hétfő, december 31, 2012

boldogujjatok

Eh, unalmas év volt, csak kétszer költöztünk, nincs is mit összegezni...






PS: Ja, igen, viszont kívánni lehet ilyenkor, ugye? Nos, a legfőbb vágyam, hogy Marcival kettesben töltsünk egy napot (de legalább három órát mondjuk, lám, lám, rögtön lejjebb adtam...)

vasárnap, december 30, 2012

"betegbeteg"

Nagyon rémisztő éjszakánk volt, Marcus köhögött és fulladozott (időközben megtudtuk - egy kedves doktor nénitől, akit természetesen a blognak köszönhetek -, hogy ez a krupp maga) és féltem elaludni, mert meggyőződésem volt, hogy nemsokára megfullad, egy darabig tanakodtunk, hogy menjünk-e az ügyeletre, aztán amikor a köhögés miatti erőlködésében lehányta a kis hálózsákját, akkor kivettem és a karomban azonnal elaludt. Annyira édes volt, mert két köhögőroham között viccelődött, azt mondogatta, hogy jajjaj és nevetett is hozzá, aztán amikor már kicsit sírt, akkor csak azt ismételgette, hogy betegbeteg. Drága kicsi kisfiam.
Nem is lehet ennyire szeretni senkit.

(s)iker vol.7659231704

És ezek a csudaszép gyerekek ilyeneket mondanak, hogy feje páj és mutatja Marcus a kis fejét (bár gyanítom, hogy ilyenkor csak nyomorgatásra vágyik, mert ettől a mondattól elolvadok teljesen és vadul csókolgatni kezdem), meg Léni rámutat a kutya ételére a földön és kényeskedő hangon azt mondja, hogy kutyáé.
Szerintem ez az aranyossági fok már kínzás.

szombat, december 29, 2012

ilyen blogger

Én már nem tudom elképzelni az életemet blogírás nélkül. Nekem ez egy ilyen állandó belső igény, jézusom, milyen rossz lehet nemblogolni...

péntek, december 28, 2012

ahogy a dolgok vannak

Amúgy meg...furcsa itthon. Nem jó. Gyászos, üres, a szüleim nélkül utálatos. 
Tudtam én jól, hogy minél közelebb kerülünk Magyarországhoz, annál több elfojtott gyász jön majd elő belőlem és most itt van, tessék. 
A karácsony kedves volt, szép, csak nem az enyém. Ez a mások karácsonya volt. 
Én nem tudom, hogy mikor lesz majd újra az enyém, szülők nélkül olyan végtelenül árva vagyok még mindig - és hiába vannak gyerekeim, hiába van Marcim, hiába vannak szép és jó pillanatok. 
Bizonyos űröket nem tölt be semmi sem. 

Feljegyzések a karácsonyi fotókat utálók házából

Nehéz eldöntenem, hogy azt a képet utálom jobban, amin 150 kilós, ötven éves, tripla tokás asszonyságnak látszom, vagy azt, amin hatvan éves, erősen ittas hajléktalannak.
A vicc egyébként az, hogy világ életemben azt hallottam mindenkitől, hogy milyen szép vagyok, de most, ezeket  a képeket nézegetve az a gyanúm, hogy én vagyok a legrondább ember a földön, jó, persze  azt úgy öt éves korom óta tudom, hogy az arcom valami rejtélyes okból fotózhatatlan.

Biztos ebből az ellentmondásból ered a nem önazonosságom, vagy mim van nekem...




szerda, december 26, 2012

kieg. az előzőhöz

Nem tudom, hogy ez az öregség bizonyítéka-e, sőt azt se, hogy ez mennyire szomorú, de mikor Dével végre nagy nehezen, másfél év után két órára találkozunk, akkor a legfőbb témánk az ismerősök és családtagok betegsége és halála.

kedd, december 18, 2012

38 (jesszus)

A születésnapomra undorító köhögést kaptam, meg a gyerekek kötőhártya-gyulladását (most már nemcsak lázas-náthásak, hurrá) bizonyára. 
Dögrováson van az egész család, gyönyörű lesz az út Triesztig - onnan holnap megyünk tovább -, meg nyilván szegény vendéglátónknak is tetszeni fog, ahogy beesünk szörcsögve, hörögve, piros szemmel, egy meglehetősen szőrtelen*, ezért betegesen girhesnek tűnő macskával.









