Már akartam kérdezni, hogy hol a blog. Én nem merek ilyeneket leírni.
tudom, hogy anyaság témakörben az őszintség megengedhetetlen, csak azt nem értem igazából, hogy miért. a nők már beszélhetnek a szexről, a párkapcsolatokról, a karrieről nyíltan, de az anyaság, az még mindig hatalmas nagy tabu. fel nem foghatom. összességében én persze azt gondolom, hogy az aranyosság, meg az emberfaragás felülírja a szenvedést, de annyira utálom, hogy a szenvedés részéről nem szabad beszélni, mert...nos, nem tudom miért.
Biztos azért, mert egyszer felnőnek a gyerekek, és megtanulják, hogy hogyan tudják ezeket a bejegyzéseket elolvasni, és akkor frusztráltak lesznek attól, hogy az anyjuknak milyen nehéz volt miattuk az élet.
hú, én iszonyatosan szeretnék olyan gyerekeket felnevelni, akiket nem frusztrál az igazság...
Ez a fenti egy részlete egy beszélgetésnek valamelyik Facebook képem és egy linkelt blogbejegyzésem kapcsán. Igazából annak apropóján akarok erről beszélni, hogy a sokadik levelet kapom azért, mert az emberek megrökönyödnek - sokszor úgy tűnik persze, hogy örülnek neki - az őszinteségemen és én ezt egyszerűen nem értem.
Nem is az anyaság témakörben, hanem úgy általában. Én mindig mindenről őszintén és nyíltan szoktam beszélni társaságban is - természetesen iszonyú zavarba hozva ezzel egy csomó embert -, szerintem ez a kommunikáció természetes formája. Persze nem kell tapintatlannak lenni, nem kell másokat megsérteni, vigyázni kell mások érzékenységére, de mindezt úgy kell csinálni, hogy ne csússzunk át füllentősbe.
Szerintem egy idő után tényleg érdemes elkezdeni igazat mondani: az ember egyszerűen kiöregszik a játszmákból meg a kegyes (és nem annyira kegyes) hazugságokból, ezek harminc felett már olyan...nevetségesek.
tudom, hogy anyaság témakörben az őszintség megengedhetetlen, csak azt nem értem igazából, hogy miért. a nők már beszélhetnek a szexről, a párkapcsolatokról, a karrieről nyíltan, de az anyaság, az még mindig hatalmas nagy tabu. fel nem foghatom. összességében én persze azt gondolom, hogy az aranyosság, meg az emberfaragás felülírja a szenvedést, de annyira utálom, hogy a szenvedés részéről nem szabad beszélni, mert...nos, nem tudom miért.
Biztos azért, mert egyszer felnőnek a gyerekek, és megtanulják, hogy hogyan tudják ezeket a bejegyzéseket elolvasni, és akkor frusztráltak lesznek attól, hogy az anyjuknak milyen nehéz volt miattuk az élet.
hú, én iszonyatosan szeretnék olyan gyerekeket felnevelni, akiket nem frusztrál az igazság...
Ez a fenti egy részlete egy beszélgetésnek valamelyik Facebook képem és egy linkelt blogbejegyzésem kapcsán. Igazából annak apropóján akarok erről beszélni, hogy a sokadik levelet kapom azért, mert az emberek megrökönyödnek - sokszor úgy tűnik persze, hogy örülnek neki - az őszinteségemen és én ezt egyszerűen nem értem.
Nem is az anyaság témakörben, hanem úgy általában. Én mindig mindenről őszintén és nyíltan szoktam beszélni társaságban is - természetesen iszonyú zavarba hozva ezzel egy csomó embert -, szerintem ez a kommunikáció természetes formája. Persze nem kell tapintatlannak lenni, nem kell másokat megsérteni, vigyázni kell mások érzékenységére, de mindezt úgy kell csinálni, hogy ne csússzunk át füllentősbe.
Szerintem egy idő után tényleg érdemes elkezdeni igazat mondani: az ember egyszerűen kiöregszik a játszmákból meg a kegyes (és nem annyira kegyes) hazugságokból, ezek harminc felett már olyan...nevetségesek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése