péntek, január 31, 2014

slave to the wage vol.564773489

Érdekes. 

Mennem kell próbaórát tartani a helyre, ahol házi angoltanár lennék. Pedig az interjú közben meggyőződésem volt, hogy utálják a pofám. A nő ráadásul azt mondta, hogy csak akkor lesz próbaóra, ha két ember nagyon tetszik nekik és nem tudnak dönteni. 
Hát izé. Nem akarok tanítani, de halálra frusztrál már a szar munkanélküliség, meg mittomén, házi angoltanárnak lenni talán egy kicsit kellemesebb, mint hajnaltól késő estig egyik lusta diáktól a másik lusta diákig loholó angoltanárnak lenni, szóval jöjjön, aminek jönnie kell. 

Megyek, leporolom a tankönyveimet, tejóég. 

"Úgy volt, hogy mindig a másik hal meg, más bolondul meg, mi meg sose"

Ó, jaj. Ezt a számot meg annyira szeretem, hogy mingyár meghalok.

ahogy a dolgok vannak

Marci két nap múlva elutazik - elnézte a múltkor és egy héttel később megy - és ilyenkor előtte mindig magamba roskadok és rám tör az ősmagány érzés: ha nem lesz itt, akkor tényleg csak magamra számíthatok. Rohadt dolog, amikor az ember nem a gyereke már senkinek sem. 
Mikor már elmegy, akkor mindig jól elvagyok, csak ez az elválás, ez nagyon utálatos. Meg aztán sokszor eszembe jut, hogy mi van, ha történik velem valami, ki megy a gyerekekért az oviba (elvileg senkinek nem adhatják oda őket), ki főzi meg a fosatós kajáikat, hogyan élünk...persze általában nem történik semmi, de azért nem ártana kitalálni erre valamit, mert mindig nyomaszt mikor hármasban vagyunk. És igen, sokaktól lehet segítséget kérni, de én ebben nagyon rossz vagyok, mindent egyedül próbálok megoldani és világéletemben egyedül az volt nekem természetes, ha a szüleimtől kértem. 
Léna tegnap este megint a frászt hozta rám: ahogy hazajöttünk a sötét, üres lakásba, azonnal a gyerekszobába ment (ez is olyan furcsa, teljesen határozottan betrappolt oda még felöltözve, mintha lenne ott valaki), majd amikor kijött, tényszerű megállapításként azt mondta: valaki van a szobában, akit nem ismerünk. Hát, minden szőr felállt a hátamon és a biztonság kedvéért bementem én is, de nem találkoztam senkivel. Mondjuk furcsaságok velem is történtek már ebben a lakásban, de inkább nem mesélgetem ezeket senkinek, mert a végén még kényszerzubbonyban akarnak elszállítani.
Marcus tegnap félálomban azt ismételgette, hogy nagyon szeretem a mamát, teljesen meghatódtam. Apropó mama: egy kislány tegnap felkiáltott, amikor meglátott: ott van Léna és Marci nagymamája! Háttőőő, izé. Szegény megvezetett gyermek: azt hiszi a mama az csak a nagymama lehet. Na mindegy, én kitartok (különben is vicces), mert egyszerűen rosszul vagyok, ha bárki anyának szólít. 
Btw nagymamaság: megfigyeltem, hogy a gondnok a házban mindig hellóval köszön, kivéve akkor, ha felveszem a kötött sapkámat: a kötött sapkának kezicsókolom dukál. 
Ja és amúgy mondtam már, hogy gyűlölöm, hogy nincs munkám? Hát most mondom. 

csütörtök, január 30, 2014

"Mindenki le akar fogyni, még Derrick is"

Valamikor láttam egy ilyen angol nyelvű protestet szürke keretben, komolyan, hosszan kifejtve, hogyaszongya vékony vagyok és élvezem, neszójjábe, vagy ha beszólsz - és te dagadt vagy -, ne csodálkozz, hogy én majd visszaszólok, ledagadtozlak, mér csak a dagadtak vállalhatják önmagukat, milyen világban élünk, éljen a csont, stbstb. 
Hát gyerekek, énnemtom. Soha életemben nem találkoztam még túlsúlyára büszke túlsúlyossal, azt csak a reklámokban mondják bugyira vetkőzött ducik boldog öntudattal, hogy a valódi szépség belülről jön, meg én vagyok a valódi szépség, ti, csontváz többiek bekaphatjátok
A valóság inkább az, hogy a nők pár kiló túlsúly miatt is el akarják ásni magukat, mindenki egyfolytában fogyókúrázik, a súlya és a testalkata miatt vekeng, a csontos boldogok meg vidáman tolják a somlóit,  szóval szerintem szükségtelen ez a "le a dagadt öntudattal"-kampány, a dagadtak a legtöbbször szomorúan rejtegetik tokájukat és egyéb redőiket, nem kell aggódni, hogy világuralomra törnek, nem is értem, eh. 

