Slave to the wage vol.4678234663

Végülis azért értem én, hogy miért nehéz a munkaadóknak komolyan venni az anyákat: eddig, ha véletlenül valahonnan délután hívtak interjúra, amikor már a gyerekekkel voltam, akkor valamelyik gyerek a háttérből vagy azt kiabálta, hogy kakilnom kell!  vagy (lehetőleg a szokásosnál vadabbul) ordítva valami játékot/kaját/felolvasást/figyelmet követelt.

"Baby, you can drive my car" vol.5647234985

Az új oktatóm teljesen őrült, de azért jó fejnek tűnik - azt mondta, ő az egyszemélyes rehabilitáció egyes autósiskolák számára. Rögtön előadott pár elképesztő sztorit - olyan nyelvtanáros munkája van neki is, amennyire meg tudom ítélni. Előbb-utóbb csak megtanulok vezetni, na. 

nem tudja, tanítja

Szegény gyerekeket háromnegyed hatkor kicibáltam az ágyból, berohantunk az oviba, hogy én elrohanhassak a világ végére szintfelmérni (szegény Marcus hirtelen nem akart bemenni az ügyeletes csoportba, én meg türelmetlenkedtem vele, mert rohannom kellett, majd egész nap emiatt volt bűntudatom; aztán mikor értük mentem, Marcus hisztériás rohamot kapott, mikor öltözni kellett, jól össze is vesztünk - na, azóta emiatt érzem szarul magam). 

A tanításban egyébként pont az a jó, ami ma is történt velem: hogy annyira elképesztő dolgokat tudhatsz meg emberekről (ráadásul a tanítás révén olyan emberekkel van dolgod, akikkel amúgy sohasem találkoztál volna semmilyen körülmények közt) és olyan hamar olyan nagyon megbíznak benned (bennem legalábbis meg szoktak), hogy tényleg különleges kiválasztottnak érzed magad időnként (na jó, ez nyilván függ attól is, hogy reggel hétkor vagy tízkor kezdted-e az órát). 

Ma például egy kiugrott pap (!) mesélte el nekem, hogyan lett elege például a főnöke (egy fontos katolikus egyházi ember) nőjéből (!!), akivel valamilyen furcsa módon hármasban együtt laktak (!!!) és hogyan vezetett ez szép lassan ahhoz, hogy feladta papi karrierjét. 

Mondjuk néha ki is borulok ilyen vallomásokon: egyszer valaki elmesélte egy órán, hogy a lánya drogos, egy fickó meg egy reggeli órán halál lazán előadta, hogy a nagybátyját leszúrták egy kocsmai verekedésben. 

Úgy tűnik van érzékem hozzá, hogy olyan légkört teremtsek, amiben az emberek elkezdenek beszélni...(persze azért nem kell nagyon elbíznom magam: idegen nyelven az ember sokkal könnyebben kifecsegi az összes titkát, vigyázzatok). 

ahogy a dolgok vannak

Lena Dunham azért csinálta magának a Girls-t, hogy nagyon sok pasival dughasson - jójó, a szex nem igazi, de a csókjelenetek biztosan azok, na - és hogy rengeteg nőnemű elmondja neki, hogy milyen gyönyörű? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a lényeg. Amúgy szórakoztat a sorozat, bár nem kevésbé valószínűtlen mint a Szex és New York, pedig biztos ez lenne a "valódi sorozat valódi csajokról", hát izé...

Btw nők dicsérnek nőket: ma leültem egy nyelvtanári interjún és jámbor gyanútlansággal az interjúztató szemébe néztem, mire  imígyen kiáltott fel: jézusom, de szép a szemed! Vicces volt - mondjuk szar óradíjat adnak, szóval nem tudom...amúgy meg hatalmas dilemmába kerültem (már megint), mert most, hogy végre sínre tenném ezt a tanítósdit, megint felmerült egy jónak tűnő lehetőség valahonnan teljesen más irányból és most fogalmam sincs, hogy mit vállaljak el, mit ne, meddig várjak, várjak-e egyáltalán, kinek mit mondjak, eh, utálom a lehetőségeket, mindig rosszkor találnak meg. 

teenage angst

Érdekes, én világ életemben kedves voltam az anyámmal, én ezeket komolyan nem értem.

