"What you share with the world is what it keeps of you "

Meggyőződésem, hogy a szappanoperák sokat hozzátettek az emberi kapcsolatok lealjasodásához (lealjasodás alatt értsd a (hónapokig vagy évekig tartó) nevetséges agóniákat, szerelmi sokszögeket, a szakításképtelenséget, stb.): az ember nézi ezeket a sorozatokat meg a sok vad és érzelmes csókot és szakítást és kibékülést és zokogást és akkor hirtelen feldereng benne, hogy neki is, igen, neki is kell ilyen heroikus szenvedés, hát ez olyan felemelő, ez a sok szenvedély, ez olyan tragikus, olyan sírnivalóan szép és romantikus, igen, itt a kulcs a szép kapcsolathoz, néddmá, ezek a dokik a filmben olyan viccesek és kemények, pedig mindig éppen szakítanak és ugyanazzal a lendülettel már könyörgik is vissza magukat, ez jó buli, ez nem is lehet olyan nehéz és ha majd én, a tévénéző is remegő szájjal aszondom a csajomnak, hogy szeretem, de nem eléggé és ezért most itthagyom az úton, de azér még egy kicsit állok bambán, najó, végül elindulok azér, visszamegyek a régi nőmhöz, persze nem vagyok túl kedves hozzá, mer úgyis visszajövök öt perc múlva ehhez a csajomhoz aki tárt karokkal vár hála istennek, na jó, azér nem úgy megy az hé, ha már úgyis vár, hadd várjon kicsit tovább, nem is szeretem annyira, meg amúgy is, még egy pöttyet megkúrom az első szembejövő embert és bele is szeretek tökre és közben szinte hallom ahogy Chris Martin meg Anna Nalick nagyon énekelnek valami nagyon érzelmeset és akkor közben így meregetem is a nagyon kék szemem, meg nedvesítem az ajkam és ekkorra nekem az én életem már majnem olyan lesz mint egy ilyen szereplőé, jó buli, legnagyobb élet, hős lettem, gyerekek, tetszik.

vall

Kérlek majd valamikor kérd meg a kezem, de valami nagyon abszurd módon, a Boráros téren egy talponálló előtt balalajkázva vagy ilyesmi, annyira jót röhögnék, na, lécci

Most azért muszáj elmondanom, hogy olyan nagyon szerencsés vagyok, merhogy annak idején körülbelül öt együtt töltött nap után döntöttem el, hogy otthon hagyok mindent és eljövök ide a Férfival és az egész olyan nagyon szépen és jól működik és azt is el kell mesélnem, hogy délután úgy egy órán át sírtam, mert eszembe jutott, hogy Rómában a kiállításon egy nő hátulról pont olyan volt mint az anyám és én csaltam is magam kicsit, hogy biztos ő az és nem, nem, nem, nem ő volt, mert az anyám meghalt és most már mindig nélküle kell élnem és aztán hazajött a kedves Férfi, én meg épp abbahagytam a bőgést, ő meg vigasztalgatott és elvitt tanítani és a kapuban egy szál rózsával fogadott mikor hazaértem és ez mosmár tűrhetetlenül jó.

a nőket bántani nem kell félnetek

erről ez jut eszembe

nem tudja, tanítja vol. 62910567219

Tanítani azért is érdekes, mert ha figyel az ember, egy csomó dolgot megtanul önmagáról (igen, mielőtt belekötnétek: ezért érdekes bármit csinálni, mert ha figyel az ember, bármiből egy csomó dolgot tanul önmagáról), én ma például rájöttem, hogy sokszor a bizonytalan, hatalomra és kontrollra vágyó ember megy tanárnak; egy tanár tanítványom ugyanis azt mondta az óránkon, hogy azért szeret tanítani, mert (idézem) úgy veszek rá embereket arra, hogy csináljanak valamit, hogy végül azt hiszik, ők akarták csinálni azt a bizonyos dolgot, ez mennyire durva már, az összes játszmázó (és diktátor) elbújhat szégyenében, aztán eszembe jutott az egyetemi "tanárok lelke"-szeminárium, nem, természetesen nem így hívták, de egyfolytában a tanítás pszichológiáján meg a szakma magányos voltán vekengtünk (na meg hétről-hétre több ezer szót seggeltünk és percenként zéhákat írtunk, csuda volt) és az egyik csoporttársam azt találta mondani vigyorogva, hogyaszongya én azért szeretek tanítani, mert az óráimon mindent én irányítok, emlékszem már akkor is elborzadtam, hogy jézusom, na ne, nekem mindenféle ideológiáim vannak, hogy valami hasznosat adok az embereknek, valami olyat tudok nekik tanítani, amire szükségük van, erre ez itten irányítani akar másokat, de most elgondolkodtam: lehet, hogy az ember tényleg csak a hatalmat élvezi mikor tanít? Azt élvezi, hogy ő jobban tud valamit és ezáltal irányíthat (sőt manipulálhat) másokat? Rémisztően hangzik, de mint tudjuk, Isten csúnya planétát köpött, szóval minden megtörténhet.
Asszem meg kell változtatnunk a mondást: aki nem tudja, manipulálja. És a legjobb ebben a tornatanár...

