nyaff

hát, a kocsi vásárlás azért még nem az amerikai álom...inkább amerikai muszáj: kocsi nélkül itt semmit nem tudsz csinálni, ez van, egy csomó helyen konkrétan nincs járda, nem lehet sétálni se, meg amúgy is kurva meleg van, épeszű ember nem megy ki (bár most egy kicsit jobb lett a helyzet), de jó, majd lefényképezzük a kocsit.
megvagyunk, bár nekem már nagyon elegem van, meg halálra unom itthon magam, de ugye kocsi nélkül tényleg nem tudok mit csinálni, viszont vezetni sem tudok, meg amúgy is, már túl terhes vagyok bármi értelmes cselekvéshez, mennék hétvégén ide-oda, de annyira gyorsan elfáradok, meg itt fáj, ott fáj, hogy nemigen lehet velem semmit tervezni...a türelem sajnos nem az erősségem, szóval nyűgösködök, ma például pocsék napom van, hisztis vagyok.

Facebook vs kocsma

Én tudom, én hallottam, én olvastam, hogy lassan a blognak nem lesz létjogosultsága (sőt, egyesek szerint sosem volt) és hogy a közösségi oldalaké a jövő és én is ott vagyok ilyen közösségi oldalakon, na jó, a Facebookon csak Molly Bloomként, mer azt utálom és bevallom, főként katasztrófa turistaként járok oda és csak ámulok és csóválom a fejemet és szeretném megfejteni, hogy hát mi történt az én ismerőseimmel, hogy percenként közlik, hogy milyen színészeket szeretnek és milyen ételeket utálnak és mi a kedvenc számuk és napszakuk és hol vannak éppen most.

Bevallom, főként azért nem szeretem ezt a fajta közléskényszert, mert a közlésben elvész a lényeg: mert ha valaki épp egy szórakozóhelyen van, akkor legyen ott azon a szórakozóhelyen és ne akarjon már tájékoztatni arról, hogy ő ott van a szórakozóhelyen, hanem szépen élje át az "itt és most"-ot; persze értem én, hogy a facebook-os "itt és most" is egy fontos dimenzió és érteni vélem azt is, hogy ezeknek a közléseknek az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy ki mit szeret és mi érdekli, a közösségi oldalakon író emberek inkább mutogatni akarják, hogy ők itt vannak, léteznek, tessék velük foglalkozni, nekik mondanivalójuk van, meg kedvenceik vannak, ők fényképeken szerepelnek, ők szépek és okosakat és rejtélyeseket mondanak, tessék őket szeretni, tessék velük beszélgetni, tessék őket hazavinni*...viszont ha ez tényleg így van, akkor sajnos a Facebook semmivel sem jobb mint egy kocsmázós este, ahol az emberek félrészegen/tökrészegen fölösleges filozofálgatással múlatják az időt és olyasmiket mondanak el egymásnak, amiket később vagy megbánnak vagy elfelejtenek, mert lássuk be, a kocsmákban a legtöbb szó súlytalan, lényegtelen és esetleges (ahogy a Facebook-on is), hiszen az emberek általában azért mennek kocsmázni, hogy 1) strukturálják az időt 2) ne legyenek egyedül 3) felszedjenek valakit.

És igen, az a gyanúm, hogy a Facebook pont ugyanezekért ilyen népszerű, pont ezt a hármat várja tőle minden júzer. Persze értem én, hogy "igazi" arcunk nélkül, írásban sokkal könnyebb kommunikálni és beszélgetésbe elegyedni bárkivel, sokkal egyszerűbb lájkolni egymás képeit és élethelyzetét, na de egy idő után mégis az az egészséges - illetve ha jól érzékelem, alapvetően csak ez az "ósdi" igény munkál minden fotó és komment és helyzetjelentés mögött is-, ha a kommunikáció felsőbb, élő szintre lép, nemde?

Természetesen mondhatja minden Facebook junkie, hogy ez csak játék és hát hogy tudom én ezt ennyire komolyan venni és igen, valóban, egy bizonyos határig ez csak játék és nem, dehogy veszem komolyan ha évente párszor aszongya valaki, hogy jaj de utálom a hétfőt, de amikor valaki más hónapok óta öt percenként repíti gondolatait és kedvenceit az üzenőfalra (vagy mi az), akkor azért elgondolkodom a jelenségen.

Eh, túl hosszan magyaráztam, de a lényeg, kedves közléskényszeres facebookos közönség, hogy irány a kocsma: ott legalább hús-vér emberek vannak.

* hogy a bloggerek miért írnak, azon majd máskor elmélkedem, bár sok szó esett arról már itt





PS.: Tudom, tudom, nagyon csúnyákat mondanátok, ha lehetne kommentelni, de fájdalom...nem lehet.

