Az van, hogy szeretek tanítani. Reggel lelkesen megyek, órákon lelkesen magyarázok, itthon elájulok a fáradtságtól, szóval nem kell nekem másodállás, jó nekem most ez így. Persze alapvetően mindig azt gondoltam, hogy szeretek tanítani, de... - és akkor itt jött a sok probléma ezzel az egésszel.
Ma elmentem egy nyelviskolához interjúzni és azt mondták, hogy a diplomamentő miatt annyi munka van reggeltől-estig, hogy a régi tanáraik nem győzik és tanítsak azonnal bármikor.
Én mondjuk kicsit bemattoltam magam a másik nyelviskolánál a hajnali óráimmal Budaörsön, de főleg azért vállaltam el őket, mert egész délelőtt ott tudok lenni - ez a céges nyelvoktatásban szinte példátlan, de én szerencsére kaptam nagyonfontos embereket, akik akkor tanulnak, amikor akarnak -, aztán most Marcival megegyeztünk, hogy két délutánt-estét is elvállalok, hogy keressek is valamit (a nyelvtanítással keresni igazából akkor lehet, ha az ember fullon nyomja: én évekig mentem el itthonról reggel hatkor és jöttem haza tízkor, közben nagyjából folyamatosan tanítottam, valahogy akkor is volt munka dögivel) és hiába, hogy változatlanul azt gondolom, hogy ez a fajta céges tanítás sok szempontból zsákutca (nyáron egy darab óra sincs, a vállalkozás sokba kerül havonta, először azt a pénzt kell kitermelni, nagyon bizonytalan, az órákat lemondogatják, ezért a pénz nem igazán kalkulálható, egy csomó készüléssel jár esténként, nincs fizetett szabadság, nincs táppénz, semmi sincs, csak amit te magadnak megkeresel), mégis sokkal-sokkal jobban szeretem, mint bármilyen más munkámat szerettem valaha, mert nagyon hasznos, kreatív - és nem mellesleg tök jó agytorna -, sokszor vicces, általa valami olyat adsz az embereknek amire szükségük van, egy csomó olyan embert ismersz meg, akivel amúgy soha nem találkoztál volna semmilyen fórumon, jóban leszel a tanítványokkal, stbstb...
Olyan ez nekem mint valami on and off romance: gyűröm - és néha utálom, néha szeretem - már vagy tizenhat éve, tejóég.