"I'm not a Roman, Mum, and I never will be! I'm a Kike! A Yid! A Hebe! A Hook-nose! I'm Kosher, Mum! I'm a Red Sea Pedestrian, and proud of it! "

Túl sokat utazunk, lassan már képtelen vagyok a normális életre.

Nos, a Rómát látni és meghalni mondás számomra új értelmet nyert ezalatt a pár nap alatt: azt hiszem Róma a világ egyik legveszélyesebb városa, sajnos ugyanis nem lehet az úton átkelni; néhány oszlopot és műemléket és bazilikát azért nem csodáltam meg közelebbről, mert egyszerűen nem sikerült átmennem a zebrán, a párizsi közlekedés kutyafüle ehhez képest, döbbenet.
Két és fél napig Marcival együtt autista-túráztunk (értsd: a netről letöltött sétáinkat tökéletesen pontosan követnünk kellett, különben Marci kezelhetetlen, dühöngő őrültté vált), lenyomtuk a kötelezőket, a nagy írógépnél tátottuk a szánkat, Sixtus-kápolnát csodáltunk, a Colosseumba és a Forumba beleszerettünk, a Trevi kútnál fanyalogtunk, merhogy az olyan túl díszes, túl nagy, túl hisztérikus (nekem azér titokban nagyon tetszik), zsidóztunk, Trasteveréztünk, nem túl finom kajákat ettünk, a Szent Péter-bazilikában pedig rádöbbentem, hogy pap leszek, papnő, hú, ez olyan szexi, másfél nap tavasz után eleredt az eső, két napig zuhogott, úgyhogy míg Marci az egyetemen koncertezett, én étlen-szomjan, vizesen tovább jártam az utcákat, bementem még százhuszonöt bazilikába, soha életemben nem foglalkoztam még ennyit istennel, igen, pap leszek, templomba akarok munkába járni és kész, aztán Caracalláztam, a Pantheonban ábrándoztam, megnéztem Goethe, Keats és Shelley sírját, szép, kövér temetői macskákkal szemeztem, a Porta Portése környékén őgyelegtem, ahol bolhapiac helyett egy elképesztően nagy motoros piac (bármit jelentsen is ez) fogadott és mivel az egyetlen nő voltam e csodás helyen, úgy hatszázhuszonkilenc férfi érdeklődő tekintetétől kísérve inkább elmenekültem, egyébként Róma egyértelműen az örök posztmodern város, a Pantheonnal szemben lévő McDonald's-ban például remekül lehet ingyen pisilni és ha már McDonald's, posztmodern és groteszk, hát titokban lefotóztunk egy Big Mac menüjét unottan rágicsáló apácát is, te figyelj, most akkor ebben a házban ilyen undorító, üvöltöző, belőtt hajú, trottyos gatyát hordó olasz kamaszok laknak és reggel felkelnek és kinéznek és hopp, ott a Teatro di Marcello és ők akkor hirtelen megérzik a történelem súlyát vagy hogy van ez és nem, azt hiszem nem érzik, Dolce és Gabbana elnyom minden mást, ja, csak szólok, hogy bizony nem a magyar nők a legszebbek a világon (ezt egyébként nemtom ki terjeszti), merhogy még az olasz kis díszpicsák is kenterbe verik őket sajnos, mi is volt még, hümm, ja igen, Silvio a ronda és piszkos büfés orvul kezet csókolt nekem (egyszerűen muszáj neked is kezet nyújtanod, ha valaki az orrod elé tartja a kezét és lelkesen a nevét rikoltja) és a trieszti címemet tudakolta, egyéb ismeretlen férfiak pedig csókot dobáltak nekem az utcán, egész biztos, hogy a zöld szem teszi, Olaszországban senkinek nincs ilyen, ezt már Triesztben is megfigyeltem, szóval zöld szemű feleim, kalandra fel, lelkes digók várnak itt rátok (brrr), ja, a zsidókra megharagudtam, csúnya pénzéhes banda: be akartam menni a zsinagógába, de egy rakás pénzért adják a szemtelenek (a katolikusok nagyrészt ingyen mutogatják a templomokat, ez tetszett), ráadásul a táskákat kint az udvaron ledobáltatják az emberrel, nem, nem mentem be, helyette csalódottan próbáltam behatolni az (állítólag ingyenes) Auschwitz-Birkenau kiállításra, de a Shoah emléknapon rejtélyes okokból nem volt nyitva (ami ingyenes azt inkább nem nyitják ki), úgyhogy bánatomban Kassákkal és Dalíval vigasztalódtam, majd az esőben buszoztam, szerencsére nekem tulajdonképpen mindegy, hogy egy városban merre megyek, csak elképzelhessem ahogy a félig leeresztett redőnyök és elhúzott függönyök mögött emberek lélegeznek, vágyakoznak, képzelődnek, te figyelj, ha felvesznek ide, akkor már ne is menjünk vissza Triesztbe, csak küldessük ide a Fannit meg a cuccunkat.

