ahogy a dolgok vannak

Mióta itthon vagyok a gyerekekkel, mindannyian rettentő lusták vagyunk: későn kelünk, későn fekszünk, későn eszünk, a kertben bóklászunk, szóval igazi nyári üzemmódba kerültünk. 

Nekem mondjuk vége a jó világnak jövő héten: kezdődik a munka. 

Ekkor Marci marad itthon velük majd (hogy hogy lesz ez a későbbi nyarakon, az rejtély. Jó, Marci képes itthon maradni bármennyit - igazából ez mentett meg minket úgy általában, akkor is, mikor én olyan munkahelyen dolgoztam, ahol nem volt szabad gyerekkel otthon maradni -, de kétlem, hogy hajlandó lenne két hónapot itthon ülni mondjuk jövő nyáron. Érdekes lesz, mindenesetre. Egy keveset mennek ugyan a nagymamájukhoz, de azt azért nem viselik jól hosszú távon, nagyon hozzánk vannak nőve.)

Ja igen, meg kitaláltuk, hogy menjenek úszótáborba (csekélyke negyvenezerért öt napig - fasza kis üzlet ez), mert még mindig nem tudnak úszni, az meg fontos lenne, bár nem hiszem, hogy öt nap alatt megtanítják őket bármire, dehát izé. (Mondjuk én kábé öt perc alatt tanultam meg úszni hat évesen, szóval minden megtörténhet.)

Megvettem már kábé mindent az iskolakezdésre és el is képzeltem, ahogy próbálom bekötni a könyveket és füzeteket, ami annyit tesz, hogy este tízkor rájuk borulva zokogok, mert minden mindennel összeragad (ilyen öntapadós izéket vettem és híresen pocsék a kézügyességem, jó lesz), hú, alig várom az iskolát, folyton ilyen horror feladatok lesznek biztos - emlékszem, az anyám nekem folyton ejtőernyőt varrt, meg kiskacsát fűrészelt szabadidejében, mivel én képtelen voltam ezekre az elmés feladatokra kilenc-tíz évesen (most is képtelen lennék természetesen). És hát igen, tényleg százezer fölé kerültünk kiadásilag, kemény azért, vannak családok, ahol ennyiből élnek egy hónapban, ingyenes oktatás, hát persze.