ahogy a dolgok vannak

Tegnap meg akartam keresni, hogy hogyan és meddig jár az ikres gyes, erre belebotlottam pár fórumba, ahol ikresek és nemikresek ordítanak egymással arról, hogy jogos-e, hogy az ikreseknek tovább jár a gyes. Hihetetlenek az anyák, komolyan, utálom ezt az egymásra acsarkodást, nem lehetne normálisan, egymást legalább minimálisan támogatva létezni? 
Meg az is eszembe jutott, hogy mikor mentünk a rémséges Kisvakond előadásra (borzasztóan idegesítő és béna volt tényleg), akkor a legtöbb szülő szó szerint letarolta a mindenki más gyerekét és csak tolta, tolta előre a sajátját és én ezt annyira utálom, én pont sokkal empatikusabb vagyok a szülőkkel meg a gyerekekkel, mióta gyerekeim vannak - igaz, nem volt ez mindig így, de szép lassan kifejlődött és csak halkan merem mondani, de szerintem igazi szülő se pár hét alatt lesz az emberből, kell ahhoz pár év is.  
Egyébként pedig tegnap már tolattam is a hóban, öttel mentem és fel se tűnt, hogy nem látok ki az ablakon...az oktatóm olyan mint egy nagy hüllő és percenként azt mondja nagyon mély hangon, hosszan elnyújtva, hogy jóóó. Megdicsért, hogy milyen ügyesen tudok megállni (ez Marci érdeme) és borzongva rám mordult, mikor túl brutálisan csaptam be a kocsi ajtaját. 
Lénikének pedig annyira tetszett tegnap a hóesés, hogy hangosan nevetve gyalogolt az ovi felé. 
Megnéztem egy tavalyi videót, ahol sokat beszélnek a szépek, hát valami eszméletlenül csodálatosan édes és teljesen elképedtem, hogy mennyit fejlődött a beszédük azóta; frissen szültek, csináljatok sok fényképet és videót, az ember észre sem veszi hogy mennyire gyorsan változnak, oszt a végén itt állunk majd és harminc éves bankárok lesznek. 

szerda, január 29, 2014

Kieg. az előzőhöz


Amikor valakit nagyon sokat látok a Facebookon, mindig elkezdek aggódni érte. Amikor valaki eltűnik onnan, az meg számomra azt jelenti, hogy jól van és boldog (jó, hát az öngyilkosok nyilván kivételek).
Amúgy meg tegnap hívott az oktatóm, hogy ma menjünk vezetni (naná, hogy esik a hó); a fickónak olyan hangja volt, mintha legalább száz éves lenne és úgy beszélt velem, mintha feltételezné, hogy súlyos értelmi fogyatékos vagyok.
Szép órákat töltünk majd együtt, érzem én.

kedd, január 28, 2014

(:morog)

Gyakran nézem álmélkodva, hogy hogy a fenébe' tud egy csomó ember a Facebookon öt percenként valamit posztolni meg kommentben vitatkozni és véleményt kifejteni, mikor én például folyamatosan súlyos időzavarban vagyok és megállás nélkül csinálnom kell egy csomó dolgot. 
Aztán mindig rájövök, hogy hát persze! Ezek az emberek ráérnek, hiszen dolgoznak. Hah. 
Dolgozni akarok.

hétfő, január 27, 2014

(:hörög)

Annyira kellett aggódni a gyerekek szorulása meg betegsége miatt, hogy valahogy elfelejtettem magamért aggódni; mire észbe kaptam, már sípolt a tüdőm a köhögéstől meg éjszakánként épp csak nem hányok, olyan brutális, na, erre ma orvoshoz mentem (gyerekek persze még mindig itthon betegen, szóval bonyolult nekem ilyet csinálni, többek közt ezért se szoktam), az orvos meg rémisztgetett, hogy ez már asztmás köhögés és ha nem múlik, mehetek a tüdőgyógyászhoz kivizsgálásra, hát remek. Mondjuk legalább nem TBC-re vagy tüdőrákra gyanakszik - kis örömök, én mindig mondom.

"We were the way we were, and we didn't want to be anything else. We all came from Depression families and most of us were ill-fed, yet we had grown up to be huge and strong. Most of us, I think, got little love from our families, and we didn't ask for love or kindness from anybody. We were a joke but people were careful not to laugh in front of us. It was as if we had grown up too soon and we were bored with being children."

A Ham on Rye-t olvasom elhűlve - az egyik legszomorúbb könyv, esténként sokat ülök fölötte búbánatosan elmerengve. 
Ha csak a fele is igaz a történetnek, akkor szerintem az összes egymást blogokban meg mindenféle fórumokon baromságokkal csesztető (ki szoptat, ki nem, ki bírja jól a csecsemőkort, a bezártságot, ki szült császárral, ki fejleszt, hordoz, játszik nonstop, megy vissza dolgozni hamar, későn, stbstb) anyának osztogatni kéne, hogy lássák: elképesztően szomorú sorsú gyerekek élnek a világon könyörtelen, kegyetlen, bántalmazó, rideg és szeretetlen szülőkkel és hiába az összes hülye vita, meg a sok énjobbancsinálom és minekazilyennekgyerek, úgyis csak az számít igazán, hogy mennyi szeretetet tudsz adni a gyereke(i)dnek. 

csütörtök, január 23, 2014

fyi aka "Szent szilvamag!"

Mostanában esténként Brumi vagy Mazsola a mese, imádjuk mindannyian őket. (Istenem, miért és hogyan kerülhet mégis Bartos Erika a könyvesboltokba, mikor vannak annyira jó mesék?)

Mosmitnéztek, ezt igenis nagyon fontos rögzíteni és nem, nem fogok most semmi másról beszélni, na pá.

kedd, január 21, 2014

Panelmurphy

Szerintem ki kell egészíteni a Murphy törvénykönyvet egy paneles résszel, sőt, "gyerekkel panelban" résszel. 
A legfontosabb első törvény az lenne, hogy amint a nagyon lázas, nagyon hisztis, nagyon taknyos-köhögős gyereked csodával határos módon elalszik, valamelyik idióta szomszéd azonnal kopácsolni és fúrni kezd (hogy pusztulna el).
Mér kell nekem itt lakni, de komolyan? Igazuk van az amerikaiaknak: ki a pusztába, aztán közel s távol nincs senki, az az igazi élet, nem az, hogy mindig pontosan tudom, hogy a szomszéd mit főz, mikor pisil, mikor fürdik és mikor ordít a seggfej fiával.



