Tegnap előre megkapták a szülinapi ajándékot a Szépek, úgyhogy egy eddig előre nem látott ikres kihívásnak nézek elébe: két ellenkező irányba bicikliző gyerek után kell futnom az utcán, őőő, izgalmas. (Ráadásul mindkét bicikli megdöbbentően nehéz és várhatóan minden nap oda kell majd hurcolnom őket az ovihoz - izgatottan várom, hogy Hulk-ká vagy kriplivé válok-e rövidesen. Valamelyik nap Marcika tornáztatása után szétment a derekam, aztán pár napig laposkúszásban közlekedtem. Remélem nem kell majd húsz éves koráig pokrócba csavarva lengetni.)
Léna állati menő, neki nem kell egyáltalán segíteni, sőt, tegnap könyörgött, hogy szereljük le a pótkereket, neki majd úgy is megy (leszereltük, nem ment), de Marcus, valószínűleg a hipotóniából adódóan - legalábbis a fejlesztőpedagógus pedzegetett ilyesmit - csak nagyon nehezen érzett rá a pedál lenyomására (szerintem egyszerűen nem tudja elég erősen lenyomni, ahogy rajzolni is azért nem tud, mert nem tudja rendesen rányomni a tollat vagy ceruzát a papírra).
Állati helyes volt, mikor végre sikerült (persze addig hisztizett sokat, meg tolta folyton a biciklit és hosszan könyörögni kellett neki, hogy próbálja meg), sikongatott örömében, sajnos nem volt mivel felvenni.
Most már csak kell még szereznem valami kis ajándékot, hogy mégis kapjanak valamit csütörtökön, meg kell csinálnom két pici tortát (a pici torta recept levadászása is egy csomó idő), aztán mehet a hejehuja.
Elképesztő, hogy már négy évesek és bicikliznek, baromi öreg vagyok, bár ma az egyik tanítványom - aki mindig nevet a vicceimen - harmincnak saccolt (kicsit azért megsértődtem, hogy nem huszonötnek), szóval mostantól még jobban szeretem.
