Múlt héten, még a szabad életemben, amikor megkaptam a szabaduló papírjaimat, szokás szerint elmentem a szigetre bámészkodni, sütött a nap, én Cure-t hallgattam, előbb meg akartam halni, aztán gondoltam, sírva vigad, vettem egy fröccsöt és a tb-s kiskönyvemmel a kezemben - azt hiszem olyan voltam, mint egy nagyon szar magyar művészfilm - azon töprengtem, hogy egy csomó embernek van ilyen még akkor is, ott is, örökre szeretős embere, aki bármit csinál, bárhova kerül, bármit tesz ellene, valami eszelős, rögeszmés módon ragaszkodik egy teljesen eltűnt szerelemhez. Én kevéssé romantikus módon őket hívom tartalékosnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.