusú.
Az mondjuk kétségtelen, hogy a szmájlis blogoktól engem is kiráz a hideg, mert azt gondolom, a blog éppen az a műfaj, ahol az embernek kutya kötelessége szavak segítségével érzékeltetni a hangulatokat, az árnyalatokat, a mosolyokat (számomra ez az egyik lényege a blogolásnak).
Ha ez nem sikerül, akkor persze mindenki bedobja a szmájlit, a nagydét, a színes betűket, a képeket, a zenéket, stb., de én ezt nem szeretem. Nem szeretem, mert a nyelv tűrhetően (persze mindig kicsit csökötten, korlátoltan, de mégis) nagy terepet hagy arra, hogy kifejezzünk dolgokat, úgyhogy tessék próbálkozni, árnyalni, körülírni, ne csak lustán szmájlizni, ejnye.
Egy e-mail vagy cset viszont egészen más, az e-mailben (cseten pláne) az ember beszélget, reagál és reakciót vár és sokkal "élőbben" igyekszik kommunikálni mint egy blogban, ahol gyakran inkább kinyilatkoztat, monologizál, nyivákol, kritizál.
Egyszóval a mailes kommunikáció igencsak megköveteli a szmájlit, azaz megköveteli a hangsúlyokat, az árnyalást; tehát igenis, metakomunikációs eszközök híján nagyon is fontos a nagydé meg a kacsintós szmájli, feleim.
Tény, hogy az agyonszmájlizott írások és kommentek borzasztóan ostobának tűnnek (ahogy a túlzott érzelemnyilvánítás "élőben" is taszító), így természetesen érdemes csínján bánni a mennyiséggel.
Amikor ezen elmélkedem, mindig eszembe jut egy, még régen a boxon kapott levél, amiben valami olyasmit írt nekem egy júzer, hogy hülye barom, így, ilyen pőrén és persze viccnek szánta, pajkos reakciónak valamire, de pucéran, szmájli nélkül bizony egyáltalán nem volt vicces, nem volt mókásan flörtölős, egyszerűen csak sértő volt és paraszt és sokkoló.
Abban a pillanatban levontam a következtetést, hogyaszongya azok a szmájlik, igenis kellenek.
Az mondjuk kétségtelen, hogy a szmájlis blogoktól engem is kiráz a hideg, mert azt gondolom, a blog éppen az a műfaj, ahol az embernek kutya kötelessége szavak segítségével érzékeltetni a hangulatokat, az árnyalatokat, a mosolyokat (számomra ez az egyik lényege a blogolásnak).
Ha ez nem sikerül, akkor persze mindenki bedobja a szmájlit, a nagydét, a színes betűket, a képeket, a zenéket, stb., de én ezt nem szeretem. Nem szeretem, mert a nyelv tűrhetően (persze mindig kicsit csökötten, korlátoltan, de mégis) nagy terepet hagy arra, hogy kifejezzünk dolgokat, úgyhogy tessék próbálkozni, árnyalni, körülírni, ne csak lustán szmájlizni, ejnye.
Egy e-mail vagy cset viszont egészen más, az e-mailben (cseten pláne) az ember beszélget, reagál és reakciót vár és sokkal "élőbben" igyekszik kommunikálni mint egy blogban, ahol gyakran inkább kinyilatkoztat, monologizál, nyivákol, kritizál.
Egyszóval a mailes kommunikáció igencsak megköveteli a szmájlit, azaz megköveteli a hangsúlyokat, az árnyalást; tehát igenis, metakomunikációs eszközök híján nagyon is fontos a nagydé meg a kacsintós szmájli, feleim.
Tény, hogy az agyonszmájlizott írások és kommentek borzasztóan ostobának tűnnek (ahogy a túlzott érzelemnyilvánítás "élőben" is taszító), így természetesen érdemes csínján bánni a mennyiséggel.
Amikor ezen elmélkedem, mindig eszembe jut egy, még régen a boxon kapott levél, amiben valami olyasmit írt nekem egy júzer, hogy hülye barom, így, ilyen pőrén és persze viccnek szánta, pajkos reakciónak valamire, de pucéran, szmájli nélkül bizony egyáltalán nem volt vicces, nem volt mókásan flörtölős, egyszerűen csak sértő volt és paraszt és sokkoló.
Abban a pillanatban levontam a következtetést, hogyaszongya azok a szmájlik, igenis kellenek.
:)
VálaszTörlésolcsó
VálaszTörlés:)
de vicces volt
VálaszTörlésbirkát tisztelem, becsülöm, de nem, nem volt vicces.
VálaszTörlésolcsó volt.
nem ez, hanem amiről írtál
VálaszTörlésha a vicces alatt nem fárasztó hülyeséget, hanem inspirálóan szórakoztatót értesz, akkor ennek örülök
VálaszTörlésamit írtál, hogy írt az az illető
VálaszTörlés