Túl sokat utazunk, lassan már képtelen vagyok a normális életre, bevallom, a vonat ablakából sokáig integettem Rómának...igen, csak a szerelem óv meg a tébolytól.

"Vanity...is definitely my favourite sin"

Azt hiszem végső soron a hiúság az alapja minden háborúnak és gyűlölködésnek a világban.

Feljegyzések a dühös emberek házából

Egy komoly, a Pál Utcai Fiúk zenekar kapcsán kirobbant vita közben rádöbbentem, hogy fogalmam sincs mit várok azoktól a dolgoktól, amiket kritizálok, ezért úgy döntöttem, hogy (átmenetileg legalábbis) rehabilitálom a számomra ingerlő jelenségeket (egyelőre sajnos képtelen vagyok rájönni, hogy miért kapok agyvérzést a legtöbb filmtől, zenétől, könyvtől, blogtól és írásjeltől; még akkor sem értem eszelős indulataimat, ha történetesen a legtöbb alkotás valóban kalap szart ér) és összeszorítom a számat, ha kegyetlen hang akarná elhagyni, mer én kérem mától pozitív, nyitott és barátságos leszek a dolgokkal, amiktől hányingert kapok.
Háromra kezdem is...fú, gyerekek, rosszul vagyok az üde nyitottságtól, de akarni kell, csinálni kell, ha belehalok is.

ahogy a dolgok vannak

amúgy persze kiderült közben, hogy hiba csúszott a nyomorult ügyintézésbe, szóval szerintem sose lesz pénzem, de lassan már nem is érdekel, egyszerűen elképesztő, hogy mindig minden ügyintézővel elbeszélünk egymás mellett, most, mailben tök más derült ki erről az egész pénzezésről mint amit szóban elmondott, nem is emlékszik arra amit megbeszéltünk, reménytelen, tényleg. rosszul vagyok a bürokráciától.

amúgy meg minden rendben volt az úton, láttunk egy rémes balesetet még magyarországon; egyébként pedig annyit beszélgettünk idáig, hogy teljesen berekedtem mire ideértünk.

szombaton megyünk rómába, juhéjj. meg aztán most derült ki, hogy marci valószínűleg mégis el tud vinni svájcba februárban, utazni jó, szóval minden jó. honvágyam az azér van rendesen, de próbálom trenírozni magam, mantrázom vadul, hogy "már csak tíz hónap trieszt, már csak tíz hónap trieszt", én tényleg igyekszem nem utálni, de nem könnyű, bár ha igazán őszinte vagyok, a legjobban ezt az én definiálatlan helyzetemet utálom, jó, ezt mondjuk eddig is tudtuk, francba, nem jöttem rá semmire megint, pedig mindig annyira reménykedem, hogy 'na most, most megfejtem magam'...

Kedves tévénéző gyerekek!

El se hiszem, hogy sikerült (majdnem) mindent elintéznem otthon, két hét alatt.
Mindennek persze ára volt: több tonna meghatalmazást írattam, étlen-szomjan fel-alá masíroztam a városban, órákon át mindenféle hivatalok termeiben ültem, szememmel hívószámokat bűvölve és átérezve az ember kozmikus magányát.
Na jó, ne kiabáljuk el: Imrével, a munkaügyis fickóval változatlanul levelezésben állok, de például Melindával (tudjátok, ő a gonosz ügyintéző, aki az utolsó pillanatban megkapta azt a bizonyos papírt, amiért cserébe adott nekem egy másikat) időközben puszipajtások lettünk, nem is csoda: naponta kétszer hívtam, esküszöm hiányzik...

