Tegnap óta van egy mellékállásom - semmi csodálatosra nem kell gondolni, sőt; btw protekcióval szereztem, képzeljétek -, de sok örömöm egyelőre nincs a dologból, csak kábé a reménytelenség: halálosan fáradt vagyok az ötös keléstől és akkor Marcikát kell tornáztatni háromszor egy héten több mint egy órán át (Lénát is kéne, de nem tudjuk mikor csináljuk, egyszerűen nincs rá idő), ráadásul ilyenkor nem tudunk mit csinálni Lénával, ráadásul kicsurog a mosatlan a mosogatóból, a szennyes kiömlik a szennyestartóból, nem tudok boltba menni, nem tudok főzni, nem készülök az óráimra, csak beájulok oda 'majdcsak lesz valami' felkiáltással, mocskos a hajam, a lakás, jézusom, pont úgy érzem magam, mint mikor megszülettek a gyerekek és hónapokon át két órát aludtam és futva közlekedtem a lakásban két etetés és kajagyártás és fejés között, hogy ezeket el tudjam valahogy végezni...ki találta ki, hogy két felnőtt elég két gyerekre? Az emberek miért nem falkában élnek? Meg fogok dögleni, ha ez így folytatódik; komolyan nem értem, hogy régen az emberek hogyan dolgoztak a nemtomén téglagyárban napi húsz órát.
Meg kell szülnöm a nagymamát, aki itt lakik majd a lakásban, nincs mese.
PS.: Tudom, tudom, eddig sok munkáról álmodoztam, de igazából én valami olyasmit szeretnék, amit mondjuk el lehet kezdeni nyolckor és be lehet fejezni négykor, tudjátok, a jó öreg nine-to-five, ilyen nekem mér nem lehet, mér?
