Mivel a mi életünknek tényleg egyetlen állandó eleme a változás (Buddha biztos röhög a markába), ezért nagyon megvisel minden egyes képzelt, vagy "valódi" veszteség is (a valódit azért tettem idézőjelbe, mert a valódi az csak az én fejemben valódi, mindjárt meg is magyarázom): most, hogy elköltözünk, már megint azon kezdtem szentimentáliskodni, hogy itt kell hagynom azt a pár teljesen ismeretlen ismerőst is, akivel nagy ritkán semmitmondó dolgokról pár percig fecserésztem: a szomszéd kutyás nénit, a boltos néniket, pár kedvesebb recepcióst itt a komplexben, hihetetlen, hogy ezek a vadidegen emberek a veszteséglistámra kerülnek, úgy tűnik végtelenül magányos vagyok...bevallom, még az is megrázott, hogy Marcsiék elköltöznek Angliából (természetesen sosem találkoztunk, meg aztán Anglia majdnem pontosan annyira messze van innen, mint Magyarország, tehát fogalmam sincs, ez a bánat honnan jön), teljesen beteg vagyok, érzem én is.
Persze az is tény, hogy nekem az elmúlt években annyi veszteségem volt, annyi mindenkit kellett elengednem (nemcsak elköltöztem otthonról teljesen idegenbe - egy majdnem teljesen idegennel, teszem hozzá halkan -, otthagyva az állásom, a barátaim, a testvérem, a lakásom, a közegem, de időközben meghaltak a szüleim, meghalt a nagybátyám; tudom, ezt már mind tudjátok és unjátok, de hadd ismételgessem, mert időről-időre emlékeztetnem kell magam, hogy nem feltétlen bolond vagyok, hanem, hát hogy is mondjam...felkavaró események történtek velem a közelmúltban), hogy mostanában valószínűleg már egyre nehezebben viselek minden egyes változást és meglepő (vagy nem is annyira meglepő) módon a változással járó lényegtelen veszteségek (mint a tök ismeretlen boltos néni) is megviselnek.