Nos, otthoni tartózkodásom és a hivataloknál tett látogatásaim után azt mondom feleim, hogy le a halálbüntetéssel.
A bűnösöket egyszerűen küldjük csak az elműbe.

csalódott

Dögunalmas a BKV ezzel a megegyezéssel; pulykapénzre cserélték az engedetlenséget, szánalom. Vennének példát inkább olasz barátainkról: Olaszországban a sztrájk olyan mint a kézmosás, bizonyos időközönként egyszerűen kötelező.

egy komment margójára

Ha azt feltételezzük, hogy az énblognak van létjogosultsága (sokan olvasnak énblogot, már mért ne lenne; sok fölösleges vackot olvasnak sokan, szóval az olvasók mennyisége nyilvánvalóan nem ad felmentést, úgyhogy már mért lenne), akkor az énblogban leírt bárminek (mennyei marhahús leves, félelmeink, csodás utazás, kosz a lakásban, nagy szerelem, jó dugás, rossz dugás, jó film, rossz film, szakítás, elmebeteg házmester és egzisztencialista macska) bizony van létjogosultsága.
Lássuk be, hogy az énblog olyan műfaj, amiben a blogíró kultuszt csinál (vagy legalábbis e kultusz kialakításán dolgozik nagy erőkkel) saját magából és ennek érdekében ízekre szedi a lelkét, kiteregeti életének rengeteg apró mozzanatát, miközben az olvasóktól valamiféle (hiúságából, exhibicionizmusából és persze ember mivoltából adódóan inkább pozitív) reakciót vár.
Az tény, hogy az ilyen lény általában azt képzeli, hogy a) jobban, viccesebben és érdekesebben tud írni az átlagnál b) több, viccesebb és érdekesebb gondolata van az átlagnál c) érdekesebb és tartalmasabb (viccesebb/tragikusabb) élete van az átlagnál.
Mindezek természetesen nem feltétlen igazak és igen, kevés a jó énblog, de számon kérni különbejáratú netes szappanoperánkon azt, hogy mér (nem) erről/(nem) arról/(nem) így/(nem) úgy beszél, hát hogyismondjam...mondjuk pont annyira fölösleges (és igazságtalan), mint egy katatón skizofrént arra kérni, hogy főzzön hatfogásos karácsonyi vacsorát.

"problems with the booze"

Miután hazajött a Férfi, hajnalig a képeit nézegettük, majd három körül, már zuhanyozáshoz készülődve kitaláltuk, hogy megünnepeljük a nagy visszatérést és a konyhában pucéran benyomtunk egy kevés (valószínűleg lejárt szavatosságú) szakét.
Másnap a bátyámék átjöttek macskanézőbe és ismét ittunk némi (valószínűleg lejárt szavatosságú) szakét. Meg pezsgőt. Meg bort. Meg sört.
Ivás közben üvöltözős vitába keveredtünk az oktatás megreformálásáról és ismét megállapítottam, hogy a) nekem egyáltalán nem szabad innom, mert az alkoholtól tökéletesen bekattanok b) kizárt, hogy legyen még egy pár amelyik ennyi elvi vitát folytat.

Az ivás rettenetes következményeként tegnap már akkor hánynom kellett, amikor meghallottam az 'inni' igét, de hősiesen végigcsináltam két családlátogatást, meg a bátyám barátnőjének szülinapi buliját.

Inni borzalmas.

adásunkat megszakítjuk

képzeld, levágattam a hajam, most olyan göndör, mint két éves koromban (konkrétan csigákban áll a fejem tetején) és megdöbbentően könnyű a fejem, vicces

"Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem."

Jelenleg nagyon tetszik, hogy magyar vagyok, hiszen Magyarország az egyetlen hely a világon, ahol tökéletesen értem és át tudom érezni a különböző nyelvi regisztereket, (kulturális) utalásokat, szójátékokat és félmondatokat és ez az egyetlen hely, ahol élvezhetem a Hunglish gyönyörűségeit is, így például a következő, egy körúti CBA-ban elhangzott párbeszéd azt hiszem örökre az agyamba sült:

- Anya, veszel nekem valamit?
- Nem, kisfiam, dehogy veszek.
- De miért nem?
- Mert nó máni, nó fáni. (s ezzel anyuka diadalmas arccal a pénztároshoz fordult és vett két doboz cigit)

a bkv-sztrájk margójára

Ha Magyarországon sztrájkolni kezdesz, illetve nem kezdesz sztrájkolni, embertársaid ilyen-olyan okokból kifolyólag rögtön gyűlölni kezdenek majd.
Aki nem sztrájkol és szarul keres, azt lenézik és gyűlölik, mer micsoda utolsó birka az ilyen és különben is még mindig jobban keres, mint bizonyos emberek, akik amúgy is megérdemlik a több pénzt, sürgősen fogja is be a száját az ilyen teszetosza alak, aki esetleg sztrájk helyett néha panaszkodni meg nyivákolni mer a kevés pénze miatt és akkor, ha már tutira kussol, azér mi többiek majd jól összesúgunk a háta mögött, ki is nevetjük, szánakozunk rajta együtt, hát mennyire béna már, hogy befogja a száját, mikor ilyen szar az élete, a fizetése, a státusza, háddenem?
Aki sztrájkol és szarul keres, az egy bizonyos csoportnál nyilván még mindig több pénzt kap, hát mit pattog az a barom, az ilyent kérem egy rendes társadalomban megvetik, gyűlölik, örüljön az a nyomorult, hogy lyuk van a seggén.
Aki nem sztrájkol és jól keres, azt gyűlölik, megvetik, szívesen meglincselnék, hiszen nyilván érdemtelenül, csalással jut sok pénzhez, hát mit képzel az ilyen, persze, neki minden szép és jó, éli világát, mégcsak sztrájkolhatnékja sincsen, köpni kell, de tényleg.
Aki sztrájkol és jól keres, azt leköpik, meglincselik, gyűlölik, néddmár, ennyi pénzzel mér nem boldog a mocsadék, mit hőzöng, hát egy ilyent egy rendes társadalom minimum börtönbe dug, piha.
Nemnem, nincs konklúzió, én csak úgy beszélek itten, csak morgok, csak hőzöngök, elvégre én is magyar vagyok, mosmitnéztek.