Jó, hát megvoltak a kis disznóságaim, de azokkal, meg némi depresszióval tök letudtam ezt a kamaszkori izét és simán beszélgettem a szülőkkel filmekről, könyvekről, meg mentünk színházba, nyaralni, stbstb. 

Hogy ciki lett volna az anyámmal menni az utcán, meg ilyenek? Nemtom, nekem nem tűnt fel ilyen érzés soha.

Biztos, hogy a kamaszkor ennyire rettenetes? Én se értem a huhogókat se soha. (Hah, a múltkor, amikor a gyerekeket nógattam, hogy jöjjenek haza gyorsabban, egy tíz év körüli kislány (!!) szólt oda nekem, hogyaszongya később még nehezebb lesz velük...)

Illetve értem, persze, mert folyton csak azt halljuk, hogy a büdös kamaszok így meg úgy, meg hogy ez így normális (komolyan? akkor tök nem voltam normális - eszembe se jutott iszonyodni az anyámtól például) és én már előre rettegek ettől az időszaktól - mert ugye folyton azt nyomják, hogy a kamaszok elviselhetetlen szörnyek -, de nem értem miért: mikor felidézem a saját kamaszkoromat, egyszerűen semmi tragikusat nem látok benne, pedig én aztán iszonyat rossz társaságba keveredtem, konkrétan drogos haverjaim voltak tizenöt éves koromban, de láss csodát, még csak eszembe se jutott, hogy nekem bármilyen drogot ki kéne próbálnom, húsz évesen ittam először alkoholt (18 évesen, érettségi után vesztettem el a szüzességem, haha), szerintem semmi baj nem volt velem egy kis melankólián kívül, na jó, meg igyekeztem mindig az apám ellenében fiúkat választani, de ezért meg elég jól megdolgozott az öreg kislány koromtól kezdve, szóval...

(s)iker vol.567423912 aka Marcus, a vállfamán

Olyan nagyok már, teljesen elképesztő. 

szalma

Marci már megint elment - egy kicsit  ide  is -, én meg szomorkodom. Amikor épp nem, akkor sárgulok az irigységtől.

slave to the wage vol.5647231901244

Felmondásomat követően azonnal visszanyúltam a gyökerekhez: felhívtam azt a nyelviskolát, ahol annak idején elkezdtem tanítani, aztán holnap lesz velük az első munkám: megyek szintfelmérni (vagy másfél órára tőlünk) nemsokára induló csoportokat. 

Még adós vagyok azzal is, hogy elmeséljem, hogyan kattant be, hogy nekem mégiscsak tanítanom kell (isten tudja, hogy miért van az emberben kényszer, hogy mindent megmagyarázzon a blogján - főleg így, hogy én igazából nem párbeszédet folytatok, csak beszélek bele a világba; na mindegy, hát tényleg van ilyen, mit lehet tenni), de most erre nincs időm, majd egyszer. 

Mindenesetre azóta már jelentkeztem egy rakás nyelviskolába, meg próbálok zöldágra vergődni az egyéni vállalkozást illetően is, utálatos egy dolog, én mondom. 

Érdekes egyébként, hogy úgy várom, hogy taníthassak, ahogy régen, mikor elkezdtem: az az egy hét undok irodázás egyértelműen meghozta a kedvemet az értelmes tevékenységekhez. Ha meg végül mégis pocsék lesz - és erre nyilván sok esély van, a tanítás fáradságos dolog, meg aztán az ember mindenképpen belefárad a munkájába akárki akármit mond -, akkor hisztizhetek itt rogyásig, legalább jól szórakoztok majd. 

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

Mindig akarok írni valami szerelmeset, merthogy olyan nagy szerelem dúl itt köztünk minden nehézségen és hasmenésen túl és akarok néha ömlengeni, hogy milyen csodálatosan jó is ez és hogy mennyire elképesztő, hogy mióta találkoztunk azóta olyan nagyon egy húron pendülünk (muszáj is volt, csak így lehetett külföldre költözni a harmadik randin, hehe) és hogy mennyire nagyon szerencsés vagyok, de aztán mindig leállítom magam, mert egyrészt én nem vagyok egy ömlengős fazon, másrészt meg az ilyesmi blogger szájába nem való, erre vannak a versek ugyebár. 

ahogy a dolgok vannak

Régebben bármit megtettem volna, hogy beszéljenek, manapság meg egyre gyakrabban szeretném, hogy bizonyos helyzetekben inkább ne szólaljanak meg (klasszikus): ma Marcika aggódó arccal kiáltotta öltözés közben az óvó néninek (épp tele volt az öltöző, úgyhogy már a szülők is mindent tudnak): mamának hasmenése van! 

