mea culpa

Na, letöröltem ismét egy postot, egy vita kapcsán írtam, ettől aztán újabb vitába keveredtem, isten tudja már, hogy én vagyok ennyire provokatív, vagy mások értenek félre, ez örök dilemmám, tudjátok, ezt a postot azért írom, hogy visszamenőlegesen és előre is bocsánatot kérjek minden olyan ismerősömtől, akit valaha valamivel megsértettem, illetve akit valaha valamivel meg fogok sérteni, én esküszöm ártatlan vagyok, én csak itt ülök a net előtt és mindenfélét magyarázok, meg elemzem magam, meg vizsgálom a helyzeteket, ahelyett, hogy a dobozokat túrnám, megyek is inkább; na jó, még egy kicsit beszélek, szóval hihetetlen, hogy semmi kapcsolatom a világgal és még így is sikerül mindenkit elüldöznöm, így virtuálisan mármint, tulajdonképpen jó lenne, ha lennének élő ismerőseim, a virtuálisokkal már örökre összerúgtam a port, pedig mindig és újra elmondom, hogy nem kell engem annyira komolyan venni, hú, ezt így egy szuszra mondtam, na megyek már, megyek, ne is tartsatok vissza.

good enough parent wannabe

Jéusom, vajon létezik olyan, hogy korai dackorszak? Marcika teljesen úgy viselkedik, mint aki megőrült (dackorszakba lépett, ájmín): nagyon erőszakos, hisztizik ha kell, ha nem, a maga módján sokat követelőzik, igazi rossz kisfiú lett belőle, de nem stimmel az időzítés, hát még egy éves sincs...amilyen az én formám, ez valami spéci pre-dackorszak, ami egymillió gyerekből egyet érint: naná, hogy az enyémet.

ahogy a dolgok vannak

Nagyon kemény ez a pakolás: valahogy úgy érzem, hogy már mindent bepakoltam, így nem értem viszont, hogy miért van akkor még mindig minden tele cuccokkal.

Amúgy meg elképesztő, hogy a babáknak annyi ruhája van, mint Kate Middletonnak (végtelen), pedig tegnap rásóztam két tonna cuccot egy terhes ismerősünkre - az ember valahogy nagyon jó fej lesz itt és mindent mindenkinek ajándékba ad, nekem ez nagyon tetszik, újabban kommunista vagyok, még nem mondtam?

vall

Amikor a buliban végignéztük, ahogy az egyik házigazda és újdonsült barátnője lelkesen smárol az ajtóban, akkor hirtelen belém hasított a boldogság, hogy nekem nem kell idegen testű és idegen lelkű és idegen humorú és idegen szagú emberekkel próbálkoznom és beszélgetnem és fáznom és nem kell hitegetnem és magyaráznom magam és nem kell reménykednem, meg görcsölnöm, mer van nekem valakim, aki már legelőször is olyan nagyon ismerős és otthonos és görcsmentes és könnyed és egy húron pendülős és olyan...olyan nagyon jó meleg volt.

Molly alaptörvénye

Harminc fölött szexdémont játszani ugyanolyan nevetséges, mint bármilyen életkorban az alkohol toleranciánkkal kérkedni.

a szokásos nyivákolás

Most már végre biztosan tudom, hogy nem akarok több gyereket, vagy ahogy itt mondják, I'm done. Nem, nem történt semmi aggasztó éjszaka, jól viselkednek, minden oké, csak rájöttem, hogy pont elég nekem két gyerek és különben sem olyanok a körülményeink (és persze a világban sem olyanok a körülmények), hogy az ember négy-öt-hat-több gyerekkel parádézzon.
A sok gyereket taníttatni, ruházni, etetni kell, nem beszélve a rengeteg szeretet energiáról, amire szükség van. Nekem abból nincs annyi, hogy sok gyerekre normálisan figyelni tudjak, ez a kettő egyszerre is gyakran meghaladja a képességeimet - pénteken csúnyán kiborultam, zokogtam szegény Marcinak (előtte üvöltöttem és többször rácsaptam a telefont), persze semmi különleges nem történt, csak estére hulla fáradt vagyok és úgy érzem, hogy én vagyok a család rabszolgája (ez így is van egyébként) és hogy nem bírom egyedül a sok tüsténkedést (ez a költözés, ez valami pokoli. Hihetetlen, hogy az ember egy év alatt is mennyi vackot képes felhalmozni), pedig szegény Marci azért igyekszik segíteni, de folyton dolgozik, nekem meg nagyon kéne egy bébiszitter (hiába akarunk, igazából nincs rá pénzünk), hogy néha legyen egy kis időm magamra; mindegy, nem érdekes, már sokat beszéltem erről, megoldás az egyelőre nincs, csak muszáj ezt néha kinyavalyognom magamból.

horoszkóp utáló, szikár alak

Van ez az (régi-) új jelenség: a hibáinkat a horoszkópra fogós.
Hát, sajnos ez van, Nyilas vagyok. Ó, sajnálom, nem tudom ezt megváltoztatni, Oroszlán vagyok. Mit képzelsz, hogy csinálhatna ilyet egy Kos? Csak nem gondolod, hogy a Szűz képes erre? stbstb.
A legjobb még az aszcendenst is behozni a képbe, úgy duplán védve vagyunk: sajnos dupla Ikrek vagyok és ezért...(mittomén, bármilyen kifogás lehet).
Nem változom, nem változtatok, mert ILYEN VAGYOK, a csillagok már csak tudják, nemde?
Szegény posztmodern ember, már a hibáit se képes tisztességesen felvállalni.

ahogy a dolgok vannak

Mókás volt tegnap, ahogy Marci barátainak diploma bulijára mentünk: leginkább egy nagy teherautóra lenne szükségünk, hogy az összes babacuccot vinni tudjuk.
Mostanra már rutinosak vagyunk és mindenhová babakocsival, hordozóval, karámmal, utazóággyal, fejenként két adag kajával, pelenkával és popsitörlővel megyünk: persze mire elkészülünk és bepakolunk, én már olyan fáradt vagyok, hogy nincs kedvem menni sehová.
Mivel ez egy ún. pool party volt (az ilyen itt nagy divat, mert kint 96 fok az átlag hőmérséklet), vittük a babák úszógumiját is, állatira élvezték a fürdést, kacarásztak, meg nézegették a velük együtt fürdő embereket és azok kutyáit. Hihetetlen figurák tényleg, bárhol simán alszanak: megérkeztünk és azonnal letettük őket, mer épp délutáni alvásidő volt - el is aludtak szépen.
Amúgy meg azon gondolkodtam, miután az egyik házigazda csaja mosolyogva előadta, hogy ő annnyit, de annnnyit tud inni, hogy ez vajon hány éves korban válik cikivé.
Mer az azért nyilván elég szánalmas és szomorú volna, ha én itt két gyerekkel, 36 évesen arról tartanék előadást, hogy milyen faszán az asztal alá iszom az ismerőseimet, de ugye az egyetemen ez még nagyon menőnek számít. De mikor fordul át ez a dolog? Úgy 30 fölött már igyekezni kell nem vedelni folyton? Vagy ha befejezzük az egyetemet és dolgozni kezdünk, akkor illik hirtelen átváltani nagyon felelősbe és ivós sztorik helyett munkahelyi sztorikat kell előadni?
Különben meg tegnap volt egy éve, hogy Houstonba költöztünk, hajhaj, elhull a virág, eliramlik az élet...

daddy's little girl

(A Juno című filmet nézve)

Ma: Jézusom, majd a Léna is terhes lesz 16 évesen?
Mo: Á, ne aggódj, egyelőre csak a kis elefántos pólójában üldögél...
Ma: Úristen, holnap beszélek vele...

"Gyere innen Átok-városból, Gyere, halottam, velem, Itt nem lehet szépet álmodni, Itt nincsen könnyes, nagy szerelem"

Na.
Nyavalygok tovább: pakolni kell (a legundorítóbb dolgok egyike), a költözés iszonyú szívás és bár egy hiperszuper luxus lakóparkban fogunk lakni - aminek van kacsás tavacskája, ahol reményeink szerint a babák megteszik majd első önálló lépéseiket -, nekem azért fáj a szívem ezért a lakásért (meg azért, amibe nem költözhetünk), hiába, mindig elkezdek mindenhez kötődni, még a kocsit is megsirattam, mikor eladtuk - mondjuk nem csoda, végül is az életemben mostanában nagyon rövid ideig állandó valami, ezért is ragaszkodom mindenhez jobban, mint normális esetben.
És bevallom, fanyalgok a hiperszuper luxus lakópark miatt is kicsit, mert pont ilyenbe nem akartunk költözni, merhogy mi az ultraliberális környéken, egy faházban akarunk...na mindegy, végül megegyeztünk, hogy ami nekünk jó környék, az a babáknak nem feltétlen és amíg megtanulnak járni, addig jó lesz nekünk a kacsás tavacska is - tudom, röhejes vagyok a luxus lakás miatti nyafogással, dehát mindig az a rossz, ami van, ugyebár...persze nem is, mer mindig az a jó, optimista és realista és pesszimista vagyok egyszerre, huh, mi lesz így velem, az életem, a személyiségem csupa ellentmondás, ó jaj.
Amúgy meg az is a bajom a luxus lakóparkokkal, hogy az ilyen helyeken rengeteg a betörés, mert nagy területek és nehéz az egészet ellenőrizni és védeni, ráadásul logikusan oda mennek lopni/rabolni, ahol valami zsákmányt sejtenek.