* elkiabáltam annak idején: a macska még mindig nincs jól a bolhagondok után, vakarózik - bár szerintem bolhája már nincs - és helyenként tökkopasz.



PS: Ilyen rendhagyó nálam az off, mosmitnéztek. Ezek voltak az utóiratok.
Azt is akartam mondani, hogy a gyerekek valami eszméletlen sok szót mondanak már, nagyon jól szórakozunk rajtuk, kibírhatatlanul cukik. Érdekes figurák, valahogy mindent karácsony táján kezdenek, tavaly ilyenkor a járás volt terítéken.

hétfő, december 17, 2012

és már megint utazunk

Dehát most ez így majd nem fér a kocsiba, jajj, mosmicsinálunk (:nyafog)?
Haggyálmár, kiköltöztünk Amerikába csupasz seggel, két bőrönddel, tök terhesen, úgyhogy ehhez képest Pisából hazakocsizni röhejes, erre gondolj mindig.
Jó, igaz, oké, nem szóltam.


Utálok pakolni. Gondolj bele, valakinek aki ennyire utál pakolni, mekkora szenvedés állandóan költözni...
Sejtem, de utazni szeretsz...
Nem, már utazni is utálok.

vasárnap, december 16, 2012

ruhabaj

Próbálok magamnak szülinapi szép ruhát találni és off ide vagy oda, azt még azért gyorsan elmondom, hogy rájöttem, nekem azért nincsen normális ruhám, mert az égvilágon semmi nem tetszik, amit a boltokban árulnak. 
Vagy legalábbis semmi nem tetszik annyira. Kezembe veszem a szóba jöhető darabokat, megnézem az árukat és valahogy mindig úgy teszem vissza mindet, hogy de most ezért a rongydarabért fizessek ki egy rakás pénzt?  
Egyszerűen nem tudok lagymatagon vásárolni. Vagy nagyon tetszik valami, vagy inkább nem is kell. Persze van pár ruhám azért, mert járni muszáj valamiben, de rejtély, hogy mikor és hogyan vettem őket...

karácsony, szilveszter, meg ezek az ünnepek

Mindenkinek sok boldog mindent, most egy darabig off.

szombat, december 15, 2012

egy kicsit hazám, hazám

Ez most ilyen linkelős nap úgy tűnik: hát mi a jó ég van már ezekkel az amerikai kölkekkel?  
Jójó, hogy magyar válság, meg tandíj izé, meg hülyeorbán, de szerintem annyival súlyosabb társadalmi problémát* jelez egy ilyen dolog, mint ami nálunk valaha is volt. 
Béna, lepukkant, ellehetetlenítő, reménytelen, ostoba Magyarország, én így szeretlek!








*és most teljesen mindegy, hogy azt vizsgáljuk meg az adott társadalomban, hogy csak magatehetetlen ember nem jut nagyon könnyen fegyverhez, vagy hogy egy társadalom egyáltalán kitermel olyan embereket, akik lelődöznek kisgyerekeket. Persze nehéz eltekintenem attól, hogy a kölök az anyját is lelőtte: ilyesmi ritkán történik ok nélkül én azt hiszem.

állat nélkül lehet élni, de minek

Na ugye. Én ezt kutatás nélkül simán megmondtam.

péntek, december 14, 2012

Chi é bugiardo, é ladro

A fogorvos ma befejezte a fogamat (rejtélyes módon minden oké vele) és kicsit beszélgettünk, kérdezte, hogy mit csinálok itt, mondtam, hogy magyar vagyok, angoltanár, fizikus férjem és két gyerekem van, nem dolgozom, de most már szívesen tanítanék kicsit, de nem lehet, mert itt csak anyanyelvi tanárokat alkalmaznak. Annyira tipikusan olasz tanács volt, hogyaszongya ne mondja el az igazat...

