Ma Léna elesett a bölcsiben és nagyon beütötte az arcát, én meg persze utólag is állatira kiborulok ezeken.
Fogalmam sincs mit fogok csinálni, ha valamelyiknek mondjuk olyan AIDS-parája lesz, mint nekem volt huszonhárom éves koromban - aki még nem ismeri a sztorit: egyszer egy pár éjszakás kalandom azt mondta, hogy HIV-pozitív, vidám volt -, a szüleim akkor eszméletlen jó fejek voltak (akkoriban még félig-meddig otthon laktam és próbáltam én titokban tartani a dolgot, de teljesen szét voltam esve, úgyhogy nem sikerült): szegény anyám jött velem a laborba, ahol magamon kívül zokogtam, az apukám felkelt velem hajnalban a Balatonon és fogta a kezem, míg hosszasan bömböltem és persze mindketten elviselték, hogy pár hétre súlyos depresszióba zuhantam, hát igen, a szülőknek így kell viselkedni nyilván, akármi van.
Erről egyébként eszembe jut az, amin tegnap hápogtam: már nem először olvastam olyat, hogy azért akarok gyereket, mert akkor lesz majd valaki, aki feltétel nélkül szeret...de gyerekek, ez nem fordítva van? Szerintem a szülő szereti a gyerekét feltétel nélkül és ha jól csinálja a dolgát (és mázlista, teszem hozzá halkan), akkor nyilván a gyerek is nagyon szereti őt.
Na de ez a brutálisan önző érv, hogy szeressen valaki engem feltétel nélkül, mert én az anyja vagyok, ez borzasztó.