PS.: A fenti törvény folyománya: amint a gyerekek a fúrás hatására rosszkedvűen, kialvatlanul, zokogva felébrednek, a fúrás aznapra abbamarad. 

hétfő, január 20, 2014

"Néddmá, sikerült!"

Ismeretlen Lány: És te hány éves vagy?
Mo: 39. 
Ismeretlen Lány: Most ezt nem mondod komolyan! Hát simán tíz évvel fiatalabbnak látszol. Jézusom, most emiatt fogok megbukni a vizsgán, teljesen sokkoltál, elképesztő, szeretnék majd így kinézni 39 évesen. 


A fenti párbeszédet reggel folytattam egy, szintén a vizsgára várakozó lánykával és asszem még a sikeres vizsgánál is jobban tetszett, érthető okokból. 
Mondjuk nem tudom hogy kéne kinézni egy 39 évesnek, ez nyilván már valami nagyon kövületi kornak hangzik harminc alatt, a lány legalábbis úgy csinált, mintha az lenne a minimum, hogy járókerettel járok és a ráncoktól nem látszik az arcom. 
Egyébként nagyon meglep, hogy sikerült a vizsga: este teljesen magam alatt voltam, mondván, hogy úgyis meg fogok bukni, ez nem nekem való, nem is akarok vezetni, jajjajjaj
Vicces volt különben a hétvége: Marcival felváltva vonultunk el a McDonald's-ba pár órára: ő a konferenciájára készült, én meg a kresz vizsgámra, itthon meg ugye nem lehet...a fél karomat odaadnám egy olyan házért, amiben van egy szeparált szoba, ahová elbújhat akinek épp muszáj. 
Amúgy kistermetű szeretteim természetesen a vizsga előtti éjszakán lettek lázas-köhögős-nagyon taknyosak, sokat nem aludtunk, gondolom egy darabig nem is fogunk (csak, hogy izgalmasabb legyen, én is köhögős-hörgős taknyos vagyok, de nálam ez tulajdonképpen már alapállapot). 
Épp most sem alszanak, hanem hörögve-szörcsögve hevernek az ágyban, iszonyatos nyűglődés lesz itt estére, inkább nem is gondolok bele. Marcus egyébként mostanában állati cuki, mikor nem tud aludni: nem hisztizik, hanem valami karácsonyi dalt énekelget nagyon hangosan (vajon júniusban is a télapóról dalol majd?); jó, hát hatkor a télapó itt van-ra kelni nem mindig olyan üdítő, de annyira helyes ez az új szokása.

csütörtök, január 16, 2014

Léna különkiadás

Most épp az undorító elsőbbségadással kéne foglalkoznom, de mivel nem visz rá a lélek, gondoltam elmesélem, milyen hollywoodi itthon a hangulat egy ideje: a gyerekek felváltva kiáltozzák nekünk, hogy szeretlek! Nagyon szeretlek! (Mondjuk teljesen példátlan módon ezt szerintem én honosítottam meg, mert az esti puszi mellé rendszeresen minden gyerekemnek hosszan kifejtem, hogy mennyire szeretem, lám, lám, nem is vagyok én olyan cinikus.) 
Szép Lénike tegnap viszont új színt vitt a vallomásokba: többször megállt előttem, nagyon komolyan, nagyon hosszan a szemembe nézett, majd pár perc szemezés után teljesen tárgyilagos hangon azt mondta: nagyon szeretlek. Aztán nagyot kacagott. 

kieg. az előzőhöz

Persze azonnal behívtak interjúzni. Mondjuk nem hibáztatom őket, én már tényleg mindent tanítottam, ami él és mozog, szerintem tök meggyőző tanári önéletrajzom van. 
Kezdem egyébként kicsit felmelegíteni a szívem a tanítás iránt (muszáj) - a régi könyveimre gondolok, amik a padláson hevernek, meg ilyenek. A könyvek mindig segítenek valamihez közelebb kerülni, most sajnos hirtelen más vonzót nem találok a nyelvtanárságban...ez egyébként ilyen házi (céges) tanárság lenne, talán nem annyira pocsék, mintha nekem kéne kajtatni a lusta, lógós, mindent lemondós, mindent megúszni próbálós, eltűnős és végtelenül hálátlan diákok után (tényleg óriási tisztelet a ritka kivételnek), végül is meleg van az ilyen helyeken, meg aztán mindig szokott lenni kávéautomata, majd a kis örömökre gondolok, na. 
Persze baj, az ezzel az állással is van: elvileg időszakos; mondjuk én mindig úgy képzelem, hogy ha ellenállhatatlan személyiségemmel lehengerlem őket, akkor majd úgysem eresztenek szélnek fél év múlva, de ha meg igen, hát...akkor megszívtam.







PS.: Találtam egy hirdetést: angol nyelvtanárokat keresnek Kínába. Tessék, most én jövök, az én karrierem, eddig a fizikusság miatt utazgattunk, most a nyelvtanárság miatt fogunk, hehe.
Az előbb megkérdeztem Marcit, hogy mit szólna, ha elmennénk Kínába, hogy én tanítsak, egész lelkes volt, mondván, akkor megtanulnánk kínaiul? 
Ez a kalandvágy egyébként azt hiszem komoly összetartó erő köztünk; én például mindig nyafogok, hogy jaj, költözés, jaj, már megint egy új ország, új nyelv, ismeretlen élet, de szerintem ha Marci ma este mondaná, hogy holnap Indiába költözünk öt évre, akkor szolgaian kezdenék csomagolni, hogy hát persze. Szerintem fordítva is így volna, csak hát azt ugye még nem próbáltuk. 

szerda, január 15, 2014

Back to normal

Biztos a pocsék kedvem, meg a nyomorult, nulla önbizalmam miatt (és persze, hogy addig se kelljen kreszt tanulni), jelentkeztem végül egy nyelvtanári állásra.
Nesze neked karrierváltás - ugyanis épp azon voltam nagy erőkkel, mikor Marcival találkoztam, na tessék -, maradok én mindig nyavalyás nyelvtanár (NyNy).
A mókás mondjuk az lesz, ha parádés nyelvtanári előéletem ellenére nyelvtanárként sem alkalmaznak majd sehol, lehet röhögni előre az ellendrukkereknek.

"Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit." vol.sok

Tegnap váltottam pár levelet valakivel, akinek az anyukája épp olyan cipőben jár, mint az enyém annak idején, csak nem agydaganata van, de a lényeg ugyanaz: inoperábilis rák, a kemo hatására csak nő a daganat, áttétek. 
Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy van egy jó dolog az agydaganatban (meglepő), ami persze szörnyű is egyben: hogy fokozatosan elmegy az eszed, fokozatosan kisétálsz a világból és éppen emiatt néha talán még jól is szórakozol, meg valahogy van valami fokozatosság az elmúlásodban, vagy legalább abban, amit felfogsz belőle. 
Az anyámnak volt egy csomó érdekes látomása, már amennyire meg tudtam ítélni és igazából nem fájt neki semmi - persze rettenetesen szenvedett az ágyban fekvéstől és a kiszolgáltatottságtól meg gondolom az apukám szenvedésétől és tiszta pillanataiban nyilván a tudattól, hogy elmegy az esze és meg fog halni. 
Persze, tudom, ez nevetségesen hangzik, hiszen én is úgy gondolom, hogy az agydaganatnál nincsen szörnyűbb, éppen azért, mert elmegy az eszed, de mégis, valahogy éppen ez az, ami talán segít könnyíteni a meghalás terhén. Mert azok a rákok, amiket tiszta fejjel, rengeteg szenvedéssel csinálsz végig, azok minden szempontból nagyon fájdalmasak. 
Jó kedvem van, mi? Ja, hát amúgy is elég nyomott vagyok, nyilván menstruálni fogok mindjárt (egy orvos ismerősöm mondta, hogy az öngyilkos nők gyakran menstruálnak öngyilkosságuk idején, rémes ez a PMS meg maga a menstruálás, de tényleg, csodálatos lehet a férfiaknak, hogy nincs ez a sok hormonzűrjük), meg valahogy van egy olyan érzésem, hogy megbuktam a szerepeim egyensúlyozásában, mert még nem is dolgozom és máris azt érzem, hogy képtelen vagyok normális munkát végezni az életem bármilyen területén, mert betemet a feladatok mennyisége: képtelen vagyok kimosni mindent, mert a szennyes ruhák osztódással szaporodnak. Képtelen vagyok előre főzni, mert annyi sok minden van, amire figyelnem kell a gyerekek szorulása miatt, hogy örülök, ha egy napra képes vagyok normális kaját adni nekik. Képtelen vagyok tisztán tartani a lakást, mert hiába pakolok és sikálok és rendezkedem, valahogy végül mindig kosz és káosz marad mindenhol. Képtelen vagyok a gyerekekkel normálisan játszani, mert folyton arra gondolok, hogy még kilencszázhuszonöt dolgot meg kell csinálnom és kreszt kell tanulnom, képtelen vagyok kreszt tanulni, mert arra gondolok, hogy még kilencszázhuszonöt dolgot meg kell csinálnom (és különben is utálom), képtelen vagyok Marcival normálisan beszélgetni vagy bármit csinálni, mert mindig arra gondolok, hogy még kilencszázhuszonöt dolgot meg kell csinálnom és tanulnom kell és mosnom kell és főznöm kell és teregetnem kell és mindjárt meghalok olyan álmos vagyok és persze képtelen vagyok olvasni vagy kikapcsolódni, mert mindig bűntudatom van, hogy a magam szórakoztatása helyett a feladataimat kéne végeznem...eh. És még nem is dolgozom. Mi lesz akkor? Holtan esek majd össze minden este? A mostaniak alapján nyilván. 
Aztán még haragszom Marcira is, mert mindig, mindig én állok félre és az én dolgaim a nem fontosak: itt van most ez a kresz, de juszt se jön haza este, hogy ő fektesse le a gyerekeket és én tanulhassak, mer itt a konferencia (tíz napig Firenzében lesz a mázlista), meg az előadás, meg a cikk, meg a nemtommilyen számolást kell elindítani este nyolckor, meg csak még ezt elolvassa, meg azt kiszámolja, meg neki mennyi dolga van...eh. 
Az ovira is haragszom, mert pont amikor a legtöbb dolgunk van és muszáj lenne gyerekek nélkül lennünk, akkor hirtelen valamiért nevelésmentes napot tartanak pénteken (ebben az oviban folyton szünet van, meg nevelésmentes nap, meg értekezlet, rejtély. És mi lesz ha dolgozni fogok? Mások ezt hogy oldják meg? Komolyan nem értem. Mindenkinek van ugrásra kész nagymama a sarokban, vagy mi?) és nyilván én leszek itthon, ami megint annyit tesz, hogy nem tudok tanulni. Persze, tudom, tanuljak napközben. De akkor főzök, mosok, takarítok, vásárolok - és mindez állati sok idő -, jaj, rémes ez, hogy végül az zabál fel, amit mindig banális hülyeségnek gondoltam: a házimunka. 
A gyerekek szorulása viszont tényleg csodálatosan sokat javult, tehát van értelme az örökös főzésnek - és sokkal jobban is alszanak! -, le is fogom írni majd, hogy pontosan miket kapnak enni (a legelképesztőbb mondjuk, hogy a válogatós Marcika falja az egészséges kajáimat újabban; ez biztos az Univerzum közbelépése, hogy ha eddig ennyit szívtunk a szorulással és a válogatással, akkor most egy kicsit fellélegezhessünk), hátha valakinek segítek ezzel, ez úgyis egy önző blog, hát legyen benne valami karitatív is, de igazából nem is ezt akarom most mondani, hanem hogy a szorulásról mindig az amerikai gyerekorvosunk jut eszembe - mert már tápszeres korukban is kinlódtunk a szorulással természetesen -, aki sokáig egyetlen támaszunk volt, nagyon szerettünk hozzá járni, mert mindig biztatott, meg rajongott, hogy milyen ügyesek vagyunk, hogy mi magunk megoldjuk az ikrezést és mostanában, amikor semmi, de tényleg semmi kedvem főzni, akkor sokszor bevillan, amit mindig búcsúzáskor mondott: keep up the good work. 
Ebből a mondatból mindig erőt merítek a karalábé krémlevesre, fura figura az ember, hát nem?