FB

Az a baj a  Facebbok fallal, hogy oda kitéve még egy Dalai Láma bölcsesség is elcsépelt ostobaságnak tűnik, pedig a Dalai Láma nem szokott olyanokat mondani, csodálatosan okos dolgokat annál inkább. 
Mondjuk én tényleg nem értem a nagy bölcsességek és szép idézetek rakosgatóit: ezekkel magukat győzködik vagy engem?

csütörtök, december 13, 2012

beteg

Még a szemgolyóm is fáj.

jaj

Betegek vagyunk, mint a dög: Marcika, Léna meg én (pedig én nem is járok bölcsibe). Utazás előtt persze mi más is történhetne.

szerda, december 12, 2012

bella Italia

És hogy ne csak mindig ostorozzam az olaszokat: sokat hallani, hogy az olasz hímsoviniszta társadalom, de én egyre kevésbé hiszek ebben, ugyanis a bölcsiben meg a játszótéren egy csomó lelkes apukával, de még több - és még lelkesebb - nagypapával(!) találkozom, akik hozzák, viszik, hintáztatják, nagy komolyan öltöztetik a gyerekeket, elég meglepő. 
Nemtom hol vannak a nők - ja, vagy bezárják őket a lakásba, mert még arra se jók, hogy a gyerekeket gondozzák, hümm, mégis itt a hímsovinizmus, hát, lehet -, de a férfiak láthatóan sokat tüsténkednek a gyerekek körül, le a kalappal.




PS.: Marcus lázas és nekem is fáj a torkom. Köszönjük bölcsi.

ahogy a dolgok vannak

Egyébként az milyen már, hogy aki lombikozik, annak biztosan csinálnak HIV tesztet, amúgy meg eszükbe sem jut, csak a szifilisz, nem is értem. 
Texasban két kötelező HIV (meg hepatitis talán) vizsgálat van - ez államonként változó asszem -, én mondjuk túl korán szültem, úgyhogy a másodikat szülés közben csinálták meg (mi egyébként csináltattunk otthon egyet, szerintem muszáj)...ja, ez csak úgy eszembe jutott, mosmitnéztek?
Amúgy meg mióta a gyerekek bölcsisek (ma nagy katasztrófa volt reggel, zokogtak mindketten, nem akartak bemenni a bölcsis nénivel, féltek a gyerekektől, fura volt - mondjuk a karácsonyi előünnepségen láttunk egy kölket, aki mindenkinek behúzott párat, ilyesmitől meg simán félhetnek, gyanakszom is a kis pondróra), azóta délelőttönként ilyen nagyasszonyos tevékenységeim vannak, mint kozmetikus meg fodrász, mondjuk engem ezek a helyek inkább zavarba hoznak, sosem értettem, hogy miért jók. A kozmetikus kezelése fájdalmas, a fodrász sose azt csinálja, amit kérsz tőle és még beszélgetni is kell vele a semmiről.







PS.: Állati büszke vagyok Lénára, mikor este fokhagyma szag terjeng a szobájukban, számomra ez azt jelenti ugyanis, hogy jó az ízlése. Ez csak arról jutott eszembe, hogy tegnap vadul falta a borsót, a répát, rengeteg fokhagymás spenótot evett, ma meg - először ettek a bölcsiben ebédet - állítólag mindenből kétszer kért a szép kis pókhas nő. Btw remélem, hogy alkatilag Marcira hasonlít és nem kell majd egész életében a súlyával kínlódnia, mint nekem.

kedd, december 11, 2012

hazám, hazám

Á, ne aggódj, mire a gyerekeink egyetemre mennek, már megszűnik az ország és nem lesz ez a tandíj probléma...

(s)iker vol.764932810

Érzem én is, hogy rövidesen a kap, kekk - Léna/Marci kekszet* kap, ájmín - cukimondat rettenetesen idegesítő követelőzésbe csap át, de egyelőre teljesen elbűvöl, hogy már majdnem mindent próbálnak mondogatni - néha utánunk, sokszor meg csak úgy, maguktól.








