"A nagyon rossz is elmúlik"

Ha egyszer meggyógyulunk, akkor elmesélem az undormány családi bőrbajt. (Btw a bőrbaj miatt hallgatok, próbáljuk kezelni, minden időnk és energiánk erre megy el)
Levélben szívesen elmesélem, ha valakit érdekel, már csak azért is, mert titkon tanácsra is számítok. Szóval írjatok kíváncsiskodó leveleket, eléggé el vagyunk keseredve.

NY

Úgy döntöttem, hogy New Yorkot megtartom magamnak, utólag úgyis olyan idétlen blogolni dolgokról.
Annyit azért elmesélek, hogy New York egy randa, büdös, koszos, zajos és könyörtelen nagyváros. Rémisztő. Tudom, hogy utáltok érte, de nem szerettem. Elszoktam én már a ronda, büdös nagyvárosoktól. Trieszt kicsi volt, Houston meg nagy ugyan, de látszólag tök üres.
Igen, New York nagyon érdekes volt, ezt elismerem de nem volt jó, nem volt benne semmi kellemes, vagy szívet melengető, mindenki lökdösött és taszigált és meleg volt és tömeg volt és a metró gusztustalanul mocskos és az első nap azonnal vissza akartam jönni, hiányzott az üres Houston (meg persze a szép családom), aztán Brooklyn azért kicsit megtetszett, meg persze ráéreztem arra is, hogy ha milliomos volnék, akkor csodálatos lenne ott az élet, de mondjuk azt fel nem foghatom, hogy minek mennek tömegével New Yorkba a szerencsétlen emberek 3 dolláros órabérért mosogatni és poloskás ágyban aludni. Persze lehet, hogy jobb New Yorkban nyomorogni, mint mondjuk Mexikóban, ezt nem tudhatom...



PS.: A Harlem olyan, mint egy óriási Bosnyák tér. Azt hiszem az egyik legszomorúbb hely, ahol valaha jártam. Na jó, talán a Bosnyák tér után...

PPS: A dizájner boltokról híres Fifth Avenue-n pedig rájöttem, hogy a divat még a használati utasításoknál is kevésbé érdekel.

recognishun

Rájöttem, hogy véglegesen felnőttem: két nagypárnán alszom.
Nem, nem akarom agyonmagyarázni, de hát tudjátok, minden gyerek kispárnán alszik, aztán jön a felnőttkor és az ember ilyen bazi nagy párnákat kezd a feje alá tolni - sosem értettem a szüleimet például.
Egyébként meg talán mégse nőttem fel véglegesen, merhogy nálunk lassan fél öt, én meg nem tudok aludni. Megyek, esetleg keresek egy kispárnát...

(s)iker vol.7639261711

Na jó, gyorsan elmesélem azért, hogy Marcus első két szava a papa-mama. Drága kicsi kisfiú - minden más szót is elkezdett utánunk mondogatni, kicsit lassan, de beérte Lénát.

életjel

Majd egyszer elmesélem New Yorkot, de most nem érek rá semmire, takarítunk, eladunk, pakolunk.

furious anger

így két kaja főzése meg pakolás közben még mindig azon elmélkedem, hogy vajon mi lehetett olyan tragikus bennünk, amiért ez a kínai nő jónak látta, hogy életvezetési tanácsokat osszon nekem és akárhogy is csűröm-csavarom, mindig arra jutok, hogy mindez bizony Léna miatt van, aki tényleg úgy ordít, mintha ölnék, ha egy kicsit is mással foglalkozom.
Mikor mondjuk öt percet a konyhában tartózkodom, mert például az ebédjüket csinálom, akkor Léna rendszerint üvölt, mint a sakál és olyankor komolyan félni szoktam, hogy valaki felhívja a 911-et, mondván, hogy egy gyereket ölnek a szomszédban...most is jöttek valami cuccokat elvinni, több se kellett Lénának, azonnal bemutatta az abuzált gyerek viselkedést: habzó szájjal üvöltve a földre vetette magát.
És persze mindenki jön ezzel az érzékeny lélek magyarázattal, meg hogy érzi, hogy elköltözünk, meg hogy a költözés miatt én ideges vagyok és ezt ő érzi, aha, persze. Pont így üvöltött Léna, mikor épp nem költöztünk, hanem otthon ültünk, csak épp nem figyeltem mindig minden pillanatban csak és kizárólag rá, tehát semmi különöset nem érzett...annyira idegesít, hogy manapság már mindennek ilyen nagyon ezoterikus magyarázata van, mindenki mindenféle rezgéseket érez, mindenért a tudatalatti a hibás, meg az előző életünk, meg a sors, meg a horoszkóp, meg az atom, holott vannak ezek az állati egyszerű dolgok, nem kell mögéjük képzelni az égvilágon semmit: Léna simán csak egy nagyon hisztis kislány, aki el se tudja képzelni, hogy ne körülötte forogjon a világ és akinek sajnos egy kisöcsivel is osztoznia kell a szülei figyelmén már a kezdetektől. (Egyébként teljesen megértem, hogy az ikreknek ez probléma, nekem is az. Szerintem az állandóan megosztott figyelem a legnehezebb az ikrezésben és simán lehet, hogy ez a legnehezebb az ikerségben is...)
Engem tényleg halálra idegesítenek ezek a pszichologizáló magyarázatok. Manapság, ha a kölköd állati rossz és dekoncentrált (de melyik nem ilyen?), akkor rögtön ADHD-je van, ha meg hisztis, akkor (meg)érez valami iszonyút, az ősemlékezete előhoz valami előző életében elszenvedett sérelmet, amikor biztos őőőő egy koncentrációs táborban volt fogoly, óbazmeg...emlékszem, mikor itt volt a nagynéném segíteni, már Léna két hónapos korában azt mondta, hogy vigyázzunk vele, mert borzasztó hisztis lesz, ha hagyjuk. És lőn.

