ahogy a dolgok vannak

Hosszú lesz, gyorsan idedobálok mindent, amit amúgy külön írnék.

Hogy miért kellett ma bébiszitter? Nem, sajnos nem járok egyedül bulizni, hanem lakást néztem az ügynökünkkel (hehehe) és el is gondolkodtam, hogy micsoda önállótlan alak lett belőlem, sehova nem tudok egyedül menni, mindenhová visznek, engem, aki régen bármelyik országban, bármilyen napszakban és környéken felkerekedtem és mentem, ahova épp kedvem tartotta, ez azért nagyon szomorú...

Aztán az van még, hogy futás közben Szex és New Yorkot nézek (tudom, hogy utáltok miatta, de nyilván csak sznobok vagytok és titokban nézitek, de ha nem, hát én akkor is  szeretem) és ma éppen azt a részt néztem, amiben azt fejtegetik, hogy egyéjszakás kalandból sosem lesz kapcsolat, hátizé...nálunk házasság meg gyerekek lettek belőle és nagyon romantikus volt az egész (egyéjszakás kalandhoz nem méltóan), bizony, kár lett volna veszni hagyni. 

Ezen mostanában megint sokat gondolkodom, mert hamarosan itt a második házassági évfordulónk (én még mindig felröhögök ezen, házasság, gyerekek, anyák napja, elképesztő, hogy ez velem történik) és azt beszéltük meg, hogy ha egyszer hazamegyünk, akkor csapunk igazi lagzit, egy olyat, ahol nem leszek hányós terhes és nem kell kekszes zacskót szorongatva rettegnem, hogy elájulok/elhányom magam valami szagtól és ahol felvehetek szép ruhát is, mert nem lesz nagy hasam (a tizenötödik mínusz kilónál tartok, jelentem, kezdek úgy kinézni, mint egy ember, de még egy kicsit azért ki kell tartanom) és ahol ott lesznek a szépséges gyermekek is, vicces lesz. Úgyis nagy divat most az eskü megújítás, hát akkor miért ne? A család annak idején utálta, hogy nem volt nagy parádé - mondjuk szerintem eléggé érthetőek voltak az indokaim, bár akkor amúgy se akartam volna nagy felhajtást, mert nem tartom ezt igazán fontosnak és most se tartom igazán fontosnak, csak valahogy úgy érzem, hogy kedves meg vicces lenne, főleg a gyerekekkel együtt. Persze fogalmam sincs, hogy egyáltalán mikor megyünk haza, szóval ez teljesen elméleti dolog (meg persze nyilván örökre lenullázzuk a családi kasszát azzal, ha elköltözünk innen, hiszen két évesnél idősebb gyerekeknek felnőtt jegy kell a repülőn, na most négy embernek az azért elég csinos összeg lesz...)

Aztán még szorongok folyamatosan az albérlet-ügy miatt, mert az albérlő augusztusig marad, tehát ki kéne adnunk gyorsan a lakást (ha tudtok valakit, szóljatok, küldök leírást, meg képeket, annyira boldog lennék, ha sikerülne szerezni valaki megbízhatót, aki nem feltétlen vadidegen; persze tudom, hogy a legtöbb blogolvasót nem ismerem, na de ez már legalább valami kapocs), muszáj, mert máskülönben képtelen leszek fizetni a kölcsönt, meg a rezsit, jaj, erre nem is szabad gondolnom, mert menten elájulok a szorongástól, ez a pénzkérdés ez mindig rémes, utálom és utálom azt is, hogy nekem nincs saját keresetem, ami kis biztonságot nyújtana - ma egyébként megint kicsit lehűtött a lakásügynökünk, mert azt mondta, hogy nagyon nem stabil a gazdaság és az emberek rettentően féltik az állásukat, tőle például nemigen vesz senki lakást meg házat...szóval gondolom sok reményem nincs valami értelmes állásra, persze amúgy is bonyolult volna (már beszéltem erről ezerszer, nem kezdek bele, mert ez is kényes téma), meg az az igazság, hogy szeretnék még a babákkal lenni, aztán úgyis olyan hamar felnőnek, leválnak és gazdag bankárok lesznek és cukrászdában fogunk politizálni szombat délutánonként, meg ilyenek. 

Meg van olyan valami is, ami miatt képmutatónak fogtok gondolni, pedig tényleg csak úgy forgatom ezt a fejemben egy ideje, nincs is igazán előjele, csak olyan fura...szóval az van, hogy vannak emberek a Facebookon, akik száz éve ugyanazt tolják - és 30-40 között vannak, tehát nem különösebben fiatalok már -, hogy így buli, meg úgy másnapos vagyok, meg itt egy gyönyörű kép rólam és hát, na...ezek az emberek nem változnak, nem unják, nem történik velük semmi más soha az életben? Jó, tudom, velem négy év alatt annyi minden történt, mint mással hatvan év alatt szokott, ezek szerint ez ennyire extrém, de akkor is. 

Sokan kérdeztétek a babák beszéd problémája kapcsán, hogy jó-e a hallásuk - tök jó egyébként, ebben eddig is biztos voltam (meg itt kötelező hallásvizsgálat van, mikor megszületnek és minden oké volt, gondolom azóta nem süketültek meg), de ma aztán komoly hallásvizsgálat volt: este óriási vihar kerekedett (most is ömlik az eső, tegnap volt tornádó-alert is) és a dörgés meg a villámok tönkretették ez esti mesét. Egy sort se tudtam olvasni, mert másodpercenként az ablak irányába mutattak és nyögtek, hogy ugyan mondjam már meg, hogy mi az a hang...

Ja és még egy izgalmasság a költözéssel kapcsolatban: lehet, hogy Marci kollégái (akik egyben a barátai is itt, két amerikai srác) fölé költözünk, ami mondjuk sok szempontból nem lenne rossz, bár a lakás nem túl nagy, viszont egy játszótérre néz és a kedvenc részünkön van, van egy kicsi kertje is, meg hát ha néha szórakozni támad kedvünk, csak lemegyünk a barátokhoz (amúgy is mindig velük találkozunk, ha nagy ritkán van valami esemény). Most a főbérlők még kotlanak a "jelentkezési lapunkon" (itt ilyen van, elég brutál albérleti feltételek vannak általában, ami jó is meg rossz is; mondjuk hamukálni, meg szó nélkül lelépni, na azt nem lehet, ez nekem itt nagyon tetszik, tök jók ezek a tiszta viszonyok - amik sok szempontból időnként könyörtelennek tűnnek, hát igen), de talán jövő hét elején kiderül, hogy mehetünk-e.

És még utoljára egy vallomással tartozom, amit régóta halogatok, szóval az van, hogy már nem úgy szeretem a macskát, mint régen. Szeretem nagyon, aranyos, szívesen simogatom, de elmúlt a hisztérikus rajongásom. A macska már nem gyerekpótlék - mert most már elég tisztán látom, hogy az volt -, hanem macska...ugyanez van a többi állattal is - valahogy már nem azt érzem irántuk mint régen. Szeretem őket, de a gyerekeimet olyan iszonyú intenzitással imádom (és persze Marcit is annyira szeretem, hogy most például majd' megőrülök nélküle, borzasztóan hiányzik, az persze másfajta érzés, mint az anyai, bár meg kell mondjam, az anyai meglehetősen hasonlít a szerelemre), hogy az valahogy mindent elhomályosít és már nem marad energiám az állatokra.