Ja, de, bocsánat, mégis van itt valami: hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

a net halála az okoskodás

Soha, értitek? SOHA ne próbáljatok vitás ügyeket cseten vagy mailben megbeszélni, a netes kommunikáció (szmájli ide vagy oda) félreértések melegágya: nincsenek hangsúlyok, nincsenek grimaszok, nincsenek töredék mondatok, nincs hirtelen gondolatváltás, ráadásul a leírt szónak huszonötszörös súlya és jelentősége van. A neten tessék csak a legszükségesebbre szorítkozni (szikár időpont megbeszélés vagy szexcset), amúgy meg ismerek egy egészen kézenfekvő (bár elég divatjamúlt) kommunikációs módot: tessék találkozni és beszélgetni, nohát.

...meg aztán arra is rájöttem, hogy mi a bajom: azt hiszem, végre elkezdtem gyászolni, úgy igazán, szerintem a város, meg a papa lakása és a tárgyak, meg a mama kis papírjai, ezek hozták elő ezt az egészet, eddig eléggé védve voltam Trieszttel, meg hogy valahogy nem szembesültem igazából a mama hiányával, de most nagyon. szóval igazából szerintem ezért érzem magam magányosnak és ez bizony olyan hiány, amit nem pótolhat semmilyen barát...

Celebek, elmebaj és kétségek

Most, hogy itthon vagyok és néha tévézek, meg úgy általában többet olvasok és hallok mindenféle (senkiházi) celebről mint Triesztben (meg hát az olasz tévében mindenki elmebetegnek tűnik, mer folyamatosan ordítva gesztikulálnak, nehéz megállapítani tehát, hogy ki van jól és ki nincs), elgondolkodtam ezeknek az izéknek a kapcsán, hogy vajon nem kegyetlenség-e a világtól, hogy ezeket az embereket a maguk szórakoztatására hagyják érvényesülni, magukat exponálni, nyilatkozni, magánéletet és problémákat kiteregetni, mikor elég nagy részük egyértelműen és láthatóan és aggasztóan gyakorló elmebeteg, konkrétan erről a Varga Viktor gyerekről jutott eszembe, hogy nem ártana neki egy alapos pszichoterápia, de annak idején a Depeche Mode koncerten ugyanez jutott eszembe Dave Gahant látva: hogy a pszichiáterek nyilván a tíz ujjukat megnyalnák ha az összes személyiségzavaros popsztárt és celebet és örökösnőt összeterelnék egy karámba és gyógyítani kezdenék őket, persze a legtöbb nyilván sikítva tiltakozna ez ellen, hiszen a pszichózis is része a portfóliójuknak, meg természetesen nehéz megállapítani, hogy az elmebajból mennyi a marketing és mennyi a valódi gond, bár egy pszichiáternek azért nyilván van erre szeme, egy-egy árulkodó gesztus gondolom lehet leleplező.
Ez persze megint egy elgondolkodtató dolog, mármint, hogy mi volt előbb: a téboly vagy a siker.
Ugyanakkor megfordíthatjuk a gondolatmenetemet és mondhatjuk azt is, hogy ez igen örömteli, hiszen ezek szerint (ha feltételezzük, hogy már meglévő betegség vezetett a médiába vagy a színpadra) a személyiségzavarosok jó eséllyel lesznek felkapott, gazdag hírességek és ez ugyebár jó hír, mer azelőtt azt hittük, ők a csendes elrohadásra ítélt nyomorultak, akiknek az élete szomorúan csordogál pszichiátriáról pszichiátriára.







PS: Elnézést minden hozzáértőtől: a hatás kedvéért tökéletesen összemostam a személyiségzavar, a téboly, az elmebetegség és a pszichózis fogalmát. A pszichiáterek nyilván igyekszenek mindezeket elkülöníteni, de én természetesen csak laikus vagyok, úgyhogy kedvemre elemezhetem a tébolyt, juhéj.