Amúgy már jól vagyunk, abbamaradt a vécécsésze ölelgetés, de pénteken elég tragikomikus látványt nyújtottunk: jobbra-balra dőltünk Marcival (neki láza is volt, nekem meg végtelen hányingerem), igyekeztünk megcsinálni amit kellett, lefektetni a gyerekeket, de pocsék volt, nagyon rosszul voltunk, nekem előjött a terhesség alatti szuperszaglásom és kajaundorom (nem, nem vagyok terhes, de úgy látszik ez megmarad örökre); jézusom de iszonyú volt a terhességem, gyerekek, én komolyan nem értem hogy bírtam elviselni ezt nyolc hónapig (na jó, inkább hét, úgy a hatodik hét fele kezdődött a rosszullét), emlékszem, mikor sétáltunk a tengerparton és mellénk ért egy fickó, akkor külön és nagyon élesen éreztem minden illatot rajta: parfümöt, arcszeszt, cigiszagot meg valami kajának a szagát, amit a kezében tartott, fúj, most is a hideg ráz ettől az emléktől 

Reggel elmentem futni két hónap kihagyás után - a hülye betegségek miatt nem csinálok semmit már régóta -, hát tragédia volt természetesen, arról nem is beszélve, hogy öt kilót híztam a nemfutás óta, öt kilót, nem is értem. Illetve de, igazából értem, mert szerintem nemcsak nagyon hajlamos vagyok a hízásra, de meggyőződésem, hogy evészavarom is van, tehát teljesen össze-vissza és kontrollálatlanul képes vagyok enni és olyankor döbbenetesen gyorsan elkezdek meghízni, rémes, nekem egyszerűen minden számba kerülő morzsát könyvelnem kell, mert különben végül daruval emelnek ki majd az ágyból, de komolyan. 

Feltett szándékom, hogy a gyerekeimet hamar elvigyem sportolni (mondjuk jövőre), azzal csak jót teszek hízás ellen, meg persze amúgy is és ha valamelyikük az én alkatomat örökölte, akkor annak állatira kell vigyázni a lelkére (az evészavar nyilván ott fogan), meg a testére is. 

És ha már lélek, hát engem ezzel eléggé felbosszantott a kedves nyilatkozó, bár végülis nem hibáztatom ezért a mondatért: az agydaganat a stressztől jön elő...He? Mi van? Kész, vége, megtaláltuk az agydaganat okát? Hurrá! 

Olyan veszélyes egyébként ez a net-korszak: az információdömpingben az ember valahogy tényleg azt hiheti, hogy mivel mindennek utána tud nézni, ezért mindent tud is és bármit biztonsággal kijelenthet. Rémisztő.

"betegbeteg" aka Marcika különkiadás

Az a gyanúm, hogy kakilnom kell. 

"Ez Woody ellenes effekt"

Van abban valami nagyon romantikus, ahogy félholtan, zöld arccal megvitatjuk rémes tüneteinket.

Újabb feljegyzések a hányósok házából

Természetesen mindketten pocsékul vagyunk. Fúj betegség.

Szerintem a gyereknevelés legnehezebb része, amikor hulla betegen ápolod a hulla beteg gyerek(ek)et. 

Szerencsére most nem ez van, ők tegnap már meggyógyulni látszottak (bár ma reggel mindenki rítt, hogy fáradt és szenvedtek nagyon), úgyhogy kedvemre dögledezhetek itthon. Marci hányingerrel küszködve, hősiesen dolgozni ment, fúj betegség.

kieg. az előzőhöz

Hányósat játszanak. Ha jól értem, Marcika Léna apja és Léna időnként felkiált jaj, apám, apám, hánynom kell! Erre Marcus: jól van fiacskám, hányj az ágyra!

Nagyon cuki és vicces, hogy a traumáikat így feldolgozzák.

Mikor a súlyos szorulásos baj volt, akkor egész nap egymást kakiltatták, de frankón, fenéktörléssel együtt.