*imádom a gyerekeimet: rajonganak a kajanáci anyukájuk által vásárolt bűnrossz, ultraegészséges kekszért

nyaff, de mégsem, vagyis azért de

Szerintem semmit nem tud az életről, akinek nincs gyereke...

Ezt a bölcsességet szegény Marci ma reggel nyüszögte a fülembe arra utalván, hogy gyerekekkel minden annyira bonyolult lesz, mert betegek (Léna miatt nem aludtunk megint éjjel, szörcsög, szuszog, taknyos, hisztizik, náthás, éljen a bölcsi és a bacik), mert folyton orvoshoz kell rohanni velük, mert mindig venni kell nekik valamit és az isten pénze sem elég soha, mert éhesek, szomjasak, piszkosak, át kell öltözni, bepisilnek, bekakilnak, pelenkázni kell, bölcsibe kell menni, folyton be kell fizetni valamit, elesnek, sírnak, hisztisek, mindenük tönkremegy, mindenből újat kell venni (nekünk mindenből kettőt) és az egész nyavalyás élet egy nagy ügyintézéssé válik, amiből ki se lát az ember soha. 
Aki nagyon iszonyodik a gyerekszüléstől, az szerintem részben ettől őrül meg (én legalábbis így voltam vele, míg kívülről láttam a gyerekezést): hogy az egész élet funkcionális lesz, hogy folyton valami praktikus dologgal kell foglalkozni és nem lehet soha csak úgy lenni...ma először mentem értük egyedül a bölcsibe és a buszmegállóban úgy tíz percre megint szabad ember voltam, sütött a nap és úgy nekiindultam volna a városnak, hogy kicsit nézelődjek és legalább egy napig ne kelljen senki mással foglalkoznom...nekem ez a legnehezebb: a szabadságom elvesztése, hogy soha nincs egy napom magamra, hogy egy kicsit azt csináljak, amit csak akarok. 
És sajnos ez nem olyan egyszerű, hogy 35 évig szabad voltam, most meg már ez nem hiányzik, a túróst - a szabadságvágy sosem múlik el az emberből, erről ne is álmodjatok, kedves gyermektelenek. Néha, amikor kicsit beleszagolok a szabadságba újra, akkor legszívesebben elmenekülnék örökre, de aztán (szerencsére) rögtön visszatér a lelkembe a nagy szerelem, amint meglátom őket - a természet jól rendezte így, hogy olyan eszméletlen cuki a kis testük...

Marcuska ma már azt mondta a bölcsiből eljövet, hogy ciao bimbi. Elviselhetetlenül aranyos.







PS.: Mennem kell, épp egyszerre visítanak délutáni alvás helyett - nyilván mindkettő pillanatokon belül nagyon beteg lesz, ó, de jó, de csodás. A betegség pedig nyilván a hazautazásunkkor - a születésnapomon btw - tetőzik majd és ennek örömére öt méterenként meg kell majd állnunk Lénát csitítgatni...

hétfő, december 10, 2012

szappanopera

És már megint megkaptam, hogy a szingli Molly mennyivel érdekesebb volt...hát nem tudom, én jobban szeretem ezt a mostani énemet, persze azt elhiszem, hogy a nagy, magányos drámák izgalmasabbak, mint a gyerekeim első szavai - bár azt még mindig nem pontosan tudom, hogy miért -, viszont azt hiszem ez a blog nagyon érdekes lehet elejétől a végéig, azaz globálisan szemlélve, mert ez egy igazi fejlődésblog, kérem szépen...jó, tudom, egyesek szerint visszafejlődés ha az embernek családja lesz, de ha ezt a gondolatot kicsit félretesszük, akkor azért tényleg nagyon tanulságos megvizsgálni ilyen volt - ilyen lett szemmel a bejegyzéseket. 
Persze nyilván nem változtam meg olyan nagyon extrém módon, de annyi nagy, sorsfordító dolog történt velem nagyon rövid idő alatt, hogy nagyon furcsa volna, ha az agyamban és a lelkemben minden maradt volna a régiben.
Gondolom, hogy a blog olvasói is nagyjából teljesen kicserélődtek, persze ez is érthető, bár ha a blogot szappanoperaként szemléljük - én mindig ebbe a műfajba soroltam -, akkor az én blogom aztán igazán fordulatos, nem panaszkodhattok, folyton meghal meg születik valaki, a gyakran önirónikus főhős sok tévelygés és fájdalmas csalódás után hirtelen vad szerelembe - majd egyszercsak teherbe - esik, hát ezek a szappanoperák éppen ilyenek, nemde?