3 in 1 vol. 69126

Tudom, hogy uncsi vagyok már ezzel, de most főleg a terhességem foglalkoztat, sajnálom.
Ma reggel arra riadtam, hogy valami nagy és kerek dolog áll ki a hasamból (valakinek a sarka lehetett, ha tényleg fejjel lefelé vannak mindketten), kicsit rémisztő volt, de persze vicces is. Nem is hiszem én ezt az egészet: hogy belőlem fejlődtek ki, meg most ott laknak bent, nem, ilyen nincs, mese habbal.
Nyilván az ufók rakták oda őket, aztán majd valamikor ki is veszik, vagy ilyesmi...Egyébként kezdenek fájni az izületeim, ami gondolom vizesedésre utal (pedig milyen büszke voltam eddig, hogy nekem nincs ilyen problémám), de ami megint boldoggá tett, az az, hogy ismét megdicsértek (a cuki gyerekorvos), mondván, hogy milyen jól nézek ki és nem is híztam meg (nem az istent, dehát ezt nem kell neki tudni) és egyáltalán, sose mondaná, hogy két gyerek van a hasamban; hát, ezt mondjuk én se mondanám, nem hiszem el és kész, persze majd ha kijönnek, akkor álmélkodni fogok, hogy egyáltalán elfértek odabent (már mindketten többek két kilónál); persze jó paragépként most azon is folyton aggodalmaskodom, hogy normális-e, hogy nem vagyok hatalmas és nem híztam túl sokat? Persze tudom, ti meg azon gondolkodtok most, hogy normális-e, ha valaki minden marhaság miatt aggódik, nem, nyilván nem...

3 in 1 vol. 69125

Mikor ma elmeséltem az orvosnak, hogy milyen görcseim voltak előző héten, ő elgondolkodva azt mondta, hogy na most talán előjegyezne császárra, de akkor mi nagy levegőt vettünk és azt mondtuk, hogy hát ha már így lefelé fordultak mindketten, akkor nem-e lehetne-e természetes úton...és akkor a doki nénin úgy láttam, mintha megörült volna az ötletnek és azt válaszolta, hogy persze, próbáljuk meg...úristen, mibe keveredtem.
Aztán az történt még, hogy találtunk iszonyú kedves zsidó gyerekorvos családot (apa és fia az orvosok, a mama meg a pénzügyeket viszi és hivatásos kedves), én persze azonnal szerelmes lettem minden családtagba (mindig szerettem az orvosokat); a zsidóságuk egyébként annyiból érdekes, hogy elmesélték, hogy egy jó darabig Jeruzsálemben laktak, a mama nem is beszél túl jól angolul, de a papa amerikai, a fiú meg, úgy tűnik, kétnyelvű.
Aztán délután, mikor hazajöttünk, izgatottan szülés-videókat kezdtem nézni - úristen, mibe keveredtem - és minden egyes gyereksírástól elbőgtem magam, hihetetlen mit tesznek az emberrel a hormonok...

Úristen.
Mibe keveredtem.


PS.: Ja, meg végre vettünk egy kocsit, wow.

Hányattatott sors vol. 91064823

Sajnálom, hogy nincs Hányó Olimpia. Végre sikerülne kitűnnöm valamiben.

x

A macsók és nőgyűlölők számára az azért valószínűleg kellemetlen tény, hogy mindannyian egy nő hasában kezdtük.

macskás

Elképesztő, hogy mennyire felvitte isten a macska dolgát: hat éve az egyik barátnőm találta őt a Keletihez közel egy óvodában, lehetett úgy három hónapos. Ezután évekig a Váci úton élt velem, majd elköltöztünk Olaszországba, most meg éppen Texasban lakik.

Sokan mondják, hogy a macska helyhez kötődik, nem a gazdihoz (ez hihetetlen nagy baromság, csak szólok) és a változást nem szereti...hát, nem tudom, én azt hiszem, hogy Fanninak a sok utazással egyedül az a baja, hogy csirkenyakat csak a magyar henteseknél kapni...

Houston calling vol. néhány

Feleim, nekem Houstonban visszatért az emberekbe vetett hitem.

Velem életemben nem volt senki ilyen kedves, mint itt három hét alatt. Tegnap este elmentünk vásárolni a közeli boltba (igen, abba, aminek a parkolójában tavaly lelőttek valakit; még szerencse, hogy ez egy biztonságos környék) és a boltban egy kedves fekete lány kérdezgetni kezdte, hogy ugye lányt várok, mire felvilágosítottam, hogy hát izé, egy lányt meg egy fiút, erre ő boldogan tapsikolni és csilingelni és sikoltozni kezdett, hogy hát ez csodás, ő is ikreket akar, majd (szintén nagy örömömre) valami olyasmit kezdett magyarázni (a feketéket általában nagyon nehéz érteni), hogy én nem vagyok elég nagy az ikrekhez (tény, hogy eddig mindenkitől azt hallottam, hogy nahát, nem is vagyok ikreknek megfelelően meghízva...szerintem meg túl nagy vagyok, elég baj az nekem), hát hogy lehet, hogy ikrek, wow és húha. Nagyon kedves volt, teljesen meghatódtam.

Mivel mindig a magunk zűrös stílusában megyünk boltba (kell még valami? á, nem, csak ez a néhány dolog, ezt simán elbírjuk), ezért általában elszámítjuk, hogy hány szatyrunk lesz és mit tudunk elhozni úgy, hogy nekem ne kelljen nehezet cipelnem (vicces volt tegnap, próbáltam megemelni valami nehezet, de Marci rácsapott a kezemre, mondván, neked nem szabad emelni), szóval a pár dologból tegnap is több tonnányi cűgölnivaló lett és bár csak pár száz métert kellett megtennünk, a sok cucc miatt idétlenül botladoztunk hazafelé.