PS.: Ja, Vekerdy meg bekaphatja: jaja, ne végezzünk házi munkát, játsszunk mindig a gyerekkel, hát persze. Majd ha esetleg küld nekem egy rabszolgát, akkor ezt újragondolom, de addig... (morogva el)

kedd, január 14, 2014

Marcus és a kisbaba

Már épp kezdett megnyugodni a biológiai órám és azt ketyegte, hogy elég lesz nekem két gyerek, nem kell harmadik, így sincs semmi időnk egymásra, a gyerekek féltékenyek lennének, újra nem aludnánk, öreg vagyok, mi van ha megint ikrek lesznek (egyszer olvastam, hogy valami elég nagy százaléknyi esély van ikrek után ikrekre, ha valaki genetikailag determinált) stbstb, de Marcika tegnap annyira cuki volt egy kisbabával, hogy megint gondolkodóba estem. 
Az történt, hogy oviból hazamenet Marcus először csak sündörgött egy alvó kisbaba kocsija körül, aztán mikor én is odamentem, hogy noszogassam, hogy induljunk, akkor izgatottan kérlelte, hogy hadd simogassa meg, majd - miután nem akartam megengedni, mondván a baba felébred, ha piszkálja - orvul tényleg megsimogatta és lelkesen elkurjantotta magát: kisbaba született! Ezután hosszasan ecsetelni kezdte, hogy tulajdonképpen hamarosan neki is kisbabája születik, aztán a történet vége annyira zavaros lett, hogy, ha jól vettem ki Marcika szavaiból, ő úgy gondolja, hogy ő szülte önmagát. 
Páratlanul filozofikus, nem?

hétfő, január 13, 2014

kieg. az előzőhöz

Elmentem futni, rettentő béna voltam, pont mint ahogy előre elképzeltem: fél órát úgy cammogtam végig, mint egy beteg medve. Nem szabad abbahagyni a futást pár hétre sem, mert az ember meglepően gyorsan visszafejlődik (egyébként fejlődni is pont ilyen gyorsan lehet). 
Folyton el vagyok itt veszve a munkás izékben, pedig mindenféle másokat is lehetne írni, például azt, hogy szombaton ezer év után először színházban voltunk, mert a tesóméktól szuper karácsonyi ajándékul színházjegyet kaptunk, meg a színház idejére bébiszittelést, érdekes darab volt, majd egyszer okoskodom róla, de most nem vagyok olyan hangulatban. Kinéztem más darabokat is - például ezt -, szóval nem ártana egyszer csak keresnünk egy bébiszittert. 

Tegnap leszedtük a karácsonyfánkat és mivel már nagyon hullott, úgy döntöttünk, hogy nem vonszoljuk végig a házon, hanem kidobjuk az erkélyről. Nem volt jó: csak néztem utána és arra gondoltam, hogy ezek szerint ilyen az, amikor valami nehezebb kiesik innen. Hihetetlen, hogy sebész énem milyen higgadtan tudja kezelni ezeket a dolgokat, néha arra gondolok, hogy a sok szartól, ami ért, az évek alatt bepszichopatultam. Mindegy, a lényeg: kezeltessétek szuicid rokonaitokat, ismerőseiteket, barátaitokat, az öngyilkosság ocsmány dolog. 

A hülye interjúzás miatt elhalasztottam a kresz vizsgámat, ami végül jövő hétfőn lesz és az a helyzet, hogy szerintem a kresz olyan elképesztően és agyzsibbasztóan unalmas és ezáltal elviselhetetlen, hogy vallatni lehetne vele, én tanulás közben mindig azt érzem, hogy hamarosan szénné égek az unalomtól; úgyhogy feleim, mindenkire rendkívül felnézek, aki megtanult vezetni és benyalta ezt a sok szart, én nem tudom elképzelni, hogy valaha átmenjek a vizsgán. 

Most, hogy az ovi miatt több többgyerekes anyukával is szoktam beszélgetni, érdekes jelenségre lettem figyelmes: a beszélgetés olyan tizedik percében mindenki eljut arra a megállapításra, hogy tulajdonképpen az ő gyerekei is olyanok, mintha ikrek lennének. Ilyenkor legszívesebben - minden irónia nélkül - átölelném őket és a fülükbe súgnám, hogy semmi baj, én tudom, hogy neked is nehéz. 