breaking

A gyerekeim ma egész délután vihogva azt mondogatták ciao, miközben megettek körülbelül egy tonna répát. 
Mindkét esemény rendkívüli.

Molly olvas

Azon gondolkoztam tegnap, olvasás közben, hogy a falni egy könyvet, az mennyire nagyon találó kifejezés: jó könyvet olvasni pont annyira élvezetes, mint valami finomat enni. 
Emlékszem, egyszer, amikor nappalin tanítottam és valami olyan feladat volt a gyerekeknek, hogy el kellett mondaniuk, hogy mit szeretnek és mit nem szeretnek csinálni, akkor végtelenül megdöbbentem, mikor kivétel nélkül mindegyik azt mondta, hogy utál olvasni.
Nekem ez nagyjából tényleg az a kategória, mint az evést utálóké - számomra az ilyen ember óriási rejtély...

vasárnap, december 09, 2012

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Szerinted problémát fog okozni a gyerekek lelkében, hogy a plüss állataik a Criminal Minds szereplőinek* a nevét viselik?




Voltunk a tengernél egy másik helyen, a tenger csodás, Toszkána gyönyörű, szeretek itt. 
Viszont megfagyok, már nem bírom egyáltalán a hideget, nagyon elszoktam tőle, én az orgonaillatú telekhez vagyok szokva, kérem vissza a houstoni teleimet.
Egyébként meg csak senki ne merje szidni a karácsonyi tömeget, bevásárlást és vásárt a jelenlétemben, mert a karácsonyi bevásárlás, lökdösődés, tülekedés csodálatos. 
Én már csak tudom, két éve bezárva élek. Ma kiengedtek az emberek közé. 









* a jegesmedvéjük Aaron Hotchner, a macskájuk Emily Prentiss. Mondjuk aggasztóbb lenne, ha az állatok híres sorozatgyilkosok neveit viselnék, nemde?

szombat, december 08, 2012

dögfáradt

Úgy érzem magam, mint aki megivott három liter bort és összesen egy órát aludt éjszaka...
Úgy látszik, nem bírod te már ezeket a dolgokat...
Milyen dolgokat? Nem is ittam semmit...


Minden nap kettőkor fekszünk és Léna újabban - a bölcsi kezdés óta - ötször-hatszor rikolt éjszaka, csodás.

péntek, december 07, 2012

breaking

Marcus pár napja elkezdte mondogatni, hogy Majci, Majci...a Léna még senkinek sem megy, nagyon nehéz az l...ja és a bölcsis nénik szerint Marcika már ért olaszul, vicces.
Sőt, igazából az már egy mondat, amit magára mutatva mond, hogyaszongya Majci ott. Sőt, ez nem is sima mondat, ez kéremszépen egy lételméleti gondolat. Na. 