Na megyek dobozolni.

otthon, itt, ott, amott

Ha rám hallgattok, akkor be nem teszitek ide a lábatokat jó ideig. Szar itt.

Hogy milyen volt otthon? Vegyes. Az tök jó volt, ahogy mindenki szerette és babusgatta a kis őrülteket, de amúgy fárasztó volt, kicsit csalódott is vagyok, valamiért azt képzeltem, hogy valamennyit pihenhetek majd (fogalmam sincs mért gondoltam ezt), az mondjuk nagyon jó volt, hogy Marciéknál Debrecenben egyszer elmentünk este borfesztiválozni, egyszer meg moziba és utána sörözni, itt ilyet nem tudunk csinálni, meg persze végül a Szigetre is eljutottunk a bátyámék jóvoltából, szóval egy szavam sem lehet, ráadásul annyi embert láttam a két és fél hét alatt, mint Amerikában egy év alatt sem.
Amúgy viszont teljesen azt érzem, hogy én már nem tartozom oda (persze ide sem, a legrohadtabb állapot), a szüleim meghaltak, eltűntek a gyökereim...és tény, hogy Amerikát nagyon meg lehet szokni a praktikusságával, a működő élettel és a kényelemmel együtt.
Bizony, hiába, hogy nincs itt szépség, hogy nincs "metaélet", viszont a dolgok megfelelően működnek, az emberek meg mosolyognak és kedvesek (és tévedés, ez nem csak a műmosolyok hazája).
Beszélgettünk a családommal a hazamenetelről, amiről szintén vegyes érzéseink vannak (én most éppen nem akarok hazamenni, de ez mindig változik), az egyik nagynéném azt mondogatja, hogy ne menjünk haza, mert otthon nem tudnánk megélni, hát igen...
Persze az én amerikai - és nyilván a magyarországi is, teszem hozzá halkan- munkalehetőségem is nagy kérdés. Fogalmam sincs, hogy én itt mire vagyok jó, fogalmam sincs, hogy érdemes-e fehér galléros munkákkal próbálkozni, vagy csak a Starbucksban lehetek takarítónő. Megjegyzem, én nem feltétlen ragaszkodom irodai munkához, sőt.
Sosem értettem, hogy mitől nagy karrier az, hogy valami láthatatlan eszme jegyében (ja, bocs, az eszme látható: a tulajokat kell gazdaggá tenni) papírokat tologatunk és telefonokat intézünk napi nyolc órában.
Akkor már inkább nekem való valami konkrét meló: konkrét olyan értelemben, hogy ha kipucolom a vécét, akkor tiszta lesz, meg ilyesmikre gondoltam...persze a tanítás is ilyen valamennyire, csak ott a siker sajnos nagyrészt valaki máson (a tanítványon, eltaláltátok) múlik, de mégis jelen van ez a "konkrétság", ráadásul a nyelvtudás általában nagyon hasznos annak, akit tanít az ember és nekem "a miért is csinálom" is nagyon fontos; sajnos annyit még sose kerestem egy munkahelyemen sem, hogy "a pénzért" legyen a válasz.
Igazából rettentően nyomaszt a téma, abba is hagyom az ezen való gondolkodást, mert iszonyú összetett és bonyolult, hogy hogyan és mikor kaphatok/vállalhatok munkát és a babákkal mi lesz, meg ha én is pénzt keresek, akkor ők bölcsibe mennek, de a bölcsi olyan drága, hogy arra keresnék (és eleve hogy adjuk bölcsibe őket, ha nekem dolgoznom kell, hogy bekerülhessenek?), akkor meg már minek dolgozni; persze dolgozni nemcsak a pénz miatt kell, de eh...nem, nem beszélek többet erről, inkább a lehangoló nagy igazságommal szórakoztatlak titeket itt a végén, hogyaszongya minden sikeres férfi mögött egy sikertelen nő áll...

double trouble

Na, erről beszéltem a múltkor*: Having as many infants as hands can be a source of all sorts of joy. But multiple births place unique strains upon families, which experience higher rates of divorce, depression, financial pain and, perhaps worst of all, child abuse. The stress can be so great that parents of twins have more trouble bonding with their children.