Amikor átmentünk az úton, egy kocsiból kiszólt egy nő, hogyaszongya szívesen elvisz; mi a váratlan kedvességtől - amit nem szoktunk meg - meglepődve, elkerekedett szemmel mondtuk, hogy ó, itt lakunk a közelben, nem, kösz, de egész este azon álmélkodtunk, hogy milyen kedves emberekkel találkozunk itt nap mint nap.

Egyébként meg tegnap asszem jóslófájásaim voltak, kicsit meg is ijedtünk, hogy na, akkor itt az idő (és nekem még nincs szép kórházi hálóingem), de aztán szép lassan elmúltak a görcsök, én meg a szakirodalom segítségével nagyjából azonosítottam a fájdalmakat.

nem tudja, tanítja vol. 9328167013

Ez is mennyire tipikus: amíg egy csomó időm volt és vártam az online tanítványokat, addig csak elvétve jelentkezett valaki, most meg lassan naponta kapok leveleket, hogy nem-e lehetne-e tanulni-e. Az egyik visszautasított nagyon kedvesen válaszolt is:

Kedves XY,

a skype-on kerestél meg angol tanulás ügyében, de gondoltam, inkább itt válaszolok, szóval az a helyzet velem, hogy körülbelül négy hét múlva ikreim lesznek, tehát sajnos most egy ideig nem tudok tanítványokat vállalni, viszont rengeteg online tanár van, remélem sikerül egy jót találnod magadnak.

WOW! Anna Drága!

Ennél nagyszerűbb dolog nem is történhetne Veled! Szívből gratulálok, jó egészséget Neked és a bébiknek! Most pihenj, aludj sokat, mert négy hét múlva elszabadul a pokol! Vannak ikrek a családomban, tudom, milyen borzalmasan csodálatos.

Houston blog/Némaüzem

Szóval úgy lesz ezentúl, hogy a lelkem fenekébe továbbra is belenézhettek itt (ez a fenékbe nézés milyen már, hm), jövök majd nyivákolni, idétlenkedni, filozofálni, utálatoskodni, meg tudjátok, a többi ilyen fölösleges dolgot csinálni, a Marcival közös Houston blogon meg próbálom hanyagolni az egymondatos hisztérikus stílust és dokumentarista okoskodóként elmélkedem majd mindenféle amerikai témáról, tök jó lesz, meglássátok, tessék olvasni azt is, ne tessék erre a blogra kommentelni ott, az énblogot kommentelni nem kell egyáltalán, abból mindig csak a baj van, ejnye.

PS.: Ja, ott képek is lesznek, asztamindenit...Jó, persze nyilván nem lesz időm két blogot írni amikor majd napi 48 órában szoptatok, de mittomén, csak lesz valahogy, na.

adásunkat megszakítjuk

avagy

breaking news

közös ló

marvelous multiples

A 33. hét első napján részt vettünk életünk első ikerterheseknek szóló oktatásán, Marci tök jó diák volt, jegyzetelt és aláhúzkodott, én meg végig sutyorogva tudálékoskodtam, merhogy például a kajálással kapcsolatos információk szerintem nem voltak pontosak és különben is, engem erről ne oktassanak, hihetetlenül sokat olvastam már a témában. Amikor épp nem jegyzeteltünk és tudálékoskodtunk, akkor puszilkodtunk és vihogtunk, rosszalkodtunk, na, de ahogy elnéztem, mi voltunk a teremben a legfiatalabbak (nem vicc, itt a nők szerintem jócskán 40 felett szülnek általában, én legalábbis még egy fiatal terhest se láttam) és a legkeleteurópaibbak, bármit jelentsen is ez.

Az oktatás egyébként elég alapos volt, szoptatni ugyan nem tanultunk (azt majd egy másik oktatáson), de a kiosztott jegyzetekből kiderült, hogy nekem 24 óra alatt 48 órát kell összesen szoptatni és fejni, öööö, kezdek kicsit beparázni, mondogattam is tegnap elhűlt képpel amikor egy szülős meg egy császáros filmet néztünk, hogy úristen, mibe keveredtem, volt aztán még koraszülés jelei szekció, meg ikresek beszámolója (a nő elmesélte, hogy majd' beledöglött a napi 48 óra szoptatásba és fejésbe, úgyhogy pár hét után abbahagyta), illetve a legérdekesebb, a hospital tour, hát gyerekek, csak azt mondhatom, hogy itt érdemes dolgozni és biztosítást fizetni, ugyanis ha ezeket megteszed és bármi bajod van (vagy éppen szülsz), egy átlagos biztosítással is királyi ellátásban részesülhetsz: mindenkinek külön szobája van (vannak két szobás lakosztályok is kicsit drágábban, hihetetlen), ahol kedvére vajúdhat, sőt szülhet is, ha nincs semmi gáz, a szobában tévé, fürdőszoba, többféle menü, plusz egy ágy (jelen esetben az újdonsült apukának), az egész abszolút szálloda hangulatú.

