Na jó, szóval elegem van.
Nem mesélem el részletesen, mert ahhoz túl unalmas, különben sem vagyok egy részletezős, de vasárnap eléggé összerúgtam a port az oktatóval, mikor kábé azt mondta, hogy nem követhetek el egy bizonyos hibát, maximum kétszer (UTÁNA KIRÚG!), aztán még azt is kielemezte, hogy lassú vagyok és ügyetlen és bezzeg a többiek (DE EZT íGY HOGY? EGY ILYEN EMBER MIÉRT TANíTHAT BÁRMIT IS?), szó szót követett (én eddig eléggé meghunyászkodtam, nem szóltam vissza, gondoltam ki vagyok szolgáltatva neki, nincs másik oktató, kerüljük a konfliktust, de most már elég volt), én mondtam, hogy azér izé, én tanár vagyok, sokáig tanultam, hogy hogyan kell tanítani, de azt valahogy sose mondták, hogy nem szabad hibázni (sőt) és mindenre azonnal emlékezni kell, fel se merült, hogy a tanítványokat hasonlítgassuk egymáshoz, nem is értem hogy képzeli, stbstb, aztán mire hazaértem, persze csak elkezdtem itthon bőgni (hát igen, én ilyen érzékeny figura vagyok, meg most eleve rosszul állok önbizalommal, azér a gyes megteszi a magáét tényleg), Marci ki akarta nyírni a fickót (nagyon kis harcias, mikor meg kell védeni engem), mondjuk főleg a feszültség miatt sírtam, meg persze azért nehezen viselem ha ilyen módon aláznak, meg aztán utálom, hogy már teljesen elvette a kedvem a vezetéstől ez a seggarc (csak így hívom, mikor kénytelen-kelletlen megyek az órámra), szívesebben mennék fogorvoshoz minden alkalommal, mikor vele kell találkoznom...na mindegy, szóval ha törik, ha szakad, én oktatót - ha máshogy nem megy iskolát - cserélek, beelőzöm, ki se kell rúgnia, haha.
Persze sokat gondolkodom azon, hogy biztos én vagyok túlérzékeny (ez tényleg biztos egyébként), meg mind ilyenek, el kell őket viselni, meg stbstb, de aztán mindig felülkerekedik egy olyan gondolat, hogy de ennyi pénzért hadd legyek már túlérzékeny.
Persze azt hiszem, ez a keményen fogjuk a diákot, mert a közlekedés nem játék-szellem uralkodik az autósiskolákban - ami elég rejtélyes számomra, mert nehéz és felelősségteljes dolgokat is lehetne azért normális modorban és terror nélkül oktatni, csak hát ahhoz kell az a bizonyos gyerekszoba is még jóval előtte -, de én azért reménykedem, hogy lesz olyan oktató aki helyreállítja megtépázott önbizalmamat. Vagy legalább nem ront rajta tovább.
És most nyilván azt gondoljátok, hogy nekem semmi se jó, semmi se tetszik, nem jó a munka, nem jó az oktató, jaj, micsoda finnyás figura vagyok én, dehát bizony, én azt gondolom, hogy amin lehet javítani, azon javítsunk - egyszerűen nem vagyok hajlandó beletörődni, hogy ezek a dolgok nagyrészt vackok: jól akarom érezni magam az életemben, önazonosan, meg ilyenek, na, értitek.
És amikor épp megtehetem, hogy ugrálok és lázadozom és válogatok, akkor bátran meg is teszem, hát ilyen vagyok én, mosmicsináljunk.