Slave to the wage vol.sok


Okulásul szeretném elmesélni mindenkinek, aki gyereket vállal, hogy bizony, bizony teljesen gusztustalanul diszkriminálják a gyerekeseket (persze az sem jó, ha még nincs gyereked, mert akkor majd lesz): a múltkori interjún nagy kacagva rákérdeztek, hogy hogy bírják a gyerekek az ovit úgy egészségileg, egy másikon meg azt firtatták, hogy hát mi lesz azokkal a szegény gyerekekkel ha én teljes állásban dolgozom, ki hozza el őket az oviból? 
Meg aztán arra is rájöttem, hogy ez az egész állásosdi olyan, mint a társkeresősdi: kapósabb vagy, ha van munkád, aztán ha személyesen is találkoznak veled, akkor jön a csiki-csuki: úgyse kellek nekik, nálam úgyis mindenki jobb, most akkor hívjam őket az eredményt firtatva vagy úgy túl rámenősnek/kétségbeesettnek tűnök? 
Amúgy meg gyűlölöm magam, mert három hete nem futok (még mindig köhögök) és a múltkor megnéztem a legközelebbi konditermet, de teljesen elborzadtam a lakótelepi ősemberektől és nem bírom rávenni magam, hogy oda járjak, mikor kint van a végtelen futós tér meg a napsütés.

csütörtök, január 09, 2014

Slave to the wage vol.87300568

Ma megint voltam egy második körön - mindig elhúzzák előttem a mézesmadzagot, aztán nem vesznek fel - és mivel jósolgatni nem szeretek, elmesélem inkább, hogy kis interjús társaim - négyet láttam - mind feltűnően alultápláltak voltak. 
Először arra gondoltam, hogy biztos régen munkanélküliek és nincs pénzük kajára, ezért illene mindet meghívnom egy szalonnára, aztán az a kellemetlen gondolat kezdett foglalkoztatni, hogy a nap végén, amikor majd kiértékelik az interjúkat, rólam bizonyára úgy fognak megemlékezni, hogy a dagadt. 
És ha már folyton a munkakeresésről beszélek, hát elmondom azt is, hogy szomorúnak tartom, hogy az önéletrajzba nem lehet beleírni, hogy őrületes nagy munkával és kreatív főzéssel, na meg különböző cselekkel úgy tűnik, hogy kihoztam a gyerekeket a súlyos szorulásból, nagyon büszke vagyok rá, legszívesebben mindenkinek elmesélném, pont mint Marcika, aki, mikor beszállunk a liftbe, rendszerint azonnal az emésztéséről mesél a többi liftezőnek, imígyen:  képzeld, óriásit kakiltam! ŐŐŐ, tulajdonképpen a nagymamám is ilyen...
És ha már ennyi szó esik itt most kakiról, hát elmesélem, hogy valamelyik nap kutyakakiba léptünk Lénával és azóta naponta többször hívnak interjúzni, ami nagy dolog, hónapokig óriási csend volt, hiába jelentkeztem minden testhezálló munkára. 
A végén még babonás leszek, omg.

szerda, január 08, 2014

Slave to the wage vol. 87300567

Fel nem foghatom,  hogy az állásinterjúkon miért nem kérdeznek soha a kedvenc és utált ételekről. Szerintem egy ember jelleme tökéletesen leírható az ìzlése alapján.


PS.: Eddig hetvennégy helyre jelentkeztem és összesen öt interjún voltam. Szerintem akinek nincs munkája, annak nagyon fel kell kötnie a gatyáját, hogy rengeteg helyre tudjon jelentkezni töretlen optimizmussal és hittel (na meg szépre csiszolt önéletrajzzal és motivációs izével), utálatos, én mondom. 

Marcika különkiadás


Tudjátok, van az az embertípus (általában idősebb nők ilyenek), amelyik úgy néz a gyerekekre, mintha cuki pincsik lennének, nagyon közel hajolva hozzájuk ordítva hülyeségeket magyaráz és erőszakosan kérdezget, meg ha kell, ha nem, simogatja (vagy inkább felborzolja) a hajukat, belemászik az aurájukba és fel sem merül benne, hogy ezek a kis lények is emberek, akiknek hangulataik, preferenciáik és komoly érzékelő antennáik vannak.
Meglepő módon az ovi vezetője is ilyen, szerintem abszolút nem tud bánni a gyerekekkel (de kedves nő amúgy).
Nos, ez a nő láthatóan imádja a gyerekeimet (én nem hibáztatom érte, tényleg elviselhetetlenül aranyosak) és folyton ki akar csikarni belőlük valami kedvességet, mosolyt. 
Valamelyik nap Marcus épp különösen morgós hangulatban volt mikor jött az óvódavezető és egy mosolyért esdekelt 
(ladykiller smile, az amerikai bébiszitterünk megmondta), mire Marcika nagyon csúnyán nézett rá és alig hallhatóan azt morogta, mikor a nő már messze volt tőlünk: mindjárt nyakon vágom...
Sajnos nagyon kellett (volna) röhögnöm ezen, úgyhogy szerintem nem volt valami hiteles, amikor pukkadozva korholtam, hogy ilyet nem mondunk és nem csinálunk, ejnye Marcika.

hétfő, január 06, 2014

ovis

Ma megsuhintott a gondolat, hogy kiveszem a gyerekeket az oviból. 
Tudom, tudom, megőrültem nyilván, eddig nyavalyogtam, hogy senki nem segít, most meg intézményes segítségem van és elszúrnám? Ráadásul eddig lelkendeztem, hogy milyen jó, lám, lám, nekem semmi se jó, ej. 
Hát, igen, az van, hogy hirtelen - a szorulás brutalizálódásával, meg hogy a karácsonyi szünetben sokat voltunk együtt - lett egy csomó dolog az oviban, ami nem tetszik. 
Az óvó nénik jók ugyan (bár az egyikükből valami olyan elfojtott agresszió és furcsa zavarodottság árad, hogy mindig úgy képzelem, valamelyik nap egy géppuskával megy majd az oviba. Remélem, eléggé kiegyensúlyozza őt a másik Buddha óvó néni, akiről már írtam), de minden mással bajom van. 