Feljegyzések a hányósok házából

Tegnap hajnali kettőtől ötig Léna hány. Délután kettőkor a macska hány. Késő délután, úgy hat körül Marcika lehányja a vállam, majd tízig folyamatosan ömlik belőle a hányás. 

Ma látszólag mindenkinek kutya baja, de én most épp magamért aggódom: utoljára szülés közben hánytam és többé nemakarokhányni, nemakarokhányni, nemakarokhányni, nemakarokhányni.

Tudjátok, minden fejben dől el (:gonoszul vigyorog).

"Baby you can drive my car"

Egyébként azért is muszáj volt lecserélnem az oktatómat, mert amikor a felesége hívta telefonon vezetés közben, akkor úgy vette fel, hogy na mi az, anyukám?...  

Na nem mintha meglepődtem volna. 

Egyelőre nincs új oktatóm, de egyelőre elég boldog vagyok vezetés nélkül.

homo ludens

Marcus: De mér vagyok ember? És mikor leszek végre madár?

Mikor az utcán oviba menet vagy hazafelé vonakodva belemegyek, hogy fel-alá futkossunk és én is csapkodjak a szárnyaimmal, akkor a végére mindig annyira belejövök, hogy minden más (felnőtt) tevékenység olyan szánalmas, piti butaságnak tűnik: az aktatologató munka, a komolyan vett pénzkeresés, az embernek az ő pozíciója meg a karrierje, a mindenféle boldogsághoz szükséges gyarlóságok: ház, lakás, kocsi meg a mindenféle hobbikellékek mind-mind annyira feleslegesek, mikor az ember sasosat is játszhat naphosszat, háddenem?

A hányás és a lányka

Nincs is ennél egyértelműbb: ma próbatanításom van reggel, tehát szegény Léni éjszaka elkezd sugárban hányni (ilyen persze még sosem történt, nyilván pont most kell elkezdeni).
Végül Marci aludt vele, hogy én pihenjek, dehát szétmegy a fejem és hányingerem van a kialvatlanságtól, mert persze együtt hánytattuk, amikor kellett
(na meg olyan kicsi ez a lakás, hogy nemigen lehet kímélni senkit: Marcika például végig ébren volt és dalokat adott elő arról, hogy mennyire szereti Lénát).
A hányókkal egyébként különösen együtt érzek, én ugye könyvet akartam írni a hányásról, akkora szakértő vagyok.
Szegény Lénit nagyon felzaklatta a dolog, zokogott, hogy ő nem akar újra hányni. Èn meg egyre azon gondolkodom, hogy honnan tudta mi történik vele, mikor még sosem hányt azelőtt?
Ez valami kódolt dolog? Fúj.

Mittudomén. Egy kis nyafogás.

Gyerekügyben én ugyan már hétpróbás vagyok, de azért eléggé rettegek attól az időtől, amikor én már dolgozom, Marci meg konferenciára utazik (ez március végén akár realitássá is válhat, ha kapok hamarosan órákat).

Nézzük azt a verziót, ha mondjuk reggeli órám van fél nyolctól: akkor olyan fél hét körül biztosan el kell indulni innen, tehát a gyerekeket mondjuk úgy hat-negyed hétre kéne oviba vinni, nade ahhoz baromi korán kell felkelni, mert mire mindkettő kikászálódik az ágyból, reggelizik, lovacskásat-keselyűset-macisat játszva, fél kézzel rajzolva-egymást gyepálva felöltözik, az legalább egy óra (szinte reménytelennek tűnnek néha ezek a reggelek), tehát a szerencsétlen gyerekeknek ilyenkor mondjuk ötkor kéne kelni? Jézusom. 

Van ugye az a verzió, hogy a bébiszitter segít, csak az a baj a bébiszitterekkel, hogy éppen akkor nem érnek rá sosem, amikor kellene nekik, meg persze ha jó fejek, akkor rengeteg munkájuk van és mindig száz évre előre betáblázzák magukat. 

Szóval nem tudom, brutálisan nehéz lesz a március vége meg az április (Marci két konferenciára is megy rövid időn belül); istenem, miért nincsenek nekem szüleim, akik tudnának segíteni ilyenkor...nem, nyilván nem ezért hiányoznak elsősorban, de szuper lenne, ha volna minimális családi segítségem; az anyám életében annyit segített az egész családnak, nyilván magától értetődő lenne ha élne, hogy jön és segít és nem kéne folyton azon szoronganom, hogy hogyan oldom én ezt meg tök egyedül. 