Megnéztük a különböző szintű babaőrzőket is, láttunk nagyon helyes három órás babákat, de sajnos a műtőbe nem engedtek be, pedig arra voltunk a legjobban beizgulva. Én nagyon erősen elkezdtem gondolkodni a császáros előadás után, hogy tán a természetes szülés mégiscsak egy fokkal jobb, merhogy hiába két gyereket kéne kipasszíroznom magamból, a császár utólag iszonyúan fáj és pont mikor a legnagyobb szükség van az erőmre, akkor mégse döglődhetek itt műtötten, szóval hümm. Az orvosom azt mondta mikor erről volt szó, hogy az ikrek sokszor problémásak és csak az egyiket sikerül természetes úton megszülni, a másikat ki kell műteni, ezért talán jobb eleve a császárt választani, hát, nemtom, egyébként is egyre jobban megrémülök, a tengernyi információ és beszerzendő cucc kétségbe ejt, milyen jó is volt a nagymamáinknak, nem tudtak semmit erről az egészről, csodás tudatlanság, istenem.

Amúgy tegnap óta azon sem csodálkozom, hogy ilyen hányós vagyok, láttam ugyanis egy rajzot a terhes nő belső szerveinek változásáról, hát feleim, én most már azt nem értem meg, ha valaki nem hányós (iker)terhesen: a beleim meg a gyomrom valami brutálisan össze vannak nyomódva, szóval változatlanul fenntartom, hogy a terhesség egészségtelen állapot, csodálom, hogy nem halálos...

Az amerikaiak pedig valami hihetetlenül furcsák: igazából fogalmam sincs, hogy mire alapozom ezt, de az az érzésem, hogy teljesen áthidalhatatlan kulturális különbség van köztünk, btw teljesen elhűltem, mikor elmentünk ebédelni és megfigyeltem, hogy mit esznek a terhesek: egyrészt rengeteget (fel nem foghatom, én csak kicsiket bírok enni), másrészt pizzát sült krumplival és chips-szel (ezt egyébként köretként eszik mindenhez, elképesztő) és sütivel és hamburgerrel, én meg itt aggódva számolgatom a szénhidrát mennyiséget, igyekszem nem hízni túl sokat; a magyar trend egész más, mint az itteni, itt a nőket arra buzdítják, hogy egyenek csak nyugodtan, otthon meg fékezik őket, mondván, a túl nagy súly egy csomó bajt okozhat.

Az oktatás végén idegesítő Celine Dion számokra kellett a földön heverve relaxálni, nem ment jól, én mondtam is Marcinak, hogy majd szülés közben Prodigyt rakjon a fülembe...

Kedves tévénéző gyerekek! (hosszan nyivákoló)

Feleslegesen beszélni, panaszkodni és nyivákolni van kedvem, szóval kezdem is, há és: tegnap pokoli migrénem volt egész nap, ilyen egyszer volt eddig a terhességem alatt, akkor pár napig tartott, mert nem mertem semmit bevenni, most viszont már tényleg halálomon voltam, úgyhogy Marci először könyörgött nekem, hogy valamit vegyek be, mert ez szörnyű, majd nemleges válaszomra felhívta a dokit (muszáj volt neki telefonálnia, mert komolyan nem bírtam beszélni), hogy itt agonizál az asszony és jajjaj, azonnal mondjon egy gyógyszert amit bevehet, az orvos meg ismét olyan gyógyszert ajánlott, amit over the counter (recept nélkül) lehet kapni (eddig mindig minden bajomra ilyet kaptam itt, általában meg se vizsgált, csak adott valami recept nélkül kaphatót, én meg rendes gyerek vagyok, tök jól hatnak rám a gyógyszerek, recepttel vagy recept nélkül, mindegy), úgyhogy a kedves férfi elrohant gyógyszert venni a közeli boltba, ami egyben gyógyszertár is (kicsit aggaszt az a hely, mióta olvastam, hogy a parkolójában tavaly lelőttek valakit) és láss csodát, fél óra múlva már nem volt semmi bajom, persze én ráfogtam a fejfájást az influenza oltásra, amit előző nap orvul belém döftek (na jó, előtte mondták, hogy 25 dollár lesz), pedig épp meg akartam kérdezni, hogy az ilyen nagyon terhesnek nem kell-e oltás, de, úgy látszik, kell, egyébként meg trópusi eső esik és hurrikánok jönnek-mennek körülöttünk, de a Pálmaház-effektus csak nem akar múlni, legjobb a légkondis lakásban, már csak azért is, mert gyenge nyomorult vagyok, a doki csak annyit tud javasolni, hogy pihenjek sokat, de én szénné unom magam a pihenéstől, én kérem egy nyughatatlan figura vagyok, én eddig költöztem és lakberendeztem, nekem kell valami emocionális szenzáció, hadd ne legyek most már terhes, egyedül akarok lenni a testemben, valaki csináljon már valamit, annyira unom már és nem telik az idő és rosszul vagyok és hisztis vagyok és ez nem csodálatos, hanem idegesítő várakozás és ha tehetném, hát felfalnék mindent a hűtőből, de én fegyelmezett vagyok, én kérem három óránként tudományosan keveset eszem, pedig _é_h_e_s_v_a_g_y_o_k, de nem szabad sokat hízni, mindenhol ezt olvasom, mer a cukor, a toxémia, a dagadtság, jajjaj, meg különben is kihányom ami savat csinál, szóval okosan eszem, életemben nem ettem ilyen okosan, fegyelmezetten, én kérem nem vagyok okos meg fegyelmezett, én zűrös vagyok és hisztis ésésés csak ennyit akartam mondani, huh.