I heart New York

Gyerekek, egy csomó logikai feladvány lesz, ha hármasban leszünk...


Tegnap valami négy órán át főztem délután, hogy jövő héten éhen ne haljon a családom, aztán napokra lebontva kitettem a babaruhákat Marcinak, mert azt állítja, hogy ő képtelen ruhát választani (rejtély, hogy mi ezen olyan nehéz, de ha néha Marci öltözteti fel őket, akkor tényleg mindig furán néznek ki), aztán részletesen elmagyaráztam neki, hogy melyik gyerekünk mit, mikor és hogyan eszik (tegnap lelkesen tolták a spenótos-paradicsomos lasagnémat, én ilyenkor annyira büszke vagyok a gyerekeim ízlésére, hogy na), aztán nézegettük a nagyon profi térképeket, amiket Marci gyártott nekem (nagyon aggódsz, hogy el fogok veszni, mi? Hát igen, nem csodálom, Anna, Peti és Gergő, Boribon, meg Maszat lesz a sorsod nélkülem...), aztán sétáltunk az esőben (végre nem kilencven fok volt, hanem ötven) és most meg még mindenki más alszik (majdnem tíz óra, de a babák egy nyekkenés nélkül szunyálnak), én meg állatira izgulok, egy ideje már csak forgolódtam az ágyban.

Holnap fél ötre jön a reptéri kisbusz, juhéjj.

muszáj beszélnem róla

Egész nap magamban fortyogtam, de egészen mostanáig nem akartam írni erről, gondoltam nem beszélek ilyen kicsinyes hülyeségekről itt a blogon, de most, hogy van időm, mert alszanak a kis őrültek, most már megint bosszant a dolog, úgyhogy inkább leírom.
Szóval: van Marcinak egy elég idegesítő kollégája, akinek utánunk úgy egy évvel született gyereke és annak idején egy nagy rakat babaruhát adtunk nekik ajándékba, egyszer pedig meghívatták (!) magukat vendégségbe, a vendégség elég furcsa volt, de ráfogtuk a dolgot a kulturális különbségekre (kínaiak).
Most, hogy megint hirdettem, hogy van egy csomó babaruhánk, meg játékunk, a feleség bejelentkezett, hogy jönne megnézni a cuccokat.
Én marha, a lehető legrosszabb időpontot mondtam neki - este nyolcat, mi ilyenkor szoktunk megjönni a sétából, fürödni, vacsorázni, mesélni -, úgyhogy a séta után lóhalálában fürdettem, meg ettünk, de mégis a vacsora kellős közepén érkeztek (nem találtam a kulcsom, mert szétdobáltam a rohanásban, így alig tudtak bejönni), na, több se kellett Lénának, vadul rázendített (ma egész nap ordított ha két lépéssel arrébb mentem, nem tudom hogy lesz ez ha New York-ban leszek), én próbáltam tovább etetni, kicsit ettek is, de Léna főleg bőgött, én meg ugye próbáltam a vendégekkel is kedves lenni, elég idétlen helyzet volt.
Nagy nehezen kilenckor elmentek (nálunk amúgy akkor van villanyoltás), én meg írtam a csajnak utólag egy levelet, hogy bocs a káoszért, rossz időpontra hívtalak, blablabla.
Ő meg válaszolt és én teljesen kiborultam a válaszon, ugyanis valamiért úgy érezte, hogy meg kell reformálnia az életünket és pontokba szedve tanácsokat adott arra nézve, hogy én hogyan működjek jobban a gyerekeimmel, hadd idézzem a felsorolás kezdetét (nekem ez a legnagyobb wtf): I really hope I can help you to better get along with the twins. Here is some of tips came into my mind... (még hibás is! :morog), majd következtek a pontok, amik kitérnek Léna érzékeny lelkére a költözésünk tükrében, aztán arra, hogy én hol tartsam a kulcsomat, hogyan etessem a gyerekeket, sokat pihenjek és hogy ő majd legközelebb - visszajön valami játékokért, nem örülök - segítségképpen az anyósával meg a gyerekével jön (jajjaj), ők biztosan megoldják ezt a nehéz szituációt. Hádde WTF.
Most így konkrétan nem is tudom hol kezdjem a felháborodást. Idejön egy majdnem vadidegenhez este nyolckor (jójó, ez az én baromságom volt, de akkor is), a majdnem vadidegen gyerekei láthatóan az esti szeánszukat végzik épp és bőgnek, amikor az anyjuk veszettül keresi a kulcsát, majd beenged két idegent a máskor szent kis vacsizó helyükre és ahelyett, hogy nekik olvasna mesét, a két idegennel karattyol angolul...aki kicsit is ért a gyerekekhez, az tudja, hogy este normális körülmények között is könnyebben bekattannak, aki kicsit is ért a gyerekekhez, az tudja, hogy idegenektől a gyerekek sokszor megijednek és...aki kicsit is ért a gyerekekhez vagy inkább a gyerekneveléshez, az kéretlenül biztosan nem ad tanácsot lestrapált szüleiknek.
Csak halkan szeretném hozzátenni, hogy a nő, aki a tanácsokat adta, ruhaválogatás közben elmesélte, hogy már nincs gond a kisfia alvásával, mert az anyósa fél éve egy ágyban alszik vele...Hát, én inkább nem mondok semmit.
Igen, tudom, hogy jót akar - én tényleg hiszek benne, hogy a legtöbb ember nem rosszindulatú -, de hogy lehet ennyire bicskanyitogató stílusban jót akarni, jézusom?!