"Baby, you can drive my car"

Na jó, szóval elegem van. 

Nem mesélem el részletesen, mert ahhoz túl unalmas, különben sem vagyok egy részletezős, de vasárnap eléggé összerúgtam a port az oktatóval, mikor kábé azt mondta, hogy nem követhetek el egy bizonyos hibát, maximum kétszer (UTÁNA KIRÚG!), aztán még azt is kielemezte, hogy lassú vagyok és ügyetlen és bezzeg a többiek (DE EZT íGY HOGY? EGY ILYEN EMBER MIÉRT TANíTHAT BÁRMIT IS?), szó szót követett (én eddig eléggé meghunyászkodtam, nem szóltam vissza, gondoltam ki vagyok szolgáltatva neki, nincs másik oktató, kerüljük a konfliktust, de most már elég volt), én mondtam, hogy azér izé, én tanár vagyok, sokáig tanultam, hogy hogyan kell tanítani, de azt valahogy sose mondták, hogy nem szabad hibázni (sőt) és mindenre azonnal emlékezni kell, fel se merült, hogy a tanítványokat hasonlítgassuk egymáshoz, nem is értem hogy képzeli, stbstb, aztán mire hazaértem, persze csak elkezdtem itthon bőgni (hát igen, én ilyen érzékeny figura vagyok, meg most eleve rosszul állok önbizalommal, azér a gyes megteszi a magáét tényleg), Marci ki akarta nyírni a fickót (nagyon kis harcias, mikor meg kell védeni engem), mondjuk főleg a feszültség miatt sírtam, meg persze azért nehezen viselem ha ilyen módon aláznak, meg aztán utálom, hogy már teljesen elvette a kedvem a vezetéstől ez a seggarc (csak így hívom, mikor kénytelen-kelletlen megyek az órámra), szívesebben mennék fogorvoshoz minden alkalommal, mikor vele kell találkoznom...na mindegy, szóval ha törik, ha szakad, én oktatót - ha máshogy nem megy iskolát - cserélek, beelőzöm, ki se kell rúgnia, haha. 

Persze sokat gondolkodom azon, hogy biztos én vagyok túlérzékeny (ez tényleg biztos egyébként), meg mind ilyenek, el kell őket viselni, meg stbstb, de aztán mindig felülkerekedik egy olyan gondolat, hogy de ennyi pénzért hadd legyek már túlérzékeny. 

Persze azt hiszem, ez a keményen fogjuk a diákot, mert a közlekedés nem játék-szellem uralkodik az autósiskolákban - ami elég rejtélyes számomra, mert nehéz és felelősségteljes dolgokat is lehetne azért normális modorban és terror nélkül oktatni, csak hát ahhoz kell az a bizonyos gyerekszoba is még jóval előtte -, de én azért reménykedem, hogy lesz olyan oktató aki helyreállítja megtépázott önbizalmamat. Vagy legalább nem ront rajta tovább. 

És most nyilván azt gondoljátok, hogy nekem semmi se jó, semmi se tetszik, nem jó a munka, nem jó az oktató, jaj, micsoda finnyás figura vagyok én, dehát bizony, én azt gondolom, hogy amin lehet javítani, azon javítsunk - egyszerűen nem vagyok hajlandó beletörődni, hogy ezek a dolgok nagyrészt vackok: jól akarom érezni magam az életemben, önazonosan, meg ilyenek, na, értitek. 

És amikor épp megtehetem, hogy ugrálok és lázadozom és válogatok, akkor bátran meg is teszem, hát ilyen vagyok én, mosmicsináljunk. 

Marcika különkiadás

Tegnap este elmentem színházba, Marci fektette le a gyerekeket és ma reggel Marcika egy nagyon szép dallal fogadott: szeretlek mama, nagyon szeretlek mamácska, megjött a mama ezt kántálta vég nélkül, teljesen meghatódtam; önző egy dög vagyok, mert szerettem nagyon a gyerekeket mindig (nyilván), de azért mióta vannak ezek a szerelmi vallomások, azóta megvesznek kilóra minden percben. 