eh

Mióta terhes vagyok, valamiért mindenki képes beszámolót követel erről az állapotról és azt hajtogatja, hogy nem tudlak elképzelni terhesen, én meg ezt fel nem foghatom: ha kicsit megerőltetem magam, én még a hímnemű ismerőseimet is simán elképzelem nagy hassal...

ahogy a dolgok vannak

hát, jól bírom a gyűrődést, bár elég szarul vagyok. de az orvos épp tegnap lelkesedett, hogy minden milyen szuper, persze én azért panaszkodtam, de tényleg van miért: iszonyú gyenge vagyok, meg fáradt, meg van ez a savszar, meg néha csak úgy spontán hányok még mindig (eddig négy nap a rekord, összesen négy napon át nem hánytam a nyolc hónap alatt).

ja, tegnap megint láttuk a babákat, most már nehéz jól látni a kis arcukat, mert össze-vissza vannak csavarodva, gondolom nem olyan nagy a hely, sokat mozognak nagyon, főleg éjjel meg hajnalban, vicces ahogy néha hullámzik a hasam, csak ritkán kellemetlen szerencsére, de ez azért biztos hozzájárul a hányásokhoz, végül is elég természetellenes, hogy két másik ember ficánkoljon odabent...ja, amúgy nagyjából két kilósak, a kislány dagibb kicsit, de mondta a doki, hogy ez mindig így van és hogy meg kell várni a 37. hetet, akkorra tuti 2.5 kilósak szoktak lenni és ez főleg a fiúknál fontosabb, mert ők gyengébbek általában (nyilván...), szóval van még öt hetem, jaj, jó, most már fél lábon is kibírom, bár tudod, én a hegymászást is mindig az utolsó öt méternél adom fel.

szombaton megyünk egy hosszú ikres tanfolyamra, be fogunk golyózni, nyolctól ötig tart majd, mondjuk biztos érdekes lesz, mert lesz benne hospital tour is, bevisznek a műtőbe, meg elmondják, hogy hogy zajlik a szülés meg a császár.

Marci kicsit már tudományoskodik, de eddig nem sikerült neki, mert rendezkedtünk, meg rohangáltunk, meg szokni kellett az új helyzetet.

persze tényleg a sors iróniája, hogy itt szülök, mert itt az egyetemen egy csomó program van, meg sportolási lehetőség, meg nyilván munkám is lehetne, a kurva Triesztben meg semmi nem volt és még gyereket se szültem, csak nyafogtam otthon, hogy nincs mit csinálnom...sőt, ha nagyon akarnék, még egyetemre is járhatnék ingyen (el kéne titkolni az első diplomámat ahhoz, hogy ingyen legyen, de valahogy talán meg lehetne bundázni), mert Marci dependentjének ez járna, csakhogy ezekről most lemaradok, francba...na mindegy, cserébe szoptathatok éjjel-nappal:)...meg hát nyilván aranyosak lesznek a kis őrültek, jóvanna, de azért nehéz az embernek megszoknia, hogy most már nem ő a legelső a saját életében...emlékszem, mikor terhes lettem és elmentünk Marcival síelni és én már csak a pálya széléről nézhettem őt, ahogy boldogan lesiklik, akkor titokban még sírtam is, hogy nekem akkor most már ilyen korlátozott lesz az életem...de azért reménykedem, hogy valahogy meg tudom majd oldani, hogy vagány mama legyek, olyan, aki mindenhova hurcolja a gyerekeit és akkor majd talán nem érzem azt, hogy mindenből kimaradok.

3 in 1 vol. 3492178655

Az ikres könyvem azt írja, hogy az ikerterhesek nagy része a 32. héten kezd könyörögni az orvosának, hogy most már szedje ki belőle a gyerekeket, érthető, én is kezdem egyre pocsékabbul érezni magam: gyenge vagyok, fáradt vagyok, nem tudok semmire figyelni, nem tudok a lakásban rendezkedni, a legegyszerűbb pakolás is órákig tart, egy könnyű szatyor felemelése iszonyú nehézségekbe ütközik, éjjel és hajnalban vadul rugdosnak a babák, legurulok az ágyról, az egész létezés egyre kellemetlenebb, a testem (amiben idegen lények zűröznek) most már teljesen átvette az uralmat.

Hogy ne felejtsem el, hogy ezt az egészet miért csinálom, időnként meghatódva nézegetem azt az ultrahang képet, amelyiken a kislány a kisfiú fejére támaszkodik.

Vége lehetne már, elég volt a terhességből, engedjenek felsőbb osztályba lépni, ígérem jó leszek, nem hisztizek.