PS.: Elolvastam még egyszer a levelet, azért ez a sor sem rossz: I'm a mother too and I took care of my baby myself while grandma was absent for days so I know clearly how hard it is...

"akár az állatok, olyan nyersen szép és tiszta"

Azt hiszem, azt szeretem a legjobban a gyerekekben (már amelyik aranyos, ugye), hogy egy-egy tekintettel vagy gesztussal annyira jól demonstrálják, hogy az élet mennyire hiábavaló, mégis mennyire élvezhető dolog.
Aztán azt is nagyon szeretem a gyerekekben, hogy éppen úgy viselkednek, mint az őrültek - csak amíg egy harminc éves rémisztő, amikor puffogva ugrálni próbál mondjuk (mostanában ez Léna egyik kedvenc játszótéri elfoglaltsága), addig egy két éves nagyon aranyos a gyönyörű puha bőrével, a pókhasával és a tiszta tekintetével.
És igen, a legeslegjobban azt szeretem a gyerekekben, amit az állatokban is: a hihetetlenül tiszta tekintetüket.

Feljegyzések a kajanácik házából

Gyorsan elmesélem kajanáciságom történetét.
Szóval az úgy volt, hogy régen, amíg nem voltak gyerekeim, soha nem ötlött fel bennem, hogy bio cuccokat vegyek, ez az őrült ezoterikusok asztala, nekem ehhez nincs közöm, gondoltam én. Aztán jöttek a gyerekek, én meg kezdtem kikupálódni kajákból, kezdtem meglátni a biocuccokat a boltokban, kezdtem olvasgatni a hagyományos élelmiszerek borzalmairól és az összetevőkről és mára odáig fajultam, hogy mindenről, ami nem bio, elkezdem borzadva elképzelni, ahogy valami vegyi üzemben kifejlesztik és ehhez még gyorsan a mindenféle rákokat is elképzelem, amiket az ilyen izék okoznak...így esett, hogy én még fokhagymából is igyekszem biót venni (Marci ezen mindig kiborul) - a gyerekeknek. Mert nekünk inkább az olcsóbb vackokat veszem, pedig nekünk se ártana sokáig életben maradni, hogy legyen, aki megveszi az egészséges kaját...
Ja, a kajanáciság egy csomó élelmiszert is érint természetesen: soha nem adnék a gyerekeimnek például virslit, sonkát, szalonnát, kolbászt - isten tudja mi van bennük és eleve baromi sósak. Iszonnyal tekintek minden cukros dologra (persze cukrot mindenbe jócskán tesznek ugyebár) és leginkább akkor vagyok boldog, ha sikerül nekem legyártanom minden kaját (persze ennyi idő a világon nincs sajnos), mert akkor pontosan tudom, hogy milyen szuper bio cuccokból vannak...és itt szeretnék gyorsan megemlékezni Marcika páratlanul bátor tettéről: tegnap paradicsomszószos húsgombócokat evett boldogan (a világ legegyszerűbb bio! húsgombócát hozom létre negyed óra alatt), ami azért nagy dolog, mert mostanában sötét felháborodás övezte a legtöbb kajaötletemet, nem beszélve a paradicsomszószról, amit eddig a világ minden kincséért se kóstolt volna meg. (Marcika különben iszonyú cuki mikor nem kér valamit, nem lehet rá haragudni - nagyon helytelen módon én nagyokat nevetek ilyenkor -: vagy becsukott szemmel ül pár percig, vagy elnéző mosollyal elfordítja a fejét és az van az arcára írva, hogy csak nem képzeled, hogy megeszem ezt a szart...)

Kis örömök, én mindig mondom...



PS.: Persze otthon majd nyilván le kell szoknom a biocuccokról (meg a sushiról, teszem hozzá elkeseredve), gondolom aranyárban kaphatók, ez olyan nagyon szomorú - Amerika, te csodás!

ahogy a dolgok vannak

Ez most már hivatalos: ismét idegroncs vagyok. Onnan tudom, hogy két napja pocsékul alszom és összeszorult gyomorral meg gyilkos fejfájással ébredek.

