Tegnap váltottam pár levelet valakivel, akinek az anyukája épp olyan cipőben jár, mint az enyém annak idején, csak nem agydaganata van, de a lényeg ugyanaz: inoperábilis rák, a kemo hatására csak nő a daganat, áttétek.
Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy van egy jó dolog az agydaganatban (meglepő), ami persze szörnyű is egyben: hogy fokozatosan elmegy az eszed, fokozatosan kisétálsz a világból és éppen emiatt néha talán még jól is szórakozol, meg valahogy van valami fokozatosság az elmúlásodban, vagy legalább abban, amit felfogsz belőle.
Az anyámnak volt egy csomó érdekes látomása, már amennyire meg tudtam ítélni és igazából nem fájt neki semmi - persze rettenetesen szenvedett az ágyban fekvéstől és a kiszolgáltatottságtól meg gondolom az apukám szenvedésétől és tiszta pillanataiban nyilván a tudattól, hogy elmegy az esze és meg fog halni.
Persze, tudom, ez nevetségesen hangzik, hiszen én is úgy gondolom, hogy az agydaganatnál nincsen szörnyűbb, éppen azért, mert elmegy az eszed, de mégis, valahogy éppen ez az, ami talán segít könnyíteni a meghalás terhén. Mert azok a rákok, amiket tiszta fejjel, rengeteg szenvedéssel csinálsz végig, azok minden szempontból nagyon fájdalmasak.
Jó kedvem van, mi? Ja, hát amúgy is elég nyomott vagyok, nyilván menstruálni fogok mindjárt (egy orvos ismerősöm mondta, hogy az öngyilkos nők gyakran menstruálnak öngyilkosságuk idején, rémes ez a PMS meg maga a menstruálás, de tényleg, csodálatos lehet a férfiaknak, hogy nincs ez a sok hormonzűrjük), meg valahogy van egy olyan érzésem, hogy megbuktam a szerepeim egyensúlyozásában, mert még nem is dolgozom és máris azt érzem, hogy képtelen vagyok normális munkát végezni az életem bármilyen területén, mert betemet a feladatok mennyisége: képtelen vagyok kimosni mindent, mert a szennyes ruhák osztódással szaporodnak. Képtelen vagyok előre főzni, mert annyi sok minden van, amire figyelnem kell a gyerekek szorulása miatt, hogy örülök, ha egy napra képes vagyok normális kaját adni nekik. Képtelen vagyok tisztán tartani a lakást, mert hiába pakolok és sikálok és rendezkedem, valahogy végül mindig kosz és káosz marad mindenhol. Képtelen vagyok a gyerekekkel normálisan játszani, mert folyton arra gondolok, hogy még kilencszázhuszonöt dolgot meg kell csinálnom és kreszt kell tanulnom, képtelen vagyok kreszt tanulni, mert arra gondolok, hogy még kilencszázhuszonöt dolgot meg kell csinálnom (és különben is utálom), képtelen vagyok Marcival normálisan beszélgetni vagy bármit csinálni, mert mindig arra gondolok, hogy még kilencszázhuszonöt dolgot meg kell csinálnom és tanulnom kell és mosnom kell és főznöm kell és teregetnem kell és mindjárt meghalok olyan álmos vagyok és persze képtelen vagyok olvasni vagy kikapcsolódni, mert mindig bűntudatom van, hogy a magam szórakoztatása helyett a feladataimat kéne végeznem...eh. És még nem is dolgozom. Mi lesz akkor? Holtan esek majd össze minden este? A mostaniak alapján nyilván.
Aztán még haragszom Marcira is, mert mindig, mindig én állok félre és az én dolgaim a nem fontosak: itt van most ez a kresz, de juszt se jön haza este, hogy ő fektesse le a gyerekeket és én tanulhassak, mer itt a konferencia (tíz napig Firenzében lesz a mázlista), meg az előadás, meg a cikk, meg a nemtommilyen számolást kell elindítani este nyolckor, meg csak még ezt elolvassa, meg azt kiszámolja, meg neki mennyi dolga van...eh.
Az ovira is haragszom, mert pont amikor a legtöbb dolgunk van és muszáj lenne gyerekek nélkül lennünk, akkor hirtelen valamiért nevelésmentes napot tartanak pénteken (ebben az oviban folyton szünet van, meg nevelésmentes nap, meg értekezlet, rejtély. És mi lesz ha dolgozni fogok? Mások ezt hogy oldják meg? Komolyan nem értem. Mindenkinek van ugrásra kész nagymama a sarokban, vagy mi?) és nyilván én leszek itthon, ami megint annyit tesz, hogy nem tudok tanulni. Persze, tudom, tanuljak napközben. De akkor főzök, mosok, takarítok, vásárolok - és mindez állati sok idő -, jaj, rémes ez, hogy végül az zabál fel, amit mindig banális hülyeségnek gondoltam: a házimunka.
A gyerekek szorulása viszont tényleg csodálatosan sokat javult, tehát van értelme az örökös főzésnek - és sokkal jobban is alszanak! -, le is fogom írni majd, hogy pontosan miket kapnak enni (a legelképesztőbb mondjuk, hogy a válogatós Marcika falja az egészséges kajáimat újabban; ez biztos az Univerzum közbelépése, hogy ha eddig ennyit szívtunk a szorulással és a válogatással, akkor most egy kicsit fellélegezhessünk), hátha valakinek segítek ezzel, ez úgyis egy önző blog, hát legyen benne valami karitatív is, de igazából nem is ezt akarom most mondani, hanem hogy a szorulásról mindig az amerikai gyerekorvosunk jut eszembe - mert már tápszeres korukban is kinlódtunk a szorulással természetesen -, aki sokáig egyetlen támaszunk volt, nagyon szerettünk hozzá járni, mert mindig biztatott, meg rajongott, hogy milyen ügyesek vagyunk, hogy mi magunk megoldjuk az ikrezést és mostanában, amikor semmi, de tényleg semmi kedvem főzni, akkor sokszor bevillan, amit mindig búcsúzáskor mondott: keep up the good work.
Ebből a mondatból mindig erőt merítek a karalábé krémlevesre, fura figura az ember, hát nem?
PS.: Ja, Vekerdy meg bekaphatja: jaja, ne végezzünk házi munkát, játsszunk mindig a gyerekkel, hát persze. Majd ha esetleg küld nekem egy rabszolgát, akkor ezt újragondolom, de addig... (morogva el)
PS.: Ja, Vekerdy meg bekaphatja: jaja, ne végezzünk házi munkát, játsszunk mindig a gyerekkel, hát persze. Majd ha esetleg küld nekem egy rabszolgát, akkor ezt újragondolom, de addig... (morogva el)