A típusos gyászreakciókon kívül ismert annak krónikus válfaja is, mely tartalmában és intenzitásában súlyosabb: a gátolt, illetve késleltetett forma. Az ilyen "gyász nélküli reakció" az érzelmek elfojtásával, hiányával jár. A gátolt és késleltetett gyász hajlamosít a pszichózisra is. Gyakoriak a már említett azonosítási készség alapján az elveszett tárggyal való azonosulás, a hipochondriás megnyilvánulások, pl. "a gyászoló is rákot kap".

szmájli, nagydé, a szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője

Sokat gondolkodom a szmájlin. Meg a nagydén. Azon, hogy kellenek-e és hogy a rájuk allergiásak miért utálják őket olyan vehemensen. Szerintem kellenek bizony, bár tény, hogy nehéz meghúzni a határt, hogy hová és mennyi és milyen típusú.
Az mondjuk kétségtelen, hogy a szmájlis blogoktól engem is kiráz a hideg, mert azt gondolom, a blog éppen az a műfaj, ahol az embernek kutya kötelessége szavak segítségével érzékeltetni a hangulatokat, az árnyalatokat, a mosolyokat (számomra ez az egyik lényege a blogolásnak).
Ha ez nem sikerül, akkor persze mindenki bedobja a szmájlit, a nagydét, a színes betűket, a képeket, a zenéket, stb., de én ezt nem szeretem. Nem szeretem, mert a nyelv tűrhetően (persze mindig kicsit csökötten, korlátoltan, de mégis) nagy terepet hagy arra, hogy kifejezzünk dolgokat, úgyhogy tessék próbálkozni, árnyalni, körülírni, ne csak lustán szmájlizni, ejnye.
Egy e-mail vagy cset viszont egészen más, az e-mailben (cseten pláne) az ember beszélget, reagál és reakciót vár és sokkal "élőbben" igyekszik kommunikálni mint egy blogban, ahol gyakran inkább kinyilatkoztat, monologizál, nyivákol, kritizál.
Egyszóval a mailes kommunikáció igencsak megköveteli a szmájlit, azaz megköveteli a hangsúlyokat, az árnyalást; tehát igenis, metakomunikációs eszközök híján nagyon is fontos a nagydé meg a kacsintós szmájli, feleim.

Tény, hogy az agyonszmájlizott írások és kommentek borzasztóan ostobának tűnnek (ahogy a túlzott érzelemnyilvánítás "élőben" is taszító), így természetesen érdemes csínján bánni a mennyiséggel.
Amikor ezen elmélkedem, mindig eszembe jut egy, még régen a boxon kapott levél, amiben valami olyasmit írt nekem egy júzer, hogy hülye barom, így, ilyen pőrén és persze viccnek szánta, pajkos reakciónak valamire, de pucéran, szmájli nélkül bizony egyáltalán nem volt vicces, nem volt mókásan flörtölős, egyszerűen csak sértő volt és paraszt és sokkoló.
Abban a pillanatban levontam a következtetést, hogyaszongya azok a szmájlik, igenis kellenek.

nekem nem megy

Őszinte tiszteletem azoknak a bloggereknek, akik évekig tartó blogolás után is képesek és tudnak és mernek őszintén és fájdalmasan és hosszasan és hisztérikusan és dühödten kiabálni bele a netbe.

rómát látni és

elég mozgalmasnak meg izgalmasnak ígérkezik.
biztos jó lesz. :)


hát nemtom, nem könnyű azért, de remélem legközelebb olyan országba megyünk, ahol én is tudok majd dolgozni...persze amerika az pont nem ilyen, faszom. dehát egyáltalán nem biztos még ez az amerika, január végén megyünk majd rómába például, mer marci ott is koncertezik:) (oda is pályázott és hát az olaszország az már igaz, de talán egy fővárosban már én is tudok majd kezdeni valamit magammal, meg mondjuk az angoltudásommal, sőt, mosmár lassan olaszul is tudok, yea)

atyai

Na és szoktál még írni kislányom? Régen olyan sokat írtál...Igen? Tényleg? Ja, igaz, emlékszem, hogy blogot is írsz, mint a Gyurcsány...

ahogy a dolgok vannak

remélem te jól vagy, biztos izgalmas ott, meg vadlibák, őzik, jó lehet, nekem csak egy fannim van (aki ma hányt), de azér vele se rossz, bevallom, nem cserélném be egy koalára (najó, ez azér megfontolandó:D) vagy ilyesmi, de az egzotikus állatkák szuperek azért (már amennyire a vadliba egzotikus, nade minden állatka szuper, de persze legjobb a cica)
igyekszem nem kapni több idegrohamot, remélem minden oké lesz a vezetéssel, biztos tök izgi az is, amerikában vezetni, ez olyan nagyon moziba illő...