Konkrétan akkor jutott eszembe, hogy nem kéne oda járniuk, amikor ma reggel megláttam a reggelit (tej és kakaós csiga) és arra gondoltam, hogy ezzel az egy reggelivel is milyen durván el lehet szúrni az összes, problémás emésztésükkel kapcsolatos eredményemet (eszméletlen trükkösen főzök most, hogy valahogy Marcikába toljak némi zöldséget - egész hétvégén a konyhában álltam, de megvolt az eredménye, Marcika lelkesen evett mindenféle nagyon rostosat  és egészségeset végre, mondjuk én majd elpusztulok a fáradtságtól, de kit érdekel, ha rendbe jön a szorulásuk) és akkor még nem beszéltünk az uzsonnáról, ami általában valami margarinos kenyér (kenyérstopot is bevezettem most, a margarin  meg szerintem az emberi hülyeség esszenciája). 
Plusz, az egész oviban olyan meleg van, mintha koraszülöttekre lennének felkészülve, én mindig majd meghalok, amikor értük megyek és öltöztetem őket, Marci pedig az összes ruháját leveszi az oviba érve, hogy ne legyen idegbeteg. 
Mert szerintem ez a nagy meleg nemcsak egészségtelen (pl Marcika köhögésének nem hiszem, hogy jót tesz, plusz remek melegágya a gyerekközösségekben amúgy is hemzsegő baciknak), hanem ideges is lesz tőle az ember és én kétlem, hogy az  amúgy is izzadós Léna például tud aludni délután. 
Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem tud, mert este, mikor hazahozom őket, valami döbbenetesen nyűgös, teljesen kezelhetetlen. (Ráadásul a cumiját sem engedik be alváshoz, állítólag az a szabály, hogy csak egy alvós dolog lehet velük, Léna meg ronggyal és cumival alszik, a rongy a legfontosabb, de a cumi is nagyon kéne neki, azt meg nem engedték.) Ami még nem tetszik az az, hogy baromi keveset mozognak, szerintem vagy egy órát vannak kint egy nap - ez ugye szintén táptalaja a szorulásnak. 
Most meg, ahogy együtt voltunk sokat és jól aludtak délután a húsz fokos szobájukban és azt ették (többé-kevésbé), amit én csináltam nekik, minden nap kivittük őket (bár hamar köhögni kezdenek sajnos), nagyon jó fejek voltak, Léna majd kicsattant a vidámságtól, állati helyes volt, folyamatosan azt mondogatta, hogy mama, szeretlek, papa szeretlek, teljesen meg voltunk hatva. 
Szóval erősen elgondolkodtam, hogy ha úgysincs munkám, végülis miért ne lehetnének itthon amíg nem lesz kötelező az ovi. Oké, persze ha itthon vannak, akkor nem is lesz munkám, nem beszélve arról, hogy nekik sem árt közösségbe járni, egyrészt, hogy az amúgy is túl erős kapocs közöttük ne legyen később beteges, másrészt szokniuk kell a többi gyereket, meg a felnőtteket is. 
Gondolkodtam magánovikon is, de brutális árak vannak, úgyhogy az ilyen úri huncutság reménytelen. Eh, nem tudom, nyilván hülye ötlet, de mégis nehéz letennem róla, mert annyival jobb fejek a gyerekek, mikor épp nem járnak oda.





update: Amint leírtam, hogy kiveszem őket az oviból, állásinterjúra hívtak, hát naná. 

vasárnap, január 05, 2014

ikres

Az első időszak olyan szinten durva, hogy szerintem csak olyan mer okoskodni egy ikres anyának, hogy mit hogy csináljon és hányszor szoptasson stb, aki még nem látott ikreket vagy nem is hallott ikres anyákat beszélgetni.

Nekem miközben majd megőrültem, hogy egyszerre legyek nő, anya, feleség és konyhatündér, valamint barátnő és háziasszony, eszembe sem jutott, hogy talán túlaggódom az egészet. Mai eszemmel már pontosan tudom, hogy ikrekkel fel kell rúgni bizonyos szabályokat és a nyugalom valamint idegrendszerünk megóvása érdekében csak a belső hangra szabad hallgatni. Úgy látom, hiányzik az ikres anyukáknak egy olyan központ vagy szaktanácsadó állandó jelenléte, ahol minden felmerülő kérdésre tapasztalatok alapján kapnak választ. A védőnők bár nagyon hasznosak sajnos sokszor ugyanúgy tanácstalanok tudnak lenni egy ikres anya problémáival kapcsolatban, mint mi magunk. Hiába az igyekezetük, hacsak nem neveltek maguk a védőnők is egyszerre két vagy több egykorú babát, nem mindig értik meg ezt az élethelyzetet. Vagy ha meg is értik, nem biztos, hogy értékelhető tanácsot adnak. Még inkább durva egy ikres anya helyzete, ha elszigetelt vagy a centrumtól távoleső helyen él. Ilyenkor nem tud ringatóba járni, nem tud ötyézni a többi anyukával, szinte állandóan magára marad minden családi és egyéb jószándékú segítség ellenére is egyedüli tanácsadója az életösztön marad az anyai ösztönök mellett-
Minden ikresnek sok erőt kívánok és tegyétek félre a lelkiismeretfurdalást!




A bezzeganyán találtam ezt a kommentet egy hármasikres írás alatt és hát igen, engem is baromira idegesített mindig az összes beszólogató, meg mindenki, aki kifogásolta, hogy nem vagyok vidámabb és sokszor majd megpusztulok. 
Én ugyan nem vagyok híve az ilyen "járd az én utamat" dumának, sőt, de valahogy tényleg mindig azt kívánom az engem kritizálóknak, hogy szüljenek Texasban ikreket - Texasban szerintem a nullánál is nullább szocializálódási lehetősége van még egy gyermektelen lénynek is - és nyomjanak le két évet segítség, barátok, család nélkül, aztán majd beszélgetünk. Egyébként ez kiválóan kapcsolódik az előző posthoz is. 