A buddhisták, akik az itt és mostban hisznek, hogy a fenébe költöznek?

harassed

Gyerekek, engem üldöz egy szállító cég.
Még amikor azt gondoltuk, hogy esélyünk lesz rá, hogy feladjuk a cuccokat (brutálisan drága, most már tudjuk), akkor írtam pár cégnek és árajánlatot kértem - kiderült, hogy a cuccok elvitetése egy kisebb manhattani lakás árával vetekszik, szóval végül úgy döntöttünk, hogy a repülőn viszünk egy rakás bőröndöt, a legtöbb holmit meg eladjuk - a többlet bőröndök is sokba kerülnek persze, de a szállíttatásnak a töredékébe.
Meg is mondtam ezt szépen minden nyomulós szállítónak, általában elég könnyen beletörődtek a döntésünkbe.
Van viszont egy fickó, aki napi három levelet ír, újabb és újabb, egyre kisebb összegről szóló árajánlattal bombáz, ha megírom neki, hogy köszönöm, de tényleg nem akarom elszállíttatni a dolgaimat, akkor vadul és meglepően arrogánsan győzködni kezd, hogy dehát ez annyira megéri...hihetetlen.
Szerintem most alapította a céget és én lennék az első ügyfele. Vagy simán csak kattant.
Ma is kaptam tőle már vagy két levelet, merhogy azt állítja, hogy ezen a héten a legolcsóbb a szállítás (jövő héten meg biztosan extraszuper akció lesz), bár már eddig is egyfolytában csökkent az ár minden egyes levélben. Kíváncsi vagyok, hova fajul a tébolya.
Persze ha kitartó vagyok és mindig visszautasítom, a végén egy dollárra redukálja az árat...az meg azért talán már megérné.

(s)iker vol.7639261710

És azt még muszáj elmesélnem, hogy valamelyik hétvégén, mikor Léna már hatszázhuszonötödször totyogott Marcihoz ellentmondást nem tűrően ugyanazzal a könyvvel, hogy akkor gyerünk, most olvasunk, akkor Marci nagyon fájdalmas arccal, elkeseredett hangon azt mondta neki, hogy én ezt nem olvasom el...

az Olimpia margójára

Sok helyen látom, hogy az Olimpia apropóján mindenki ekézi a Himnuszt, én meg nem nagyon értem, hogy miért.
Igazán nem vagyok egy vadmagyar, de a magyar Himnusz egyrészt gyönyörű, másrészt tökéletesen illik ehhez a bánatos néphez. Ja, persze, hogy a Szózattól meg a Himnusztól vagyunk ilyenek...jaj, ugyan már.
Szerintem állati idegesítőek az indulószerű himnuszok, a magyar méltóságteljes, ünnepélyes, hiteles, komor és fájdalmas (de mi más is illene hozzánk) és kiemelkedően szép. Szerintem magyarnak lenni főleg a Himnusz, József Attila meg a Mekk Elek miatt jó...
Elmesélem az Olimpiaszeretőknek, hogy örüljenek, hogy a fodrász teljesen megvadult, mikor mondtam, hogy magyar vagyok, merhogy húha, a magyarok milyen menők voltak az Olimpián, na tessék.
Én persze inkább egy napig hallgatom a Himnuszt, minthogy Olimpiát nézzek (és ha véletlenül nézek, akkor is Phelps a kedvencem, de csak azért, mert olyan szimpatikus, nagy fogú, nagy orrú, magas, egyszóval Marci típus), én nem tudom, hogy a sportot mér jó nézni, nekem annyira rettentően, hát...unalmas. És nem, tényleg nem hoz lázba, hogy gyorsan úsznak, futnak, nagyot dobnak, ugranak, nem hat meg, hogy sokat edzettek meg ügyesek, nem tehetek róla - belőlem egyszerűen hiányzik a drukkológén.

Houston, we have a problem

Ez a költözés ezzel a mindent eladással, na ez tényleg eszelős dolog.
A hétvége nagy részét a tárgyaink fotózásával, beárazásával és meghirdetésével töltöttük, a többi részt Maszattal, khm...
Én persze minden egyes dolgot meg fogok siratni, ez egyszerűen iszonyú, hogy még tárgyi lenyomata is alig marad a pár éves életeinknek.
A hétvégén azért ritka luxusban is részem volt: elmentem a fodrászhoz befestetni a hajam - az itteni két év alatt először, lepukkant anyuka, fúj - és amíg üldögéltem a székben, azon elmélkedtem, hogy ha lezuhanna New Yorkba menet a repülő, akkor szerintem a zuhanás meg a halódás közben is azon gondolkoznék, hogy ez mekkora jó blogpost volna...

(i)gazság

Már akartam kérdezni, hogy hol a blog. Én nem merek ilyeneket leírni.

tudom, hogy anyaság témakörben az őszintség megengedhetetlen, csak azt nem értem igazából, hogy miért. a nők már beszélhetnek a szexről, a párkapcsolatokról, a karrieről nyíltan, de az anyaság, az még mindig hatalmas nagy tabu. fel nem foghatom. összességében én persze azt gondolom, hogy az aranyosság, meg az emberfaragás felülírja a szenvedést, de annyira utálom, hogy a szenvedés részéről nem szabad beszélni, mert...nos, nem tudom miért.

Biztos azért, mert egyszer felnőnek a gyerekek, és megtanulják, hogy hogyan tudják ezeket a bejegyzéseket elolvasni, és akkor frusztráltak lesznek attól, hogy az anyjuknak milyen nehéz volt miattuk az élet.

hú, én iszonyatosan szeretnék olyan gyerekeket felnevelni, akiket nem frusztrál az igazság...


Ez a fenti egy részlete egy beszélgetésnek valamelyik Facebook képem és egy linkelt blogbejegyzésem kapcsán. Igazából annak apropóján akarok erről beszélni, hogy a sokadik levelet kapom azért, mert az emberek megrökönyödnek - sokszor úgy tűnik persze, hogy örülnek neki - az őszinteségemen és én ezt egyszerűen nem értem.
Nem is az anyaság témakörben, hanem úgy általában. Én mindig mindenről őszintén és nyíltan szoktam beszélni társaságban is - természetesen iszonyú zavarba hozva ezzel egy csomó embert -, szerintem ez a kommunikáció természetes formája. Persze nem kell tapintatlannak lenni, nem kell másokat megsérteni, vigyázni kell mások érzékenységére, de mindezt úgy kell csinálni, hogy ne csússzunk át füllentősbe.
Szerintem egy idő után tényleg érdemes elkezdeni igazat mondani: az ember egyszerűen kiöregszik a játszmákból meg a kegyes (és nem annyira kegyes) hazugságokból, ezek harminc felett már olyan...nevetségesek.

egyik szemem sír

Miután lefektettük a babákat (akik már Nagy Gyerekek - minden velük egykorúnál jóval magasabbak, ezt állapítjuk meg mindig a játszótéren), elmentem vásárolni (nagyjából ebben merül ki a szórakozásom, elég szánalmas) és elszoruló torokkal néztem körül az utcán, mert másfél hónap múlva elköltözünk és újabban rettenetesen megvisel a változás.
Érdekes, mikor Triesztből elköltöztünk, akkor semmi ilyen érzésem nem volt, csak túl akartam lenni az utazáson és nem akartam szülni a repülőn, meg utána még három napig, amíg nem volt biztosításunk. Meg valahogy az utolsó fél évem Triesztben arról szólt, hogy ne pusztuljak bele a folyamatos okádásba és végül a bűzzel azonosítottam a várost: mindenhol büdös volt és én még azt is megéreztem, ha valaki Rómában rágyújtott. (Az még az előző posthoz tartozik, hogy az ikrek miatti dühöm nyilván a gyötrelmes terhesség alatt kezdődött, amikor a belemet is kihánytam és jártányi erőm sem volt és az orvosok mindig csak azt hajtogatták, hogy ez az ikerterhesség miatt van így, nincs mit tenni, viseljem el.)
Szóval Trieszt utólag kezdett hiányozni, pedig tényleg nem szerettem, persze Houstont se szeretem (vagy nem is tudom hogy gondolok rá, nincs kapcsolatom igazán ezzel a várossal, két éve csak anya vagyok, nem városlakó - haha, ki gondolta, hogy EBBE a blogba valaha bekerül egy ILYEN mondat), de mégis...két évet itt töltöttünk el (napra pontosan 25 hónapot fogunk itt lakni egyébként), itt születtek a gyerekek, ez egy fontos állomás volt az életünkben. Fáj a szívem, hogy el kell mennünk és hiába szeretem a változást, az újdonságot, most már kezdek öreg lenni ennyi felforduláshoz. Ezek az egy-két éves (látszólagos) állandóságok azt hiszem már nem elegek.
Mondjuk azt nagyon szeretem, ahogy Marcival összekapaszkodunk ezekben a változó időkben: aggódunk, aggódunk, rémülten intézkedünk meg elmélkedünk, hogy mit kéne, hogy kéne és megbeszéljük, hogy ez borzasztó és sopánkodunk és én tényleg nagyon el vagyok néha kenődve, de azért (nem is annyira) titokban nagyon-nagy kalandorok vagyunk mindketten és izgatottan várjuk az új életet.

