Szóval van ez a könyv, amit vadul olvasok még mindig (kicsit eltérültem, kevesebbet olvastam a héten, mert most ugye egyedül vagyok a babákkal és több a dolgom) és amiben egy anya naplószerű formában visszaemlékszik pszichopata (és 16 évesen iskolai lövöldözővé lett) fia gyerekkorára. A pszichopata szó persze sosem hangzik el, de a leírásokból és történésekből egyértelműen egy végtelenül gonosz, unott és valahogy robotszerű gyerek képe bontakozik ki, rémisztő.
Iszonyat jól van megírva (és nagyon nehéz olvasmány, minden harmadik szó olyan, hogy még sose láttam, tudjátok, az angollal ez van, hiába angol tanár az ember, sőt, még George Mikes is mondott erre vonatkozóan okosakat*...) és, mint a borítón az ajánlóban írják, kegyetlenül őszinte (most erre nem akarok nagyon kitérni, de engem megdöbbent, hogy az őszinteséget ilyen hatalmas kincsként tartják számon az emberek, pedig mi sem lenne természetesebb nála...) és nagyon őszintén beszél a saját anyaságának reménytelenségéről, a saját önzéséről és arról, hogy sosem tudta igazán szeretni a fiát, mert a fiú olyan nagyon furcsa és unott és távolságtartó és rideg és robotszerű volt, mint akinek nincsenek érzései...ez a leírás nagyon elgondolkodtatott, különösen az unalom része, mert engem változatlanul érdekel, hogy az unalom honnan jön és mi okozza (az én gyerekeim láthatóan sosem unatkoznak és én se nagyon szoktam - félreértések elkerülése végett nem azért, mert sok a házimunka - a házimunkát iszonyatos unom és utálom például, na tessék, én is unatkozom, mert muszáj folyton csinálni -, hanem mert egy rakás dologgal el tudom foglalni magam akkor is, ha folyton be vagyok zárva ide. Jó, kétségtelen, hogy néha úgy érzem, hogy megőrülök, de ezek a rossz érzések szerencsére hamar elmúlnak)
Na jó, de most nem én vagyok a fontos - eh, most már úgyis össze-vissza fogok beszélni, fáradt vagyok, két órát rohangáltunk a játszótéren -, hanem a könyv, meg a kis rémes pszichopata.
Szóval nem tudom, ezt olyan nehéz elhinnem, hogy a pszichopátiának gyerekkorban már ilyen tiszta jelei lennének, úgyhogy elővettem a nagyon okos könyvemet (jójó, tudom, ez csak olyan népszerű tudományos valami, dehát jó az nekem, én műkedvelő vagyok), amiben a pszichopátiát elemzik és azt ugyan nem mondják, hogy már gyerekkorban mutatkoznak jelei az érzelmi szegénységnek, de feketén-fehéren leírják az unalmat, illetve a nagyon komoly stimulációs szükségletet (nem, ez nem szakszó, én találtam ki, pszichiáterek ne figyeljetek), mint a pszichopaták egyik fő problémáját.
A nagyon furcsa nekem ebben az egészben az, hogy a pszichopaták legfőbb időtöltése a könyv szerint, hogy másokat bántanak - érzelmileg, fizikailag, mindenhogyan, bárhogyan. Én pedig egyszerűen nem értem, hogy ha valaki izgalomra vágyik, akkor miért kaszabolja le az osztálytársait ahelyett, hogy mondjuk bungee jumpingolna vagy raftingozna vagy a vidámparkba járna minden nap...mert oké, hogy egy pszichopatának nincs lelkiismerete és magasról tesz rá, hogy kit mivel/hogyan bánt (meg), de miért csak a mások gyötrése jelent számára bármilyen gyönyörűséget? Persze ahhoz azért túl sok a pszichopata, hogy mind gyilkos legyen, nyilván egy csomó szimplán csak nagyon kellemetlen, gonosz ember, mondjuk úgy képzelem őket, mint a gondnokokat...
Na mindegy, nem fogok erre rájönni soha, csak rettentően érdekel a téma, el is határoztam, hogy Miss Marple lesz belőlem öregkoromra, leginkább valami jó kis bűntényt szeretnék felgöngyölíteni, mert megmagyarázhatatlanul vonz a gonoszság és rideg távolságtartás értelmezése, régebben folyton börtönpszichológus akartam lenni...persze nekem nem lenne jó akármilyen bűntény, a nyereségvágyból elkövetett, meg a politikai bűntényeket halálra unom, engem csak a kattantak szörnyű tettei hoznak lázba, ez a perverzióm, mosmitnéztek.