képzeld, a szomszédok még mindig nincsenek otthon, hogy kinyissák a villanyóra ajtaját (az a szerencse, hogy legalább nekik van kulcsuk, így valamikor csak át tudom iratni, persze ha kamcsatkára költöztek for good, akkor nem lesz könnyű), szóval áll az ügyintézés, merhogy ugye friss óraállások nélkül szóba sem állnak velem (a csajnak írtam sms-t, hogy legyen már olyan drága és próbálja megtalálni a kulcsot; nagyon idegesítő, hogy életemben először sikerült valamit öt éven át ugyanott tartanom, erre valaki más eltünteti), a upc-t meg hiába hívom, hogy megkérdezzem, hogy kell-e meghatalmazás a név átírásához, mert az automatanő veszi fel és órákig nyomja a szöveget az új szolgáltatásokról, elképesztő, hogy ezt így csinálják (tesóm szerint egyrészt azért, mert nincs elég ügyintézőjük, másrészt azért, mert ha sokat kell várnod, akkor ritkábban hívod majd őket és hibát bejelenteni meg szolgáltatást lemondani se lesz kedved, magyarul ők hosszú távon profitálnak abból, hogy te inkább nem telefonálsz; aszontam tesónak, hogy ez kábé olyan, mintha a kiló kenyereket a boltban egy olyan polcra tennék, ahol tuti nem éri el senki: végül mindenki leszokna a kenyérről, háddenem? najó, mondjuk ez kicsit sántít, mer a kenyérről leszokás sok gondot okozna egy csomó szektorban, nade tulajdonképpen a boltba akkor is bemennének az emberek másért, szóval mégiscsak tetszik ez nekem, na), amúgy azt tapasztaltam, hogy a legegyszerűbb elmenni mindenhová, ahol ügyintézni kell, mert egyrészt telefonon ugye reménytelen elérni egy csomó hivatalt meg helyet, másrészt semmit se szokott tudni aki felveszi, meg amúgy is, ha személyesen mész, az első ember akit megkérdezel a dolgokról úgyse tud semmit és akkor odahív valaki mást (másokat) és az ötödik majd végül csak tudja mit kell csinálni és mi a szabály, jó, túlzok, de annyira nem is.
vicces egyébként, hogy eddig pl egy ügyintéző (a mondjuk úgy tizenötből akivel beszélnem kellett) tudott csak arról, hogy létezik olyan az eu-n belül, hogy munkanélküli járulék exportálása, vicces, na mindegy, az orvoshoz meg lehet, hogy megpróbálok ma elmenni (nagy kár, hogy nem lehet online beutalót szerezni a kardiológiára, mennyivel egyszerűbb lenne az életem), vagy ha ma nem sikerül, akkor holnap reggel, bár egy ideje megint jól van a szívem, de azért talán egy ultrahang nem ártana neki, mondjuk az szerintem jó jel, hogy az ekg teljesen rendben volt, jó, persze lehet, hogy nem is a szívem fáj, hanem mondjuk mellkasrákom van (nyilván), amúgy ma a sapkát annyira a fejembe húztam (hideg van, na), hogy nekimentem egy oszlopnak az utcán mer nem láttam semmit, jól bevertem a fejem, nyilván már fejlődik is az agydaganatom, de mindegy, hátha van még mondjuk egy jó évem...jóvanna, csak viccelek (nem), ne aggódj, megvagyok a rákokon kívül és csodálatos dolognak tartom, hogy budapest egy szép nagy wifi-ponttá vált, istenem, nem is értem mit csináltak az emberek amíg nem volt internet, fú, kicsit kirázott a hideg a net nélküli lét gondolatától...

harminchat fokos

nagyon rossz a lakásátiratás, folyamatosan a halott anyámmal kell foglalkozni, a kis iratait rendezgetni, a halotti bizonyítványát mutogatni, igazi sebfeltépés tényleg, ha eddig netán nem fogtam volna fel, hogy meghalt, hát most a hivatal a képembe nyomja az igazságot, najó, végülis lehet, hogy ez valami titkos állami terápia

érdemes művésznő

Döbbenet, hogy milyen hozzáértéssel, tehetséggel, milyen páratlan finomsággal és odaadással és beleéléssel tudok iszonyatos tragédiákat lejátszani fejben.
Uram add, hogy a buddhistáknak igaza legyen: kérlek, legyen minden csak illúzió. Köszönöm.

"mig vágyat érlel, nem kartoték-adat"

az anyukám olyan jókat nevetne a kalandjaimon a csúnya és kegyetlen és buta ügyintézővel, aki egy hét múlvára elkér valahonnan egy iratot azért, hogy ennek az iratnak a birtokában kiadhasson majd nekem egy másik iratot, amit később aztán becserélhetek egy újabb iratra.
vajon egy ilyen csúnya és kegyetlen és buta ügyintéző lyukasztotta ki az anyám személyi igazolványát is, mondván egy halottnak már nem kellenek a számok?