(s)iker vol.7639261709

Egyébként meg tök igazságtalan vagyok a gyerekeimmel, mikor mondogatom, hogy sosem fognak beszélni, mert mostanában épp valami fejlődési ugrás (vagy hogy mondják ezt magyarul, csak angolul tudom ezeket a csecsemős szakszavakat, remélem otthon jelentkezik majd hozzám valami mindenórás terhes angolt tanulni, hogy elkápráztassam a csodálatos csecsemős szókincsemmel) tapasztalható náluk, Léna az a betűs szavak nagymestere lett (papa, apa, mama, kaka, alma, ezeket mondogatja napestig), Marcus meg mostanában már nem norvégul beszél mint eddig, hanem egy másik érdekes halandzsanyelven, de onnan tudom, hogy valami történik vele, hogy hipnotizálva nézi a számat mikor beszélek és végre már próbálja mondogatni a szavakat (kevés sikerrel, teszem hozzá halkan és undokul).
Az elképesztő, Marcikára nagyon jellemző különc szokás pedig, hogy éjszaka mostanában többször felébred, elvihorászik(!) magában, illetve hosszan dumál a halandzsanyelvén. Szerintem egész biztos, hogy van egy vekkere, amit felhúz és nyelvórákat tart magának, hogy nappal jobban menjen a kaka meg az alma...
Aztán arra is rájöttem még a napokban, hogy valahogy mostanra sikerült megbékélnem azzal, hogy ikreim vannak. Tényleg. Eddig azt hiszem emiatt szörnyen haragudtam a világra, meg a gyerekeikkel vidám összefonódásban létező egygyerekesekre, akiknek mindig csak egy gyereket kell megölelni, megpuszilni, esés után felállítani, vigasztalni, etetni, fürdetni, sétáltatni, hurcolni, pelenkázni, beszélni tanítani.
De most valahogy ez az indulat lecsillapodott és az ikrezés a helyére került, valahogy rájöttem, hogy milyen jó ez és milyen viccesek ezek a gyerekek és nem kell újra szülnöm tesót (én mindig akarok, de nem KELL, egy gyerekkel meg kéne, Marcival nagyon hiszünk a testvérség intézményében, mindketten nagyon jóban vagyunk a tesóinkkal), nem kell az egész éjszakázósdit meg szoptatósdit újrakezdeni és a gyerekek akkora nagy haverok és igaz, hogy állati féltékenyek egymásra sokszor, de legalább nem kell egy új jövevényt megszokniuk, meg ez az ikerség olyan nagyon különleges dolog, engem ámulatba ejt a köztük lévő telepátia, meg ahogy kedveskednek egymással már régóta és nagyon megható, mikor együtt nevetnek, meg egyáltalán...azt hiszem eddig tartott, hogy feldolgozzam a sorsom. Most már tetszik.

I heart New York

És igen és igen és igen.
Huszadikán megyek New Yorkba három napra. Állat bűntudatom van, hogy egyedül nyaralok kicsit, de Marci nagyon biztat és én meg persze a bűntudat mellett bekattanok már az izgalomtól.

NEW YORK.
NEW YORK.

szigettelen

Már épp kezdtem rettenetesen sajnálni magam a kihagyott Placebo koncert miatt, de most olvasom, hogy 13 ezer Forint a napijegy, jézusom. A megöregedett Brian Molko azért tutira nem ér ennyit, persze a Sziget, az mégiscsak fontos hely, nekem legalábbis mindenképp.
Na majd hamarosan már a gyerekeket is kiterelhetjük, Marcika állatira élvezné (bár nyilván túl hangos és félelmetes volna neki), a telefoncsengésre és az autóriasztóra is táncolni szokott, annyira imádja a zenét.

Kedves tévénéző gyerekek!

Komment helyett írok most: nagyon tetszik, amikor bloggerek reagálnak egymásra, nekem is volt pár ilyen kezdeményezésem, de főleg sértődés lett belőle (valahogy nem megy nekem a nem provokatív él, úgy látszik), úgyhogy mostanában már inkább magamban dünnyögök csak itt.
Szóval igen, Molly nagyjából így érti élete tragédiáját (ide sok szmájlit meg mindenféle nagydéket kell képzelni azért), azzal az apró kiegészítéssel, hogy drama queenség ide vagy oda, Molly nagyon sokat szokott nevetni - még ha ez itt nem is látszik...mert, kicsit továbbgondolva Adrian Mole-t: csak a szerelem és a nevetés óv meg a tébolytól.



PS.: A linkelt blog egyébként kifejezetten tetszik, eddig nem ismertem, micsoda örömök ugye, olvassátok szépen.

"Amerika, London, Párizs, kérem maga nem normális"

És hogy hiányzik-e majd Amerika? Hát, nekem már most hiányzik...szeretem ezt a nyelvet, sajnálom, hogy megint kirajzolódom majd a világból az olasz miatt.
Kicsit már tudunk ugyan olaszul - mondjuk olyan jó alap szinten, legalább albérletet már tudok keresni, nagy segítség -, de angolul meg nagyon tudunk és a nyelvtudás annyira alapvetően szükséges kelléke a viszonylagos otthonosságnak egy idegen országban, hiszen a nyelv a kapocs. Az idegenség miatt az ember amúgy is légüres térben van, de ha a nyelvet sem beszéli, az olyan, mintha bezárták volna egy üres szobába több évre egyedül.
Persze jó lenne rendesen megtanulni olaszul, most már nem is lesz majd kényszer, mert nem hiszem, hogy elkezdenék lázasan munkát keresni, mint Triesztben (fölösleges is volna, az olaszok se találnak munkát, angolt meg anyanyelviek taníthatnak csak és kizárólag; ezt legalább már tudjuk), meg aztán milyen mókás lesz, ha a babák majd ilyeneket mondanak, hogy ciao, mamma, ezen rendszeresen előre röhögünk.
Persze jó lesz újra Európában, jó lesz szép dolgokat látni (itt minden praktikusan ronda, de ezt már mondtam sokszor), jó lesz járdán gyalogolni és emberekkel találkozni az utcán (bár most kijut nekem mexikóiakból a játszótéren, elképesztőek, oda járnak vacsorázni és vacsora közben érzelmes spanyol melódiákat hallgatnak a kis hordozható rádiójukon), jó lesz Toszkánában lakni közel a tengerhez (irigykedjetek, gyerünk, gyerünk), jó lesz Chiantit inni, jó lesz néhány órára lenni a családtól (bár kezdem érezni megint a torkomban a brutális gyászt, mikor a családra gondolok; eddig az mentett meg ettől, hogy messze voltunk) és abban reménykedem, hogy sikerül majd egy házat bérelnünk, a gyerekeknek az maga lenne a paradicsom: kotorhatnának a kerben napestig.
Szóval igen, biztosan jó lesz, de mégis: az angol itt nekem maga a biztonság.

