Komolyan mondom, egy hatvan fölötti, akaratán kívül gyermektelen magányos nő érzelmi életét élem, vagy legalábbis úgy viselkedem, mint aki terhes (nem, sajnos nem vagyok terhes, épp tegnap beszéltük meg sokadjára, hogy nem lesz több gyerekünk. és ha kislány lenne? úgy nézne ki, mint a Léna, csak mondjukőőő Lilinek hívnák, na? na?): a kisfiam és kislányom szavakra könnybe lábad a szemem és összeszorul a gyomrom úgy elérzékenyülök, meg néha sírdogálok, mert Marci elmegy dolgozni...valami félelmetes mimóza lett belőlem, nem értem mi bajom van.
