Nagy nap ez a mai: Marcuska ma megy először focizni, nagyon izgulok.
Olyan nagyfiú már, én nem is értem, mikor nőtt meg ennyire. Állati nehéz is: mikor pokrócban kell lengetni énekelve, majd megpusztulunk mindketten.
Hamarosan harminc éves bankár lesz, amiben nemcsak az az aggasztó, hogy én vén banya leszek addigra, hanem az is, hogy akkorra már egész biztos lelép kedves édesanyjától. (Legalábbis remélem; mégiscsak úgy egészséges.)
Én meg bizonyára könnyeimet morzsolgatva nosztalgiázom majd, hogy hej, de szép is volt négy éves korában, amikor azt mondogatta vadul puszilgatva engem, hogy imádlak mamikám, meg már úgy vártam, hogy találkozzunk. (Most, hogy reggel sosem vagyok itthon, hatalmas rocksztár lett belőlem.)