Az életnek értelme nincs, de néha határozottan kellemes (vagy valami ilyesmi)

Csak javul a cinizmusom azért: igaz, hogy folyton be akarok szólni a Facebook falon lázasan drukkolóknak, de aztán végül mindig leállítom magam.
Hát hadd legyen meg mindenkinek a maga játéka. Hát ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit szeressen csinálni és mi mekkora butaság? Az élet az már csak ilyen: hiábavalóságok halmaza. Hiszen mennyivel értelmesebb ezt a blogot írni, mint olimpikonoknak szurkolni? Semmivel.
És mennyivel értelmesebb vajon moziba menni vagy könyveket olvasni, mint sportolókért rajongani? Semmivel, természetesen.
Egyébként én tudom, hogy a gyerekeim szelidítettek meg: már a terhesség alatt sokat változtak az emberiség iránti indulataim, de mostanra teljesen jámbor lélek lett belőlem, sőt, a szívem is inkább a naiv, kedves emberekhez húz, mint a cinikus, vicces rafináltakhoz.
Azt hiszem régen is felülről szemléltem a világot, de mostanra megváltozott az arckifejezésem: a lesajnáló fintort felváltotta a már-már mosolyba hajló higgadt arckifejezés. És ne értsetek félre, nem vagyok szentimentális (mi sem áll távolabb tőlem), nem ölelem keblemre a világot ábrándosan, csak talán egyszerűen...megnyugodtam.
Cinikusok, egy jó tanács: szüljetek.

"yes and drew him down to me so he could feel my breasts all perfume yes and his heart was going like mad and yes I said yes I will Yes."

Én úgy képzelem, hogy közel egy napot utazni két két évessel (pár nap lesz a második születésnapjukig, így csak nagyon drága a jegyünk, ha idősebbek lennének, akkor ocsmányul, kifizethetetlenül baromi drága lenne) az felér mondjuk úgy egy évvel Auschwitzban...akinek van valami jó ötlete a repülőút túlélésére, az írjon nekem.
Mondjuk ha felvihetnénk hatvanhárom tonna könyvet a repülőre, talán könnyebb dolgunk lenne: a gyerekeim hisztérikusan olvastatnak maguknak egyfolytában (szó szerint, egy csomószor két-három könyvet kell egyszerre olvasnom, különben botrány van)*, btw komolyan nem értem miért nem beszélnek még, szerintem egy átlagos gyereknek tized ennyit olvasnak - Marcival néha úgy éljük csak túl a hétvégéket, hogy a könyvek nagy részét elrejtjük.**
Már a tavalyi utazás is elég gyötrelmes volt, nade akkor még nem tudtak járni! Most viszont...á, bele se gondolok. Ráadásul úgy tervezzük, hogy legalább hat bőründünk lesz, plusz lesz ugye a macska egy jó nagy hordozóban, csodásan fogunk kinézni, na meg átszállni.

Jézusmária, mibe keveredtem...értitek, én csak ültem ott a Váci úton gyanútlanul a macskával hosszú évekig, aztán jön Marci és végigvonszol a világon.
Titokban azért élvezem persze.




*ezt annyira jól illusztrálja az a levél, amit Marcinak írtam pár hete, mikor nem volt itthon: jaj, reggel olyan megható volt, Léna ordított mint a sakál, én meg dühösen rámordultam, mert épp a konyhában vacakoltam és be kellett mennem a szobába megnézni, hogy miért rikolt és szegény zokogva tartotta felém a Weöres Sándor kötetet, hogy nagyon sürgősen olvassam fel neki a "Három görbe legényke, róka rege róka" kezdetűt:). el is szégyelltem magam rögtön és kedvesen elolvastam.

**vicces mindig amikor a gyerekorvosnál aggodalmaskodik a doki a beszéd miatt és a lelkünkre köti, hogy legalább napi negyed órát olvassunk a gyerekeknek. Mindig bőszen bólogatok, mert nincs kedvem elmesélni, hogy minket a gyerekeink könyvekkel üldöznek egész nap és nem negyed órát, hanem napi nyolc órát olvasok nekik...



PS.: És, csak hogy irigykedjetek, elmesélem, hogy Marci el akar küldeni New Yorkba egyedül pár napra. Egész Amerikából New York érdekel a legjobban, de sehogyse sikerült elmennünk együtt, babákkal meg iszonyat macera és rengeteg pénz lenne, úgyhogy elvileg egyedül megyek valamikor, együtt meg elmegyünk még New Orleans-ba, az csak nyolc óra kocsival, aztán viszlát Amerika. Mondjuk azt nem bánom, hogy a gyerekeimnek van amerikai útlevele, ki tudja mire lesz az még jó nekik.

America no more vol.267439211

De miért, miért, miért kellett meghalnia a főnöködnek éppen a költözés után?