Houston calling vol. néhány

Szóval végre beköltöztünk a "túl szép, hogy igaz legyen"- lakásba: persze rögtön volt vele baj, nem működött a légkondi, ami itt bizony nem luxus kellék, hanem nagyon is szükséges a túléléshez, de szerencsére egy kedves indiai légkondiszerelő bácsi megoldotta a dolgot, úgyhogy most boldogan üldögélek a 25 fokban (kint kábé ezer fok van).

A lakás gyönyörű, világos konyhás, nagyon nagy belmagasságú, jacuzzis kádas, mosogatógépes (wow), a kertben buja növényzet, madárcsicsergés, kis szökőkutak, medence, konditerem (istenem, bár futhatnék végre)...netünk elvileg nincs, gyakorlatilag lett véletlenül.

Napokig rohangáltunk bútorok után, megint találkoztunk nagyon kedves emberekkel, akik mindenféle ikres cuccot, csilingelő bababútorokat, heverőt, tányért, evőeszközt, fotelt adtak ajándékba; úgyhogy mostanra gyakorlatilag mindenünk van ami kell, sőt, már a babaszoba is egészen előrehaladott állapotú.

Ez az ikertéma egyébként teljesen elvarázsol mindenkit: amint kiderül, hogy nem egy, hanem két gyerek figyel a hasamban, sikoltozva gratulálnak (ilyenkor mindig elszomorít, hogy a saját apámtól eddig még csak azt hallottam ezzel kapcsolatban, hogy úristen, de nehéz lesz neked; éljen a végtelen pesszimizmus...).

Szívesen mennék várost nézni, meg állatkertbe, meg space centerbe, de a pokoli időjárás, meg a fáradékonyságom nagy akadály sajnos. Mostanra az is teljesen világos, hogy nagyon gyorsan meg kell tanulnom vezetni: kocsi nélkül Houstonban halott ember vagy...

3 in 1 vol. 3492178654

hogy én mikor szülök? hát, nehéz megmondani: ha egyes terhesség lenne, akkor november hatodika volna a csudás nap, de mivel duplán ügyeskedtünk, ezért valószínűleg három-négy héttel előbb lesz minden, most tartok a 32. hétnél (a 34-ig mindenképp jó, ha bent maradnak, a legjobb ikreknél a 37.), kezdenek brutálisan mozogni, tegnap hosszasan hullámzott a hasam például...btw nagy szerencsémre Marci perverz és kifejezetten tetszik neki ez a nagy kerek dob (amivé mostanra a hasam vált; egyelőre mázlista vagyok, egy darab csík sincs rajta), elképesztő.

nekem kevésbé tetszik, meg hát nehéz vele az élet, egyre nehezebb felkelni, levegőt kapni (főleg az ezer fokos Houstonban), meg úgy egyáltalán:létezni.

hogy milyen a terhesség? hát, hát: nekem végig elég vacak volt, de minden orvos azzal biztatott, hogy ez azért van, mert ikerterhesség, ami ugye dupla kín, dupla adag hormon, erősebb hányás, hányinger (a terhességi vészes hányás se ritka, nekem vmi olyasmim volt a negyedik hónapig, most már csak a terhességi refluxtól hányok úgy naponta egyszer-kétszer, ami valószínűleg a dupla gyerektől szintén durvább az átlagnál) és úgy általában, az ikerterhesség az összes szövődmény tekintetében nagyobb rizikó, merhogy ez eleve rendellenes állapot, tessék csak szépen egyet szülni egyszerre, nem állatok vagyunk, nohát.

szóval elképzelhető, hogy nem érdemes engem kérdezni a terhesség milyenségéről, nyilván van olyan, aki észre se veszi, hogy terhes...

ötödik hét? én akkor még nem tudtam, sőt...asszem a hatodik hét környékén jöttem rá: valahogy gyanús lett, amikor hirtelen felindulásból magában megettem egy nagy üveg paradicsomszószt. mivel én voltam már terhes és akkor szintén paradicsomra vágytam nagyon, sejtettem, hogy ez mit jelent. vettem azért tesztet és végül hazamentünk dokihoz (otthon jártam orvoshoz végig) és ott kapásból kiderült, hogy ikrek, huh.

emlékszem, Marcinak kicsit kiment a vér az arcából; mostanra mondjuk már az a furcsa nekünk, hogy mások csak egy gyerekkel terhesek.

egyébként a hatodik héten kezdtem hányni, csúnya volt, már az emléktől is rosszul vagyok: amikor már a vizet is kihánytam, akkor kaptam infúziót, utána fokozatosan jobb lett, de addig nagyon sokat szenvedtem (úgy kábé a huszadik hétig), tényleg: a szaglásom olyan volt mint egy rendőrkutyáé és kábé mindentől felfordult a gyomrom, hónapokig szinte semmit nem tudtam enni, gyenge voltam, nem tudtam felkelni, az ellenségemnek se kívánom azt az állapotot.

