Lénike sosem volt valami jó alvó: csecsemőnek, nagyobb babának is mindig ő volt a problémásabb éjszaka, sokszor felsír(t), sokszor kel(t)ünk hozzá, nehezen aludt, alszik el, nehezen alszik vissza, könnyen felriad, sírdogál, vagy éppen zokogva ébred csatakos fejjel, szóval valamiért nem egyszerű az alvás neki. (Bezzeg Marcus: leteszi a fejét és már alszik is. Ő csak akkor ébred fel éjjel, ha lázas.)
Emlékszem, még Amerikában laktunk és egyik éjjel Marci ment be Lénihez mikor sírt, aztán amikor visszajött, azt kérdeztem tőle: megpusziltad a gömbarcát?
Azóta mindig ezt mondogatjuk Léniről - tényleg annyira kis cuki, babás, kerek arca van még mindig - és tegnap éjjel épp én keltem hozzá és puszilgattam az illatos puha gömbarcát, ő meg szorosan ölelte a nyakamat és annyira örültem, hogy van nekem egy ilyen szép gömbarcú kislányom.
Olyan sokat segít ezekben a munkával vészterhes időkben amikor rájuk gondolok: mindig nagyon jó kedvem lesz és annyira szépen helyre tesz és minden bánatból, aggodalomból és stresszből kigyógyít, ha felidézem a szép kis arcukat meg az aranyosságaikat meg a kis testüket és személyiségüket.
Olyankor mindig tudom, hogy mi az, ami igazán fontos.
