Ma megint voltam egy második körön - mindig elhúzzák előttem a mézesmadzagot, aztán nem vesznek fel - és mivel jósolgatni nem szeretek, elmesélem inkább, hogy kis interjús társaim - négyet láttam - mind feltűnően alultápláltak voltak.
Először arra gondoltam, hogy biztos régen munkanélküliek és nincs pénzük kajára, ezért illene mindet meghívnom egy szalonnára, aztán az a kellemetlen gondolat kezdett foglalkoztatni, hogy a nap végén, amikor majd kiértékelik az interjúkat, rólam bizonyára úgy fognak megemlékezni, hogy a dagadt.
És ha már folyton a munkakeresésről beszélek, hát elmondom azt is, hogy szomorúnak tartom, hogy az önéletrajzba nem lehet beleírni, hogy őrületes nagy munkával és kreatív főzéssel, na meg különböző cselekkel úgy tűnik, hogy kihoztam a gyerekeket a súlyos szorulásból, nagyon büszke vagyok rá, legszívesebben mindenkinek elmesélném, pont mint Marcika, aki, mikor beszállunk a liftbe, rendszerint azonnal az emésztéséről mesél a többi liftezőnek, imígyen: képzeld, óriásit kakiltam! ŐŐŐ, tulajdonképpen a nagymamám is ilyen...
És ha már ennyi szó esik itt most kakiról, hát elmesélem, hogy valamelyik nap kutyakakiba léptünk Lénával és azóta naponta többször hívnak interjúzni, ami nagy dolog, hónapokig óriási csend volt, hiába jelentkeztem minden testhezálló munkára.
A végén még babonás leszek, omg.