szóval eddig ilyen a terhesség. érzelmileg érdekes állapot: én alapvetően nagyon racionális vagyok, szóval a legmeghatározóbb érzésem a 3 in 1 állapottal kapcsolatban az álmélkodás, az, hogy úristen, ez most komoly, hogy két kis lény él bennem és majd egyszer csak kijönnek? tehát semmi szentimentális meghatottság (na jó, időnként spontán elsírom magam kisbabák láttán, nyilván ez is vmi hormonális izé, elég megdöbbentő), valahogy szívesebben közelítek a humoros oldalról (a humorra valószínűleg szükségem is lesz később, hogy megőrizzem a józan eszem. épp tegnap mondta egy kisbabás ismerősünk, hogy szerinte minden frissen szült nő életében eljön az az időszak, amikor hirtelen megérti a gyereküket meggyilkoló anyák indulatait.)

mailek margójára

Kaptam mindenféle e-maileket és akkor most elmondom, hogy pont ezért nincsenek kommentek. Figyeljetek.
Ha én leírom a félelmeimet és az aggodalmaimat, az nem azt jelenti, hogy naphosszat sírdogálok és lamentálok mindenféle borzalmas dolgokon. Ha kifejezem, hogy félelmeim és aggodalmaim vannak, akkor az csak annyit jelent, hogy félelmeim és aggodalmaim vannak, amikbe se többet, se kevesebbet nem kell képzelni. Mutassatok már nekem olyan (iker)terhes nőt, akinek szeme se rebbent, mikor arra gondolt, hogy mi lesz vele ha megszületnek a gyerekek...na ugye.
Nekem ráadásul nincsenek itt se nagymamák, se egyéb rokonok, se ismerősök, se barátok, tehát végképp eléggé speciális a helyzetem, de ettől még nyilván megoldom majd, ahogy tettem ezt minden dologgal az elmúlt években. Állom a sarat és erős vagyok, de közben szeretek nyafogni, hát istenem: ez a blog éppen ezért jött létre.
Ja és még egy fontos dolog: kizárt, hogy később visszasírjam a terhességet. A terhesség (legalábbis az enyém) borzalmas (nem, én nem vagyok Szent Anya, én őszinte anya vagyok), szóval nem, köszönöm, bármit szívesebben csinálok, mint hányok hónapokon keresztül...de a gyerekektől nagyon kedves, hogy rögtön ketten vannak, így azt hiszem egy életre le is tudom most a szaporodást.

ahogy a dolgok vannak

Most először álmodtam a babák születéséről, naná, hogy rosszat: álmomban császárral kiszedték őket és elvitték valahová, ahonnan nem is kerültek elő és napokig csak kerestem őket a kórházban bolyongva.
Hát igen, úgy néz ki, hogy sajnos elkezdtem intenzíven szorongani a közelgő nehézségek miatt, merhát jézusom, nekem fogalmam sincs mit kell csinálni egy gyerekkel.
A családban sosem volt kisgyerek (mindenki meddő-nem szülős-nem házasodós), az anyám már nem él, úgyhogy nagyon egyedül érzem magam ezzel az egésszel. Persze nyilván megoldom majd - muszáj lesz -, de most pár napja nagyon megrémültem.
Igazából az is megijeszt, hogy a babacuccok beszerzése is nagyon bonyolultnak tűnik: most épp teljesen elvesztünk ebben a biztonságos autós ülés-babakocsi-biztonságos és nagy autó zűrzavarban (ezt itt iszonyú komolyan veszik és nagyon komoly kutatásokat kell végezni ahhoz, hogy átlásd egy kicsit is a különböző ülés-kocsi-babakocsi kombinációkat, ezt ráadásul tetézi, hogy nekünk ikreink lesznek), közben meg olvasgatom a különböző babaápolós könyveket és egyre jobban összezavarodom, nem tudok egyszerre ennyi mindent megjegyezni, meg egyáltalán, a babacuccokat se mindig értem, hogy mi mire kell és miből mennyi, jajjaj, aztán persze közben itt van a költözés, a bútorvásárlás (ami egyébként marha érdekes, mert egy csomó különös emberrel találkozunk a használt bútorok miatt: kirgiz meg török lányokkal, texasi öreg nénivel, meg kőgazdag ikres családdal), a hasam meg csak egyre nő, a babák rúgnak, az erőm fogytán (egyébként ez nem teljesen igaz, mert még mindig egészen fitt vagyok, hízni se híztam sokat és ha nem lenne ez az undorító refluxos hányás, akkor szerintem egész jól lennék; na jó, hát este tíz körül azért összeomolva elalszom általában, de ez talán jogos azért: egy csomóan osztozunk a testemen).
Szóval megijedtem. Rettegek. De majd aztán biztosan jó lesz minden, mindig így szokott lenni, viszont muszáj hozzá nyivákolni, nohát.