Btw Marcikáról le kell jegyeznem, hogy úgy vettem észre, már nem kék szemű többé: határozottan szürke lett a szeme, szerintem nagyon szép és ritka szín, nálunk többeknek (pl tesómnak) van/volt ilyen. 

furious anger

Két dolog van, amivel a világból ki lehet kergetni (az ilyesmi az ilyen bloggerek közötti vallomáslistára való, tudom): az egyik, amikor veszek valamit a boltban és a pénztárosok a fejem fölött ordibálnak egymással, meg röhögnek. 

A másik, amikor beszállok valaki mással együtt a liftbe és az illető vidáman benyomja a saját emeletét és esze ágában sincs megkérdezni, hogy én hova megyek. 

Hú, ezektől ölni tudnék, komolyan. 

ahogy a dolgok vannak

Azt álmodtam az éjjel, hogy Marci könyörög, hogy legyen egy harmadik gyerekünk.

Elnézve a füstölő agyát fürdetés közben, mikor Marcika minden tiltás ellenére körülbelül harminc liter vizet locsolt (szándékosan, nagy vihogva) a fürdőszobai szőnyegre, én azt hiszem, ez az álom sosem válik valósággá. 

Amúgy nem erről akartam beszélni, hanem el akartam mondani ezt a pálfordulást a tanítással kapcsolatban, de most nincs erőm, ugyanis ma kemény kiképzést kaptam Marcikától, aki teljes erővel visszatért az egészségesek világába és ma brutálisan sokat reszelte az agyamat (mostanában pont úgy viselkedik, mint akinek testvére született, vagy valami egyéb trauma érte; komolyan próbára teszi a türelmünket), úgyhogy holnap irány az ovi. 

Ma voltam vezetni és egészen megtáltosodtam a múltkorihoz képest, persze azért megkaptam, hogy magával az a baj, hogy ha nem mennek simán a dolgok, akkor rögtön hülyeségeket csinál - tényleg, hát köszönöm a türelmet és empátiát Józsi bátyám, nyilván, hogy már eszelős rutinnal kéne rendelkeznem így, két forgalmi óra után, hát én csak viccből gyakorolgatok itt, csak tettetem, hogy most tanulom ezt a dolgot, na. 

Egyébként úgy vettem észre, hogy a hülyeség abban merül ki, hogy lefulladok. Az főben járó bűn, ha jól értem. 

Különben azt csináltam, hogy oktatót akartam cserélni, de kiderült, hogy állati bonyolult, aztán körbetelefonáltam és minden autós iskolából elhajtottak, hogy nincs senki, aki tanítson, aztán mikor rájöttem, hogy muszáj lesz elviselnem ezt az embert, akkor elkezdtem rakosgatni a pozitív tulajdonságait és megnyilvánulásait és nagyon igyekeztem távol tartani magam a beszólásaitól és így már sokkal-sokkal jobb volt az óra, meg most nem rettegtem annyira (a múltkor halálosan féltem, tényleg, szörnyű volt). 

Mondjuk sokat számít, hogy nem stresszelek iszonyúan a felnőttoktatási törvény miatt; úgy látszik egyszerre csak egy stresszforrást tudok szinten tartani úgy, hogy cselekvőképes felnőttnek tűnjek.

Na jó, szóval majd elmesélem ezt a tanítósdit, érdekes sztori, vagy mittomén, nekem emlékezetes. Nem mintha valaha elolvasnám amit írok, de na. (:morogva el)

Az egészségemrűl

Mindenesetre érdekes, hogy a dupla adag antibiotikum hatására mintha elvágták volna az amúgy tök negatív eredmények hatására diagnosztizált "asztmámat".

kieg. az előzőhöz

Egyébként még azt is bevallom, hogy sokkal-sokkal jobb a beteg Marcikát ápolni itthon, mint vadidegen emberek társaságában a felnőttképzési törvényen agyalni és rettentő fontosnak képzelni magam.
Jaj, keserű így az élet, azér' mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony, s a súlyos angyal letorpad.

Slave to the wage extra vol.

Voltam pénteken egy felnőttoktatási konferenciaszerű izén, ahol abszolút megvilágosodtam az oktatást és az én poziciómat illetően: az új törvény értelmében rengeteg bábemberre lesz szüksége mind a kormánynak (gondolom ezek mindig a csókosok lesznek), mind a különböző felnőttképző intézményeknek (akik nyilván a szakértő csókosok csókosai lesznek vagy legalábbis azok, akik sokat kenik a (báb)szakértőket). 