gyenge anyatigris

Ma Léna elesett a bölcsiben és nagyon beütötte az arcát, én meg persze utólag is állatira kiborulok ezeken. 
Fogalmam sincs mit fogok csinálni, ha valamelyiknek mondjuk olyan AIDS-parája lesz, mint nekem volt huszonhárom éves koromban - aki még nem ismeri a sztorit: egyszer egy pár éjszakás kalandom azt mondta, hogy HIV-pozitív, vidám volt -, a szüleim akkor eszméletlen jó fejek voltak (akkoriban még félig-meddig otthon laktam és próbáltam én titokban tartani a dolgot, de teljesen szét voltam esve, úgyhogy nem sikerült): szegény anyám jött velem a laborba, ahol magamon kívül zokogtam, az apukám felkelt velem hajnalban a Balatonon és fogta a kezem, míg hosszasan bömböltem és persze mindketten elviselték, hogy pár hétre súlyos depresszióba zuhantam, hát igen, a szülőknek így kell viselkedni nyilván, akármi van.
Erről egyébként eszembe jut az, amin tegnap hápogtam: már nem először olvastam olyat, hogy azért akarok gyereket, mert akkor lesz majd valaki, aki feltétel nélkül szeret...de gyerekek, ez nem fordítva van? Szerintem a szülő szereti  a gyerekét feltétel nélkül és ha jól csinálja a dolgát (és mázlista, teszem hozzá halkan), akkor nyilván a gyerek is nagyon szereti őt. 
Na de ez a brutálisan önző érv, hogy szeressen valaki engem feltétel nélkül, mert én az anyja vagyok, ez borzasztó.

csütörtök, december 06, 2012

anyatigris

Marcust ma csúnyán megkarmolta valaki egy játékért - az a baj, hogy az első gondolatom tényleg az, hogy bemegyek és megverem azt, aki bántja...valahogy fékeznem kell az indulataimat.
Mondjuk Lénát mindenképp akarom majd önvédelmi tanfolyamra járatni, engem annak idején egy csomót molesztáltak ismerősök és ismeretlenek is, milyen csodás lett volna, ha jó nagyot tudok csapni a gigájukra.

szerda, december 05, 2012

bölcsis

Marcust Morcinak, Lénát Lenának szólítják a bölcsiben. Engem meglep, hogy hallgatnak a nevükre...Ma már kint ültünk az előtérben, nem láttak, de tudták, hogy ott vagyunk; minden oké volt, Marcus eleinte kicsit félősködött kint velünk, nem akart bemenni, de aztán valahogy csak elment játszani. Holnap már ott kell hagyni őket pár órára, szerintem élvezik, minden nap nagyon nevetnek, mikor mondjuk, hogy megyünk a bölcsibe.

így jár, aki külföldre költözik

És akkor két ünnep között Debrecenből Pestre mennénk és találkoznánk a barátokkal...
Milyen barátokkal? Dé még a leveleimre se válaszol...Ha elköltözöl, az élet megy tovább nélküled, az emberek egyszerűen elfelejtenek.

kedd, december 04, 2012

mio caro Babbo Natale

Hú, ez durva, most már tényleg igazi szülők vagyunk...előkarácsonyi ünnepség a bölcsiben, meg kocsival hozzuk őket minden nap, kemény. Érted, eddig mondhattuk, hogy hát, vannak otthon ezek a kis állatkák, na de most...ez már hardcore szülőség.

Háttőőő...a többi szülő vadul nekiesett a karácsonyfa dísz készítésnek, mi meg elmentünk a gyerekekkel maradék sütit lopni. 
Én mondjuk mindig is különc figurának számítottam, de nem akarom a családomat is elindítani a lejtőn...ott kellett volna nekünk is vidám arccal filctollakkal csillagokra festegetni, meg ilyenek, ej. Mondjuk megbeszéltük a mentségünket is a sütilopás előtt: nekünk pocsék a kézügyességünk, mi ilyet nem tudunk.

és ez már megint anyaságos

És láttad azt a két evil kisgyereket?
Jaj, hát lehet ezt más szemmel is nézni...
De az egyiknek komolyan gonoszság ült a szemében...
Na, na, ne túlozzunk...
Ha bántani merik Lénát vagy Marcikát, iszonyat nagy pofont kapnak. Senki nem bánthatja a gyerekeimet. 

Engem teljesen tönkretesz a gondolat, hogy nem tudom mindentől megvédeni őket.