"drink, drive, go to jail"

(a postot le kellett rövidítenem, mert a blogger nem akart jól viselkedni)

Van már bérelt autónk, én mondjuk rettegek a négy sávos utakon az óriási kocsik között, de muszáj autózni, máshogy elég reménytelen itt az élet, garage sale-ekre rohangálunk amerikai zászlós házakba, ez az egész igazi kultúrsokk nekünk: az amerikaiak időnként gondolnak egyet (na jó, általában munkaügyben csinálják ezt), kiárusítják az összes cuccukat ruhástul-mütyüröstül és elköltöznek egy másik államba; nekünk magyaroknak ez felfoghatatlan, már a mi költözésünk is hogy kiborított mindenkit...a garage sale-en rengeteg hasznos és haszontalan dolgot lehet kukázni: ha szerencsés az ember, akár egész szobabútort is lenyúlhat viszonylag kevés pénzért.
Mi eddig babacuccot, bögréket, poharakat, edényeket és könyveket találtunk;igaz, ez kicsit sovány zsákmány ahhoz képest, hogy be kell rendeznünk egy nagy lakást és hogy tegnap gyakorlatilag egész nap autóztunk.
A kirándulás során betévedtünk egy nagyon színes bőrű környékre, ahol kicsit aggódtunk, de nem volt végül semmi rémületes;egyébként fontos felfedezést tettem amikor még buszoztunk: a buszon csak feketék utaznak és aki ott fehér, az egyértelműen bolond.
És még egy fontos dolog: az amerikaiak valóban kedvesek. Mosolyognak, segítőkészek, érdeklődőek, kölcsönadják a telefonjukat, sőt, akár fel is hívják neked azt, akit keresel, igen, határozottan pozitív az eddigi képem róluk, sőt, megkockáztatom: ha ezek csak műmosolyok, akkor is sokkal jobban tetszik ez a hozzáállás, mint az otthoni "mindenkit utálok és téged is szeretnélek leköpni"-arckifejezések.
Houston állati furcsa: olyan, mint egy nagy falu felhőkarcolókkal. Hatalmas lakóövezetek váltakoznak bevásárlóközpontokkal, az egész nagyon futurisztikus, nincsenek emberek az utcán (persze ez nyilván a dögletes meleg miatt is van. Olvastam egy garage sale hirdetést, hogyaszongya: we are moving to normal weather, hát igen, ez érthető.)
Az utak mentén lévő drink, drive, go to jail táblákról pedig minduntalan Stohl András ugrik be nekem: esküszöm kifizetem ide a repülőjegyét, itt tutira lecsuknák végre...

"twin pregnancy is rough"

Tegnap megnéztük a gumicukrokat (Marci szerint a fiú olyan mint egy elefánt, a lány meg egy feka öregasszonyra hasonlít; kicsit aggódom), nagyon helyesek voltak, egymásba csavarodva (szó szerint: van egy olyan kép róluk, ahogy a kislány a fiú fejére támaszkodik) élnek bennem (még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy két másfél kilós lény úszkál a hasamban), minden rendben van velük, sőt, velem is, szívós család vagyunk; én mondjuk pocsékul vagyok megint: a sav szétmarja a nyelőcsövem, sokat szédülök (alacsony a vérnyomásom, még szerencse), egyfolytában éhes vagyok, de a kajaundorom visszatérőben van (gondolom a gyötrő sav miatt), így csak keveset tudok enni és folyamatosan nagyon kimerült vagyok (meg szerintem még jetleges is, most is kipattant ötkor a szemem).
Viszont tegnap az orvosnál a hogy fogsz ott szülni kérdésre megkaptam a valószínűleg sokkal jobb körülmények között, mint otthon választ: az orvos, a rendelő, az ultrahang és úgy általában az ellátás tök profi, a kórház nem nyomasztó, leginkább olyan, mint egy szálloda.
Az új orvosom elmesélte, hogy ő is iker és az anyja azt üzeni minden ikerterhes páciensnek, hogy csak az első tíz hónap pokol, a többi már móka, kacagás; szerencsére nem tűnik vészmadár dokinak, bár kicsit neki is elkerekedett a szeme, mikor elmeséltem, hogy túléltem a huszonöt órás utazást, de úgy látom alapvetően elég lazán kezeli a dolgokat: otthon az ikerterheseket sokszor hetekre kórházba dugják, eltiltják a szextől és a normális élettől, itt ilyenek szerencsére fel sem merültek, jó, nyilván az is számít, hogy semmi bajom és a babák is teljesen jól fejlődnek.
Egyébként meg találtunk isteni jó lakást, amibe mindketten azonnal beleszerettünk: kandalló, nagy és világos konyha, dzsungelszerű kert az ablak alatt, mókusok a fán...elvileg jövő héten beköltözünk, bár előtte nem ártana szerezni egy ágyat. És más bútorokat. Bababútort. Babacuccot. Kocsit. Erőt a vásárláshoz.
Normális esetben imádnék lakást nézni, meg lakberendezni, de most minden csak nyűg, mert ebben a pokoli párás melegben, ezzel az óriás hassal mostanra a legkényelmesebb heverni az ágyon, persze azt meg annyira unom, hogy majd belehülyülök, szóval inkább próbálom összeszedni magam és az összes tartalék energiámat...btw a macska tegnap kifejtette, hogy poszttraumás stressz zavara van az utazás miatt és sürgősen terapeutához kell vinnem; nem mondom, gyorsan idomult az amerikai bullshithez, tartok tőle, hogy hamarosan have a nice day-jel fog elköszönni, mikor elmegyünk valahová...