Ma olyan pocsék napunk volt, hogy felhívtam egy bölcsit, ami az új lakásunk közelében van (a lakást még nem merem elkiabálni, de valószínűleg már oké és a kedvenc környékünkön, Marci barátai fölött fogunk lakni), persze szánalmas vagyok, nem is értem mit képzeltem: természetesen várólista van és a két gyerek öt napos bölcsije, ha egész nap ott vannak, potom 2100 dollár lenne (a várólista azt jelenti, hogy még harcolni is kell ezért a fantasztikus lehetőségért; ja, a miheztartás végett, ez közel 500 ezer forint és nem, ez nem csak a magyaroknak drága, itt is vért pisil mindenki, hogy kifizesse).
Persze vannak fantasztikus kedvezmények is, például ha csak heti két napot mennek, akkor csak havi 800 dollár, tádám! És mégis honnan lenne havi 800 (esetleg 2100) dollárunk, tádám? Hát sehonnan, természetesen, úgyhogy viselhetem a gyerekeim brutális hisztijeit reggeltől-estig, míg harminc éves bankárok nem lesznek és meg nem hívnak péntek délután cukrászdába, stbstb, tudjátok.
Hogy mi a bajuk? Hát, minden nagyjából, hisztiznek mindenért, nem jó a kaja, nem jó a dal, amit énekelek, a mondóka amit mondogatok, mindenből más kell, Marcika újabban rugdos is, ha épp úgy hozza úri kedve, meg aztán van ugye ez az érzelmi hullámvasút a kiskamaszoknál (szerintem azok, komolyan, csak sokkal cukibban néznek ki és szerencsére szóban még nem tudják kifejezni a problémáikat, meg nem próbálják ki a drogokat): egyik percben sírnak, aztán kacarásznak, majd hisztiznek valamiért, a hiszti csúcsán zokogásban törnek ki, majd megint gurgulázva nevetnek és így tovább, a végtelenségig, én már attól fáradt vagyok, hogy végigasszisztálok egy ilyen menetet, nem csodálom, hogy napi tizenkét órát alszanak. (Megjegyzem szerintem az én stressz hormon szintem is simán eléri a dzsungelharcosokét...)
Azonkívül, hogy a terrible two közelít (mert szerintem bizony erről van szó és hát tudom én, hogy Dr Spock szerint ez egy nagyszerű időszak, de lehet, hogy Dr Spocknak nem volt egyszerre két húsz hónapos gyereke), szerintem mindkettejüknek valami fogkínja is van, illetve, Marcika, bizonyára azért, hogy fokozza kedves édesanyja tébolyát, leszoktatta magát az éjszakai cumiról (ennek alapvetően örülök, tök jó fej, nem kell az a hülye cumi, Léna persze durván függő) és ettől aztán gumihangon rikoltozva tud csak elaludni (a gumihangot Marci találta ki, szerinte a gumiállatkák adnak ki ilyen eszelősen idegesítő hangot) és egész sokat szenved szegény.
Aztán a mai nap még azért is volt csodálatos, mert mindkettő nagyot esett: Marcika rejtélyes balesetet szenvedett (épp nem voltam a szobában) és tiszta lila lett a feje egyik oldala az ütés következtében, iszonyúan megijedtem, de láthatóan nem lett nagy baja, majd, míg Marcit dajkáltam, Léna (esküszöm, hogy féltékenységből) kicsit belefejelt a kis karikarakosgatós állványba és épp csak nem nyomta ki a szemét, pazar volt, a két bőgő gyereket ringattam egy fél órán át, közben rémülten a sérüléseiket tanulmányoztam és azon morfondíroztam, hogy nem kéne-e az ügyeletre rohanni...
Na mindegy, hátha a holnapi nap kicsit szebb lesz, tegnap jó volt, elmentünk házasságot ünnepelni, ettünk-ittunk, jót mulattunk.
Hú, de jó volt kicsit panaszkodni. Mondom én: blogot írni jó.
