Most először álmodtam a babák születéséről, naná, hogy rosszat: álmomban császárral kiszedték őket és elvitték valahová, ahonnan nem is kerültek elő és napokig csak kerestem őket a kórházban bolyongva.
Hát igen, úgy néz ki, hogy sajnos elkezdtem intenzíven szorongani a közelgő nehézségek miatt, merhát jézusom, nekem fogalmam sincs mit kell csinálni egy gyerekkel.
A családban sosem volt kisgyerek (mindenki meddő-nem szülős-nem házasodós), az anyám már nem él, úgyhogy nagyon egyedül érzem magam ezzel az egésszel. Persze nyilván megoldom majd - muszáj lesz -, de most pár napja nagyon megrémültem.
Igazából az is megijeszt, hogy a babacuccok beszerzése is nagyon bonyolultnak tűnik: most épp teljesen elvesztünk ebben a biztonságos autós ülés-babakocsi-biztonságos és nagy autó zűrzavarban (ezt itt iszonyú komolyan veszik és nagyon komoly kutatásokat kell végezni ahhoz, hogy átlásd egy kicsit is a különböző ülés-kocsi-babakocsi kombinációkat, ezt ráadásul tetézi, hogy nekünk ikreink lesznek), közben meg olvasgatom a különböző babaápolós könyveket és egyre jobban összezavarodom, nem tudok egyszerre ennyi mindent megjegyezni, meg egyáltalán, a babacuccokat se mindig értem, hogy mi mire kell és miből mennyi, jajjaj, aztán persze közben itt van a költözés, a bútorvásárlás (ami egyébként marha érdekes, mert egy csomó különös emberrel találkozunk a használt bútorok miatt: kirgiz meg török lányokkal, texasi öreg nénivel, meg kőgazdag ikres családdal), a hasam meg csak egyre nő, a babák rúgnak, az erőm fogytán (egyébként ez nem teljesen igaz, mert még mindig egészen fitt vagyok, hízni se híztam sokat és ha nem lenne ez az undorító refluxos hányás, akkor szerintem egész jól lennék; na jó, hát este tíz körül azért összeomolva elalszom általában, de ez talán jogos azért: egy csomóan osztozunk a testemen).
Szóval megijedtem. Rettegek. De majd aztán biztosan jó lesz minden, mindig így szokott lenni, viszont muszáj hozzá nyivákolni, nohát.
Hát igen, úgy néz ki, hogy sajnos elkezdtem intenzíven szorongani a közelgő nehézségek miatt, merhát jézusom, nekem fogalmam sincs mit kell csinálni egy gyerekkel.
A családban sosem volt kisgyerek (mindenki meddő-nem szülős-nem házasodós), az anyám már nem él, úgyhogy nagyon egyedül érzem magam ezzel az egésszel. Persze nyilván megoldom majd - muszáj lesz -, de most pár napja nagyon megrémültem.
Igazából az is megijeszt, hogy a babacuccok beszerzése is nagyon bonyolultnak tűnik: most épp teljesen elvesztünk ebben a biztonságos autós ülés-babakocsi-biztonságos és nagy autó zűrzavarban (ezt itt iszonyú komolyan veszik és nagyon komoly kutatásokat kell végezni ahhoz, hogy átlásd egy kicsit is a különböző ülés-kocsi-babakocsi kombinációkat, ezt ráadásul tetézi, hogy nekünk ikreink lesznek), közben meg olvasgatom a különböző babaápolós könyveket és egyre jobban összezavarodom, nem tudok egyszerre ennyi mindent megjegyezni, meg egyáltalán, a babacuccokat se mindig értem, hogy mi mire kell és miből mennyi, jajjaj, aztán persze közben itt van a költözés, a bútorvásárlás (ami egyébként marha érdekes, mert egy csomó különös emberrel találkozunk a használt bútorok miatt: kirgiz meg török lányokkal, texasi öreg nénivel, meg kőgazdag ikres családdal), a hasam meg csak egyre nő, a babák rúgnak, az erőm fogytán (egyébként ez nem teljesen igaz, mert még mindig egészen fitt vagyok, hízni se híztam sokat és ha nem lenne ez az undorító refluxos hányás, akkor szerintem egész jól lennék; na jó, hát este tíz körül azért összeomolva elalszom általában, de ez talán jogos azért: egy csomóan osztozunk a testemen).
Szóval megijedtem. Rettegek. De majd aztán biztosan jó lesz minden, mindig így szokott lenni, viszont muszáj hozzá nyivákolni, nohát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.