hát, jól bírom a gyűrődést, bár elég szarul vagyok. de az orvos épp tegnap lelkesedett, hogy minden milyen szuper, persze én azért panaszkodtam, de tényleg van miért: iszonyú gyenge vagyok, meg fáradt, meg van ez a savszar, meg néha csak úgy spontán hányok még mindig (eddig négy nap a rekord, összesen négy napon át nem hánytam a nyolc hónap alatt).
ja, tegnap megint láttuk a babákat, most már nehéz jól látni a kis arcukat, mert össze-vissza vannak csavarodva, gondolom nem olyan nagy a hely, sokat mozognak nagyon, főleg éjjel meg hajnalban, vicces ahogy néha hullámzik a hasam, csak ritkán kellemetlen szerencsére, de ez azért biztos hozzájárul a hányásokhoz, végül is elég természetellenes, hogy két másik ember ficánkoljon odabent...ja, amúgy nagyjából két kilósak, a kislány dagibb kicsit, de mondta a doki, hogy ez mindig így van és hogy meg kell várni a 37. hetet, akkorra tuti 2.5 kilósak szoktak lenni és ez főleg a fiúknál fontosabb, mert ők gyengébbek általában (nyilván...), szóval van még öt hetem, jaj, jó, most már fél lábon is kibírom, bár tudod, én a hegymászást is mindig az utolsó öt méternél adom fel.
szombaton megyünk egy hosszú ikres tanfolyamra, be fogunk golyózni, nyolctól ötig tart majd, mondjuk biztos érdekes lesz, mert lesz benne hospital tour is, bevisznek a műtőbe, meg elmondják, hogy hogy zajlik a szülés meg a császár.
Marci kicsit már tudományoskodik, de eddig nem sikerült neki, mert rendezkedtünk, meg rohangáltunk, meg szokni kellett az új helyzetet.
persze tényleg a sors iróniája, hogy itt szülök, mert itt az egyetemen egy csomó program van, meg sportolási lehetőség, meg nyilván munkám is lehetne, a kurva Triesztben meg semmi nem volt és még gyereket se szültem, csak nyafogtam otthon, hogy nincs mit csinálnom...sőt, ha nagyon akarnék, még egyetemre is járhatnék ingyen (el kéne titkolni az első diplomámat ahhoz, hogy ingyen legyen, de valahogy talán meg lehetne bundázni), mert Marci dependentjének ez járna, csakhogy ezekről most lemaradok, francba...na mindegy, cserébe szoptathatok éjjel-nappal:)...meg hát nyilván aranyosak lesznek a kis őrültek, jóvanna, de azért nehéz az embernek megszoknia, hogy most már nem ő a legelső a saját életében...emlékszem, mikor terhes lettem és elmentünk Marcival síelni és én már csak a pálya széléről nézhettem őt, ahogy boldogan lesiklik, akkor titokban még sírtam is, hogy nekem akkor most már ilyen korlátozott lesz az életem...de azért reménykedem, hogy valahogy meg tudom majd oldani, hogy vagány mama legyek, olyan, aki mindenhova hurcolja a gyerekeit és akkor majd talán nem érzem azt, hogy mindenből kimaradok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.