Egyébként meg tök igazságtalan vagyok a gyerekeimmel, mikor mondogatom, hogy sosem fognak beszélni, mert mostanában épp valami fejlődési ugrás (vagy hogy mondják ezt magyarul, csak angolul tudom ezeket a csecsemős szakszavakat, remélem otthon jelentkezik majd hozzám valami mindenórás terhes angolt tanulni, hogy elkápráztassam a csodálatos csecsemős szókincsemmel) tapasztalható náluk, Léna az a betűs szavak nagymestere lett (papa, apa, mama, kaka, alma, ezeket mondogatja napestig), Marcus meg mostanában már nem norvégul beszél mint eddig, hanem egy másik érdekes halandzsanyelven, de onnan tudom, hogy valami történik vele, hogy hipnotizálva nézi a számat mikor beszélek és végre már próbálja mondogatni a szavakat (kevés sikerrel, teszem hozzá halkan és undokul).
Az elképesztő, Marcikára nagyon jellemző különc szokás pedig, hogy éjszaka mostanában többször felébred, elvihorászik(!) magában, illetve hosszan dumál a halandzsanyelvén. Szerintem egész biztos, hogy van egy vekkere, amit felhúz és nyelvórákat tart magának, hogy nappal jobban menjen a kaka meg az alma...
Aztán arra is rájöttem még a napokban, hogy valahogy mostanra sikerült megbékélnem azzal, hogy ikreim vannak. Tényleg. Eddig azt hiszem emiatt szörnyen haragudtam a világra, meg a gyerekeikkel vidám összefonódásban létező egygyerekesekre, akiknek mindig csak egy gyereket kell megölelni, megpuszilni, esés után felállítani, vigasztalni, etetni, fürdetni, sétáltatni, hurcolni, pelenkázni, beszélni tanítani.
De most valahogy ez az indulat lecsillapodott és az ikrezés a helyére került, valahogy rájöttem, hogy milyen jó ez és milyen viccesek ezek a gyerekek és nem kell újra szülnöm tesót (én mindig akarok, de nem KELL, egy gyerekkel meg kéne, Marcival nagyon hiszünk a testvérség intézményében, mindketten nagyon jóban vagyunk a tesóinkkal), nem kell az egész éjszakázósdit meg szoptatósdit újrakezdeni és a gyerekek akkora nagy haverok és igaz, hogy állati féltékenyek egymásra sokszor, de legalább nem kell egy új jövevényt megszokniuk, meg ez az ikerség olyan nagyon különleges dolog, engem ámulatba ejt a köztük lévő telepátia, meg ahogy kedveskednek egymással már régóta és nagyon megható, mikor együtt nevetnek, meg egyáltalán...azt hiszem eddig tartott, hogy feldolgozzam a sorsom. Most már tetszik.
Az elképesztő, Marcikára nagyon jellemző különc szokás pedig, hogy éjszaka mostanában többször felébred, elvihorászik(!) magában, illetve hosszan dumál a halandzsanyelvén. Szerintem egész biztos, hogy van egy vekkere, amit felhúz és nyelvórákat tart magának, hogy nappal jobban menjen a kaka meg az alma...
Aztán arra is rájöttem még a napokban, hogy valahogy mostanra sikerült megbékélnem azzal, hogy ikreim vannak. Tényleg. Eddig azt hiszem emiatt szörnyen haragudtam a világra, meg a gyerekeikkel vidám összefonódásban létező egygyerekesekre, akiknek mindig csak egy gyereket kell megölelni, megpuszilni, esés után felállítani, vigasztalni, etetni, fürdetni, sétáltatni, hurcolni, pelenkázni, beszélni tanítani.
De most valahogy ez az indulat lecsillapodott és az ikrezés a helyére került, valahogy rájöttem, hogy milyen jó ez és milyen viccesek ezek a gyerekek és nem kell újra szülnöm tesót (én mindig akarok, de nem KELL, egy gyerekkel meg kéne, Marcival nagyon hiszünk a testvérség intézményében, mindketten nagyon jóban vagyunk a tesóinkkal), nem kell az egész éjszakázósdit meg szoptatósdit újrakezdeni és a gyerekek akkora nagy haverok és igaz, hogy állati féltékenyek egymásra sokszor, de legalább nem kell egy új jövevényt megszokniuk, meg ez az ikerség olyan nagyon különleges dolog, engem ámulatba ejt a köztük lévő telepátia, meg ahogy kedveskednek egymással már régóta és nagyon megható, mikor együtt nevetnek, meg egyáltalán...azt hiszem eddig tartott, hogy feldolgozzam a sorsom. Most már tetszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.