Szétmegy a fejem: kettőig fotóztam meg szortíroztam az eladásra szánt babaruhákat.
Döbbenet, hogy a gyerekeimnek akkora ruhatára van, mint Kate Middletonnak...persze minden egyes kutyuskás meg kismackós darabért megszakad a szívem, lélekben hoarder vagyok.

ahogy a dolgok vannak

Azt hiszem Marcikától elkaptam a köhögős baját (a babák két hétig nagyon betegek voltak - naná, hogy akkor, mikor egyedül voltam velük -, erről nem meséltem, ahogy arról sem, hogy taxival jöttünk-mentünk orvoshoz, a babakocsi sehova nem fért be, új taxi kellett, az orvosnál, a gyógyszertárban iszonyú sokat kellett várni, én meg rohangálhattam a két bekattant gyerekem után, egy rémálom volt, szó szerint és talán azért is zártam be a blogot, hogy ne nagyon tudjak nyafogni erről), köhögök, hörgök mint a dög, közben meg rengeteg dolgom van, ma eladom az első eladandó tárgyat, hehehe.
Fogalmam sincs, hogy a fenébe csináljuk ezt majd, meg vagyok rémülve rendesen.

We don't need to talk about Kevin

Gyerekek, ez borzasztó, amit ebből a remek könyvből csináltak. Ez egy förmedvény. Egy okádék, egy hamis, vontatott, unalmas, közhelyes, semmitmondó, hiteltelen vacak. A Sorstalanaság jutott eszembe róla: ott is az elképesztően jó könyvből csináltak egy nagyon rossz filmet.
A Kevinnel pont ez történt: tényleg az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam, húsba vágó, morajló hömpölygésű, alattomos, iszonyú jól megírt, izgalmas, okos, fájdalmas, amit akartok. Persze egyértelműen nem jó filmanyag, hiszen idősíkok között ugráló monológ, szerintem reménytelen filmre vinni. Reménytelen is tényleg: a könyvből kiragadott mondatok üresen konganak, a kontextusból kiszedve nemcsak értelmetlenek, de valahogy nevetségesek is, az egész film ostobán művészieskedik, mert képtelen máshogy megfogni a könyv lényegét (nem is lehet, el kell olvasni), Kevin egész egyszerűen béna (bár csinos fiú), nekem Tilda Swinton is semmitmondó, neki se hiszek, hiába imádják a kritikusok, még a férj figurája van legközelebb a könyvbéli apához, de az egész film olyan nagyon...lapos.
Nem is ragozom tovább, aki meg akarja ismerni gonosz Kevint, az olvassa el a (zseniális) könyvet.

America no more

Na, megvan a jegyünk, szeptember 28-án repülünk Olaszországba.
Most már csak el kell adni az összes cuccunkat (mennyire iszonyú lesz az még, istenem), találni kell lakót magunk helyett (ez is simán lehet, hogy piszok nehéz lesz), a macska miatt kell egyezkedni a légitársasággal (amikor idejöttünk, hónapok hosszú munkája volt a macska utazásában), el kell adni a kocsit (de jókor, lehetőleg egy perccel indulás előtt, hogy ne szívjunk túl sokat nélküle) és rengeteg adminisztratív borzalmat kell intézni. Aztán Olaszországban kell találni macskabarát meg gyerekbarát rövidtávú, illetve később hosszútávú szállást, ehhez kell sok pénz, a sok pénzt már repülőjegyre költöttük, király.
Természetesen az intézkedés nem olyan egyszerű, hiszen kedves gyermekeink jóvoltából ráérős időnkben Boribon és Maszat rettenetes csodálatos kalandjait olvasgatjuk, nincs nekünk pakolgatni meg intézkedni időnk, kérem szépen.

Én asszem, hogy a kalandos életbe lassan belepusztulok.

Feljegyzések az Olimpia iránt teljesen közönyösök házából

Azt hiszem nincs semmi, ami kevésbé érdekelne, mint bármilyen sportesemény. Na jó, esetleg egy porszívó használati utasítása...

ahogy a dolgok vannak

amúgy meg két hónap múlva Pisába költözünk, Coloradóra sajnos nincs pénzünk, brutálisan drága lett volna és ez az olasz volt Marci másik ajánlata. azon kellett kicsit agyalnunk, hogy melyik rosszabb: ha teljes csődbe megy Európa vagy ha éhezünk Amerikában...végül így döntöttünk, legalább szebb helyen szívjuk meg (bár biztos nagyon szép Colorado természeti része...)

Eh, inkább blogot írok, mint válaszolgatok a "miért nem írsz blogot?" kérdésre

Én szeretem a kalandos életet, meg tényleg azt gondolom, hogy a nehézségek is hozzájárulnak az élet szépségéhez, de azért ez az Amerikából két gyerekkel meg egy macskával Olaszországba költözés, ez sok a jóból.
Persze, tudom, mindig lehet még szarabb, lehetne öt gyerekünk, három macskánk és mi lenne ha nekem például nem volna kezem, vagy ilyesmi...de például csodálatos volna, ha a terhesség után a has kis lecsatolható bőröndként tovább funkcionálna és együtt nőne a kölkökkel, plusz egy pótrészt belenyomnánk a macskának. Akkor most csak betuszkolnék mindenkit a hasamba és viszlát.