Ma egy tanítványom mesélte, hogy a felesége terhes és megállás nélkül hány és az előző terhességekor is megállás nélkül hányt végig, én meg nem győztem kifejezni együttérzésemet és a lelkére kötöttem, hogy mesélje el neki, hogy nekem olyan volt a terhesség, mintha súlyos beteg lennék és kemóznának.
Azért gondolom, hogy fontos neki elmesélni, hogy más is van ezzel így, mert szerintem ezzel a terhesek mindig nagyon egyedül vannak - én legalábbis egyedül voltam -, mert erről egyszerűen nem illik beszélni, vagy legalábbis elvárás, hogy ne mondjunk igazat (mondjuk gyerektémában szerintem minden téren ez az elvárás): ha beszélni mertem róla, hogy milyen szarul vagyok, akkor vagy azt hallgattam, hogy ez rendellenes, vagy azt, hogy másoknak bezzeg milyen csodálatos volt a terhessége és különben is, mit képzelek, a terhesség csodálatos. Úgyhogy inkább nem beszéltem róla és csöndben szomorkodtam, hogy rendellenes vagyok és hogy az én terhességem egy kicsit sem csodálatos.
Mondjuk szerintem empata vagyok a javából: még a hányás ízét is érezni kezdtem a számban, mikor a tanítvány arról beszélt, hogy a felesége milyen szarul van.