Na jó, de most nem én vagyok a fontos - eh, most már úgyis össze-vissza fogok beszélni, fáradt vagyok, két órát rohangáltunk a játszótéren -, hanem a könyv, meg a kis rémes pszichopata.
Szóval nem tudom, ezt olyan nehéz elhinnem, hogy a pszichopátiának gyerekkorban már ilyen tiszta jelei lennének, úgyhogy elővettem a nagyon okos könyvemet (jójó, tudom, ez csak olyan népszerű tudományos valami, dehát jó az nekem, én műkedvelő vagyok), amiben a pszichopátiát elemzik és azt ugyan nem mondják, hogy már gyerekkorban mutatkoznak jelei az érzelmi szegénységnek, de feketén-fehéren leírják az unalmat, illetve a nagyon komoly stimulációs szükségletet (nem, ez nem szakszó, én találtam ki, pszichiáterek ne figyeljetek), mint a pszichopaták egyik fő problémáját.
A nagyon furcsa nekem ebben az egészben az, hogy a pszichopaták legfőbb időtöltése a könyv szerint, hogy másokat bántanak - érzelmileg, fizikailag, mindenhogyan, bárhogyan. Én pedig egyszerűen nem értem, hogy ha valaki izgalomra vágyik, akkor miért kaszabolja le az osztálytársait ahelyett, hogy mondjuk bungee jumpingolna vagy raftingozna vagy a vidámparkba járna minden nap...mert oké, hogy egy pszichopatának nincs lelkiismerete és magasról tesz rá, hogy kit mivel/hogyan bánt (meg), de miért csak a mások gyötrése jelent számára bármilyen gyönyörűséget? Persze ahhoz azért túl sok a pszichopata, hogy mind gyilkos legyen, nyilván egy csomó szimplán csak nagyon kellemetlen, gonosz ember, mondjuk úgy képzelem őket, mint a gondnokokat...
Na mindegy, nem fogok erre rájönni soha, csak rettentően érdekel a téma, el is határoztam, hogy Miss Marple lesz belőlem öregkoromra, leginkább valami jó kis bűntényt szeretnék felgöngyölíteni, mert megmagyarázhatatlanul vonz a gonoszság és rideg távolságtartás értelmezése, régebben folyton börtönpszichológus akartam lenni...persze nekem nem lenne jó akármilyen bűntény, a nyereségvágyból elkövetett, meg a politikai bűntényeket halálra unom, engem csak a kattantak szörnyű tettei hoznak lázba, ez a perverzióm, mosmitnéztek.
És a könyv természetesen vaskos társadalomkritika is (sőt, talán leginkább az, középpontban az önző, dolgozó amerikai anyával, hehe), tételesen sorolja az iskolai lövöldözéseket a fiúcska, amikor már börtönben van, illetve az apa ilyen igazi, amerikai derék nagy barom, aki úgy jó apa, hogy elképzelt valamit az apaságról és szinte természetellenesen ragaszkodik hozzá (ő persze nem veszi észre, vagy legalábbis tagadja, hogy a gyerekkel bármi gond lenne): igen, a klasszik középosztálybeli amerikai dögunalmas álmot élné a család, ha nem volna a gyerkőc kattant: nagy ház, szülőknek karrier, gyerekeknek jó iskola, pénz, (a kölök miatt elmenekülő) bébiszitterek, az egész olyan nagyon amerikai és látszólag olyan nagyon szép és egészséges, de a mélyben ott lappang valami nagyon-nagyon beteg (és nagyon-nagyon amerikai)...
*When I arrived in England I thought I knew English. After I'd been here an hour I realised that I did not understand one word. In the first week I picked up a tolerable working knowledge of the language and the next seven years convinced me gradually bur thoroughly that I would never know it really well, let alone perfectly. This is sad. My only consolation being that nobody speaks English perfectly.
Remember that those five hundred words an average Englishman uses are far from being the whole vocabulary of the language. You may learn another five hundred and yet another five thousand and yet another fifty thousand and still you may come across a further fifty thousand you have never heard before, and nobody else either.