'Everybody's changing and I don't feel the same'

Tök érdekes, ahogy változik ennek a blognak a funkciója az életemben. 
Kezdetben dühöngőként és magányűzőként szolgált, na meg épp meg akartam bolondulni, szóval terápiának is zseniális volt, aztán sok éven át főleg dühöngő, hiszti- és panaszfal maradt. 
Nekem nagyon jót tett, a sok bajomat kiordítottam, kihánytam ide, aztán nem foglalkoztam velük többé (a mai napig soha nem olvasom vissza magam). 
Aztán a terhességem alatt elkezdtek idegesíteni a kommentek (nyilván érzékenyebb is voltam) és akkor rájöttem, hogy én nem akarok párbeszédet, nem akarok beszélgetni, én csak beszélni akarok tök mindegy kinek. 
Szóval megszűntek a kommentek és én sokkal felszabadultabban ordítottam ki magamból minden bajomat. Aztán volt olyan, aki beszélni akart hozzám és megtalált máshol, hogy kifejezze rosszallását az őszinteségem és problémáim miatt, na meg persze szerintem sokaknak meggyőződése volt, hogy a düh és a panasz az egyetlen arcom, hiszen leírtam itt a blogba' hö. 
Akkor ez bosszantott és bár azt gondoltam, hogy lepereg rólam ez a fajta kiritka, mégis elkezdtem óvatosabban írni, már nem rohantam blogolni ha valami bántott és sok este telt el úgy, hogy a blogírás gondolatára csak legyintettem. 
Az utóbbi időben pedig azt vettem észre, hogy jól esik nem írni a rossz dolgokról, jól esik nem erőt adni nekik és megörökíteni őket, viszont a jó és szép dolgokról meg szerintem nagyon nehéz nem giccsesen és barokkosan írni, az állandó viccelődést sem szeretem, szerintem az ilyesmi mindig hamis és izzadtságszagú, szóval sokszor maradt a némaság, ami meglepő módon egyre jobban esik. 
Persze sok ilyen korszakom volt már bloggerségem során, de ez a mostani, ez valahogy olyan állandónak tűnik, meg egyre hosszabb. 
Babablogot sosem akartam írni, egyszerűen nem az én asztalom, nem az én stílusom, meg fel nem tudom fogni miért érdekelnének bárkit a gyerekeim emésztési problémái meg a foguk száma, meg hogy mit reggeliznek. Persze a kedvességeket, meg a vicces dolgokat leírom - illetve egyre ritkábban  -, de sokkal inkább rólam szól ez a blog és csak általam a gyerekeimről. 
Ennyi önzést még megtartottam magamnak, mert egyébként úgyis róluk szól az életem. 

szerda, január 01, 2014

Kedves tévénéző gyerekek! (azaz kieg. az előzőhöz)

Én úgy tudom, hogy mindenféle fogadalom, kívánság és vágy csak akkor teljesül az új évben, ha nem beszélünk róla, szóval nem is fogok, teljesen meglep, hogy mindenki leplezetlenül vágyakozik a blogokban, én azt hittem, az ilyent titokban kell. Na nem mintha babonás lennék, nem, egy kicsit sem, szerintem ha egy fekete macska átmegy előttünk az úton, az tök jó dolog például: a fekete macska nagyon esztétikus látvány. Mondjuk különleges kívánságaim sincsenek, teljesen átlagos figura vagyok átlagos vágyakkal. 
Ez persze megint csak ürügy volt, mert azt akartam igazából mesélni, hogy voltam egy régi osztálytársamnál még karácsony előtt és mesélte, hogy miután a sógornője öngyilkos lett, a hátrahagyott hat (!) gyereke közül az egyik úgy fél évvel később meghalt rákban. 
Borzasztó szomorú történet, de szerintem tökéletesen kifejezi, hogy mit művel egy családdal az egyik tag öngyilkossága. 
Ja, azoknak meg, akik azzal jönnek, hogy az öngyilkosság gyávaság és önzés (nap mint nap látok-hallok ilyen butaságot), üzenem, hogy tévednek. Az öngyilkosság őrület, téboly, szélsőséges zavarodottság, és szerintem semmi köze semmiféle gyarlósághoz vagy luxushisztihez. 

Na boldog új évet, feleim. 

csak így simán az élet

Hé, az nem szilveszteri buli, hogy a 'Scaling of phonons and shortcuts to adiabacity in a one-dimensional quantum system' című cikket olvasod és úgy hallgatsz Placebót!

Úgy volt, hogy felvettem a földig érő fekete selyemruhámat, aztán beültem a paplan alá és Breaking Bad-et  meg Downton Abbey-t néztünk, majd nagy nehezen este bevonszolódtunk a városba (előtte levettem a selyemruhámat, haha), nyomtunk egy jó kis pub crawl-t - az éjfél épp az utcán ért minket, béna -, nevettünk, ittunk, tetszett...és ez persze engem lep meg a legjobban. 
2013? Hümm...hazaköltöztünk Olaszországból (ezen még mindig sírnom kell, érzékeny téma), sokat voltunk betegek (én még most is, vagy már megint, vagy fogalmam sincs, immár december 4-e óta, pont mint tavaly), sokat futottam (most nem merek kimenni futni, mert rémes ahogy a hideg levegő szaggatja a torkom, még mindig köhögök mint az őrült, marad az undormány konditerem), a gyerekek három évesek és ovisok lettek, Marcus asztmássá nyilváníttatott (időközben kiderült viszont, hogy semmire nem allergiás, így a tüdőgyógyász szerint nagy esély van rá, hogy kinövi majd), nem találok munkát...más azt hiszem nem történt, csak így simán az élet.