Kate Middleton, terhesség(i vészes hányás), tyütyörgés

Szegény Kate Middleton, nagyon együtt érzek és legalább már tudom a nevét a terhességi szenvedésemnek...mondjuk neki azért kicsit rosszabb a helyzete, mint az enyém volt: én nyugodtan hánytam bárhol, neki meg vigyázni kell a cipőjére, a kiskosztümjére, a báli ruhájára meg a mosolyára...
Valahol a yahoo-n láttam egy olyat, hogy összehasonlítják a terhességi vészes hányást (én csak ezt a nevét ismerem ennek a remek állapotnak) a reggeli rosszullétekkel és ott van egy olyan kitétel a reggeli rosszullétnél, hogy 12 hétnél nem tart tovább. Emlékszem, nekem mindig ígértek valamit: hogy majd a tizenkettedik hét után, majd négy hónap után, majd ha megmozdulnak, majd ha, majd ha...én meg csak hánytam rendületlenül - na jó, tény, hogy a negyedik hónaptól nem napi tízet, csak mondjuk úgy hármat. 
Egyébként fel nem foghatom, hogy az orvosoknak miért nem jutott eszébe az, ami a yahoo cikk írójának igen (Kate Middletont ikrekkel gyanúsítják, pont azért, mert annyira rosszul van szegény): hogy ikerterhességnél a durva változat gyakoribb, mert hirtelen nagyon magas lehet a hormonszint és hogy ha tényleg nagyon vészes a hányás, akkor bizonyos gyógyszerekkel valamennyire kezelhető. (Nekem mindig azt mondták, hogy bocs, sajnos hányni kell, nincs mit tenni. Bár tény, hogy nem szívesen szedtem volna semmit.)
Az is igaz, hogy az orvosnak sose panaszkodtam (sőt, Marci azt állítja, hogy neki sem, lám, lám, mire jó a blog...persze itt azért be is szólt valami névtelen kommentelő, jellemző) és a vizsgálatok idejére mindig összeszedtem magam, emlékszem is, mikor az orvos csilingelve azt mondta, miután elmeséltem neki, hogy kaptam infúziót, hogy jaj, pedig eddig semmi baj nem volt...hát nem az istent, csak nem tudtam felkelni és minden nap összehánytam az ágyat, kezitcsókolom.
És még mindig állítom, hogy azért beszélek ennyit a terhességi szenvedéseimről, mert nekem igazi trauma volt az az egész, most PTSD-m van, nohát.

Különben meg hányós terhességem cuki kis eredményei nagyon  szeretik a bölcsit - na jó, egyelőre mindig ott vagyunk velük, lehet hozzánk bújni, ha valami gáz van -, van sok program, ma délután például megyünk bölcsi karácsonyfát díszíteni; nekem mondjuk ez a szülőként szocializálódás, ez a tündibündiskedés és tyütyörgés más szülőkkel és gyerekekkel és bölcsis nénikkel, ez a legkeményebb élmény, de azt hiszem kezdem megszokni.

(s)iker vol.865086956

Iszonyú vicces, ahogy a gyerekeim szórakoztatják egymást, mikor felébrednek vagy épp nem tudnak aludni: különböző hangerősséggel, blues énekes hangon hörögve azt mondogatják mama. 
Aztán ezen röhögnek.

hétfő, december 03, 2012

"éltem

...és ebbe más is belehalt már"

nyaff

Napok óta pocsék rossz a kedvem, de mindig azzal biztatom magam, hogy ez csak hormonális bánat, hiszen az öngyilkos nőket is azonnal megvizsgálják, hogy nem menstruálnak-e éppen. 
A bölcsi biztos szuper, csak a kialvatlanság miatti durva kómám okán nem igazán tudtam megfigyelni semmit. (Ma egy órát voltunk a gyerekekkel együtt, itt ilyen a beszoktatás - Amerikában nem volt egyáltalán, egyébként szerintem is inkább rosszat tesz.)
A gyerekek elkényeztettek minket eddig, de most korán kell kelni - vicces módon ez nekik is furcsa, álmosak is reggel -, viszont mi egyre később (mostanában kettőkor) fekszünk le, szóval a bölcsi áldásos hatása egyelőre várat magára: türelmetlenebb és idegesebb vagyok, mint valaha.

vasárnap, december 02, 2012

"szóra sem érdemes"

A szüleim utolsó három éve nagyon hanekei volt, ez nem vitás. Hú, nagyon érdekel ez a film.