Miután szépen tisztán felismertem, hogy mire kell a nyelviskolának hirtelen egy oktatási vezető (a név ne tévesszen meg senkit: a pozíciónak nem sok köze van magához a tanításhoz), hétfőn felmondtam. 

Az Univerzum biztos azt akarta, hogy felismerjem: tanítani jó. Az Univerzum eddig jó munkát végzett: pénteken megyek próbatanítani és állati lelkes vagyok, nem is értem.

PS.: Persze ez most tök úgy hangzik, mintha csak a dolog morális háttere miatt mondtam volna fel, de azért nem ez az igazság, nem vagyok én ennyire badass: zavar a dolog, de sokkal jobban zavar, hogy olyan munkát kéne csinálnom, ami óriási felelősséggel, pénzügyi kockázattal és undormány mennyiségű adminisztrációval járna, plusz annyira nem használnám soha az angolt, hogy szerintem el is felejteném. Szóval úgy mondanám inkább, hogy a munka nem testhezálló, ráadásul morális problémáim is vannak vele. 

Táncos a sötétben

Léna ma így táncolt Halász Juditra. Csak néztük elkerekedett szemmel.

A halál és a lányka

Kicsi kis Léni. Valamelyik nap megkérdezte, hogy az én mamámat hogy hívják (mert adtam neki egy kendőt, amit az anyukámtól kaptam, úgy nagyjából utolsó ajándékként), én meg mondtam, hogy Zsuzsinak, de Zsuzsi sajnos már meghalt. 

Igyekeztem elmagyarázni, hogy milyen, amikor meghal valaki (Spockot sokat olvastam a halállal kapcsolatban, mert ez fontos téma), de Lénát egyértelműen nagyon foglalkoztatja a dolog, mert sokszor felhozza újra, meg ma rajzolt is valakit, akire azt mondta, hogy ő Zsuzsi, de már nem beszél, mert meghalt.
Jaj istenem.

"betegbeteg"

Marcus ma reggel 38.6-tal ébredt hétkor (amikor kivettem az ágyból, éreztem, hogy forró, de akkor lettem biztos benne, hogy valami baja van, mikor elaludt az ölemben - elviselhetetlenül aranyos, egyébként), aztán egész nap kis bágyadt és szófogadó* (!) volt, mi meg persze cidrizünk, mert hétfőn mindenkinek sok dolga van, Marcinak fontos előadása lesz, én felmondok dolgozni megyek, újdonsült bébiszitterünk nem ér rá (naná), úgyhogy végül a nagynénémet kértük meg, hogy jöjjön el és vigyázzon rá, de aggódom, mert ő utoljára három hónapos korukban vigyázott a gyerekekre.

Utálatos dolog a betegség, én mindig mondtam, szegény kicsi Marcus.

* ez újabban sohasem fordul elő vele

nyaff

Ma este hattól fél tizenkettőig álltam a konyhában: megcsináltam a gyerekek fosatós joghurtját sok napra előre, ebédet főztem holnapra (mert vezetek délben, fúúúújjjj, most éppen nagyon utálom, az oktató valóban jól végzi a dolgát, kemény munkával elérte, hogy rosszul vagyok az egésztől), közben mostam két adag ruhát, mindent kiteregettem, közösen lefektettük a gyerekeket (ez jó hosszú procedúra mesével meg utórezgésekkel együtt), majd visszamentem a konyhába és Marcinak külön vacsorát főztem, aztán most meg itt ülök holtfáradtan és megint azon tűnődöm, hogy a nagymamám hogy a csudába élt 85 évig, mikor hat ember ruháját mosta puszta kézzel?! Komolyan nem értem. Mert van ugye ez a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz, vagy valami ilyesmi, én ezt értem, én inkább azt nem értem egyáltalán, hogy a mosógép nélküli mosás az hogy nem öl meg? Rejtély. 

Meg aztán mondogatják azt is, hogy ha az ember dolgozik és gyerekei vannak, akkor otthon van egy második műszak, nos, az én megfigyelésem az, hogy második és harmadik műszak van itthon, ki vagyok purcanva teljesen. 

Amúgy meg komoly szakmai számvetést tartottam a hétvégén, el vagyok kenődve, meg fáradt vagyok a saját nyughatatlanságomtól, jaj, nem könnyű ám nekem velem.