"nincs amerikadrím"

Azon gondolkodtam amíg a héven utazva Marcinak drukkoltam - aki most éppen bizonyára nagyon okosakat mond a nemtomminek a limeszéről (nem, nyilván tök másról van szó, de valahogy interpretálnom kell a tevékenységét, hagyjatok, jóvan, én kérem egy békásmegyeri proli vagyok) -, hogy ha elmegyünk Amerikába, akkor nemcsak hogy össze kell házasodnunk, de nekem meg kell tanulnom vezetni is, uramisten...új (és elképesztő) dimenziók, ahogy mondjátok.

chat (helyzetjelentés)

megvagyok, jobb lett, pitbull üzemmódban ügyintézek

összeszorítottam a fogam és mindenhol kedves vagyok, megköszönöm, hajbókolok, luca tök jó fej, segít az ilyen jogi szarságokban, ő ért hozzá én meg ugye nagyon nem

már egész jó a köhögésem amúgy

meg úgy döntöttem, hogy leszarom

mer most ügyintézek és mindent megcsinálok jövő hétig, ha beledöglök is

megéreztem amúgy ma a kozmikus magányt az egyik faszom hivatalban, ahol a huszonötödik papír kiállítására vártam azért

hogy kapjak egy újabb papírt

hazamegyek és kafkát olvasok

elképesztő a bürokrácia, gonosz, kövér, buta és kegyetlen nénik az ügyintézők

Avatar vs Moon

Vicces, hogy a hülye Avatart (nem, nem láttam, igen, látatlanban rühellem, igen, korlátolt vagyok, nem, soha nem fogom megnézni és tulajdonképpen csak azért beszélek róla, mert rettentően irritál) úgy reklámozzák, mint a világ legdrágább filmjét, míg a Holdat meg úgy, mint David Bowie fiának filmjét, nos, ezt esetleg lehetne a legkisebb költségvetésű filmek egyikeként is reklámozni, ha már ez itten a lényeg (most így nemtom, hogy ezért eszembe jutna-e bemenni a moziba), persze a szegény Bowie-sarj éppen azt nem akarja, hogy ő a "papa fia" legyen, olvastam egy interjút, kedves, szimpatikus fickó lehet, nem kér a papa pénzéből és hírnevéből, wow, ő csak csinált egy nem túl eredeti, de annál hangulatosabb és társadalomkritikai szempontból is elég aktuális sci-fit, aminek tök jó zenéje van.
Ha már sok pénzről beszélünk: egyszerűen nem értem, hogy a magukat fának kötöző természetvédők (akik nyilván mind antiglobalisták is) mér nem hisztériáznak az ilyen nagyon magas költségvetésű filmek, meg mondjuk a modellek és popsztárok elképesztő gázsija miatt, vérlázító, komolyan, megyek és egy fának kötözöm magam...

vall és nyivákol

Most komolyan fél négykor kell kelni? Ez borzalmas, fúj.
Jóvan, nem kell akkor, nem is szeretsz már biztos.
Namár, egész délután a szép új inged ujját vasaltam, mi ez, ha nem szerelem?

Doktor Marcika elrepült Amerikába turnézni, én meg intézhetem az összes nyúlós és gusztustalan és taszító és nyomasztó adminisztrációs ügyemet, hiába no, minden sikeres férfi mögött egy sikertelen nő áll.

év eleji

fú, nem készítettem semmiféle számvetést, szomorú év volt, egész pontosan maga volt a Fájdalom, a Halál, a Veszteség, persze tanulunk ebből is, a rossz is jó valamire, minden jó valamire, csak tudni kell elviselni, csak tudni kell tanulni, az élet az egy ilyen, van azér jó is nyilván, a Férfi, a fokozódó Bölcsesség (najó, reménykedem csak ebben, van némi eszem, de bölcs, hát az sajnos nem vagyok), a macska szerelmem, a kis örömök, van azér jó is, mondom _van_azér_jó_is_, lesz még sokkal jobb is, szilveszter éjszakáján otthon hörögtem (itthon mindig beteg vagyok, nyilván pszichésen leszek náthás), gazdálkodjoztunk, szobabútort vettünk, felugrottunk a mozgó villamosra, büntetést fizettünk, ózdról startoltunk, rút kiskacsát vetítettünk, nembulizni csodálatos, holnap hajnalban elutazik a Férfi, én meg itt rekedek még egy darabig budapesten, tegnap szédülten olvasgattam a new york útikönyvét, irigy vagyok, nem, nem szabad ilyent, csúnya dolog, ejnye, 2010-től jó leszek, nemes lelkű, megbocsátó, telve jóindulattal, szeretettel, megöőőő empátiával, adom, mint élő eledelt, a világnak magam,
de légy jó kislány,


nagy ég, hogy az legyek