hazám, hazám, kicsit máshogy

Az utolsó, magyarsághoz kapcsolódó houstoni élményeinket nem is meséltem: utolsó este, pakolás helyett nagy vagányan elmentünk a Hermann Parkba - ez Houstonban A Park -, sétáltunk, miközben én sírdogáltam és a tó partján találkoztunk egy nővel, aki arra lett figyelmes, hogy Léna a kacsákat nézve hápog...megszólított bennünket és kiderült, hogy a szülei magyarok voltak és pár állat nevére meg "hangjára" még emlékszik (persze tökéletes amerikai angolt beszélt, ennyit a kint élők édes anyanyelvünk megőrzésére irányuló heroikus erőfeszítéseiről. Szerintem egyszerűen nincs mit tenni, ha a gyerek angol nyelvű iskolába jár. Jó, persze az állathangoknál azért többre is emlékezhetne, de egészen rejtélyes életútja volt, nem tudtam igazán követni, mert nagyon kellett volna sírdogálnom beszélgetés helyett.)
Aztán a reptéren, mikor Marcussal még vidáman bohóckodtunk felszállás előtt, megszólított minket egy magyar srác (ez mondjuk annyira nem volt érdekes, magyarok mindenhol vannak, New York is tele volt velük: megfigyeltem, hogy a magyarok fényképezkednek mindig a leghülyébb helyeken), aztán a repülőgépen egy tök részeg skót mellett ültünk - folyamatosan ivott a fickó, még reggelire is bort kért, sőt, Lénát is megkínálta -, aki elcsodálkozott, mikor mondtam, hogy magyarok vagyunk és valami olyasmit motyogott, hogy ő azt hitte, Magyarország már nem létezik...

ahogy a dolgok vannak

Megint voltunk kirándulni a tengernél - miattam folyton oda kell kirándulni, mondjuk a kirándulást is mindig én erőltetem, hétköznap annyira egyhangú az életünk és megőrülök folyton ugyanattól a játszótértől - és láttunk delfineket (!!) ugrálni egész közel a parthoz. Milyen jó helyen lakunk, háddenem? (Jaj, inkább nem gondolok a hazamenésre).
Holnap kezdődik a bölcsi, nagyon izgulok, Marci azt mondta az interjú után, hogy annyira isteni a hely és olyan jó dolgokat csinálnak, hogy ő is oda akar járni...
Marcika változatlanul kacag az olasz szavakon. Mikor azt mondjuk neki andiamo, akkor nagyon nevet és megismétli: abibabo. Tegnap meg a boltban tökéletes kiejtéssel azt mondta, hogy pizza...istenem, legalább olaszul tanuljanak meg, ha már angolul nem sikerült.
Különben most megint sokat fejlődtek - Léna tegnap a boltban a vajra mutatott és elégedett mosollyal azt mondta avaj -, most már folyamatosan mondanak mindent utánunk és egyre több dolgot maguktól is - valahogy Olaszországban megtáltosodtak. 
Persze most nyilván kicsit megszeppennek majd - és talán meg is torpannak a fejlődésben, ez kicsit aggaszt -, ha a labdát a bölcsiben úgy emlegetik majd, hogy palla, a cicát meg hogy gatto...
Jaj és a legmókásabbat nem is meséltem: a tengerparton jött velünk szembe két rolleren bohóckodó, magyarul kiabáló gyerek, mellettük a szüleik, akiknek lelkesen köszöntünk, mire megkérdezték, hogy ikrek-e a gyerekek, merthogy az ő gyerekeik is azok. És itt a nő a 8-9 éves forma gyerekeire mutatott és azt mondta: ez lett belőlük...

szombat, december 01, 2012

hazám, hazám

Kiderült, hogy legkésőbb jövő októberben haza kell költöznünk, de a gyerekek szeptembertől gondolom oviba mennek és az egyetemen augusztusban nem történik semmi (állítólag Olaszország megszűnik létezni ilyenkor), úgyhogy szerintem már júliusban hazamegyünk. (Sziget, yessss)

Azt hiszem kezdhetek is csomagolni.