Persze a kommentekben azért jönnek az okosok, akik szerint ez azért nem is olyan nehéz és csak simán olyan mint két gyerekkel - aha, egy nagy túróst olyan.
De mindegy, hát nem lesz nekem attól jobb, ha mások elhiszik, hogy ikrekkel piszok nehéz, úgyhogy abba is hagyom a nyifogást, mert a kommenteket olvasva azért mi extra szerencsések vagyunk ám: régóta tök jól és nagyon sokat alszanak, eljátszogatnak egymással (Marcika mintha most ritkábban tépné Lénát, jelenleg inkább közös projekteken dolgoznak lakás átrendezés és szétszerelés témakörben, áj mín), nagyon komoly hasfájása egyiküknek se volt soha (cserébe viszont ott volt Marcika brutális refluxa, szegény kicsi babám, olyan sokat szenvedett vele), nem születtek nagyon korán, viszont tény, hogy nagyon sokba kerülnek (nagyjából folyamatosan le vagyunk égve) és rengeteg velük (meg úgy általában a háztartással) a munka, főleg egyedül. Nem baj, a kemény élet az igazi, nem picsogunk, nohát.

http://www.theglobeandmail.com/life/parenting/infant/infant-trends/divorce-depression-the-ugly-side-of-twins/article2113267/

"Play is connected with no material interest, and no profit can be gained from it"

Tegnap közösen rájöttünk, hogy az irracionális hiányzik Amerikából.
Az a kicsi valami hiányzik, amitől a dolgok szabálytalanok, érdekesek, izgalmasak, egyediek és végső soron szépek lesznek. A művészet - annak némileg kiterjesztett változatában - hiányzik. A "metaélet" hiányzik - a "metaélet", amiért végső soron élni érdemes...
Itt nincs girbe-gurba utca régi, romos házzal, hogy ott romantikusan sétálgasson az ember: itt nem sétálgatunk (romantikusan meg aztán végképp nem, ismerkedjünk csak a neten, hö), az lassú és fölösleges, itt kérem praktikusan megépített, raktárszerű házaktól megyünk praktikusan megépített raktárszerű házakig kocsival, az a leggyorsabb, legkényelmesebb és a legértelmesebb, minek szép házikó, mikor ugyanolyan jó a praktikusan egyszerű (randa) is.
Összességében azt hiszem, hogy a játékos gyerek hiányzik innen: a gyerek, aki szabálytalanságokat rajzol, össze-vissza pakol, futkos, ha jó a kedve és vidáman rikoltozik csak úgy...egy amerikai viszont nem homo ludenskedik, egy amerikai az felnőtt, kérem szépen, egy amerikai az praktikus, egy amerikainak jó állása, kocsija, praktikusan ronda háza, kiszámított, szabályos élete és netflix előfizetése van. Bizony, tegnap nagyon ráéreztem, hogy miről szólnak a független amerikai művészfilmek.
Ja, van lakásunk (a kocsiban, lakáskeresés közben szoktam ilyeneken gondolkodni, miközben bambulok), de miután lefoglaltuk, sajnos elolvastam róla pár értékelést, nem kellett volna, most rettegek, mert sok betörésről írtak; nem baj, veszünk majd egy pisztolyt és én nagyon amerikaiul lelövöm majd azt, aki ránk töri az ajtót...

"...most nem tudom, hogy viselkedjem vele szemben"

Na, hát a tegnapival gondolom sikerült mindenkit elijesztenem és soha többet nem írtok nekem cuki leveleket, de igazából ez sem baj, mert bár szeretem a cuki leveleket, de nem szeretek a blogomról beszélgetni semmilyen formában.
Persze az rendben van, ha valaki rákérdez erre-arra, kedveset mond vagy ilyesmi, de mélységeiben nem szeretem taglalni azt, amiről írok, bocsánat, ne utáljatok ezért.
Még azt se szoktam szeretni, ha valaki lelkendezik, hogy milyen jó ez a blog...valószínűleg azért egyébként, mert a látszat ellenére az egész nagyon személyes és intim és valahogy szeretném, ha a blog a személyemtől függetlenül létezne (mert meglepő módon utálok magamról beszélni), ha lenne a szappanopera (a blog), meg lennék én, a valódi lény és ez a kettő nem kerülne kapcsolatba, csak a fejekben, csak titokban; az egész lehetne valami földalatti mozgalom, amiről mindenki tud, de senki nem beszél róla.
Igazából megint nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy ha behunyom a szemem, akkor mindig az apámat látom, ahogy kiugrik az ablakon - és azt hiszem, hogy ez az egész baromira megvisel, de valahogy legbelül rág, valami kiadhatatlanul fájdalmas szinten és nem tudok sírni (otthon egyébként elég sokat sírtam, az jó volt, segített) és nem tudok beszélni róla, csak a gyomromban érzek valami szörnyű gomolyagot, na az ott a rémes fájdalom és nem tudok mit kezdeni vele, nem múlik sehogy.

no komment

Mivel grafomán vagyok, időnként (teljesen fölöslegesen) elböffentem magam a Facebookon is és mikor az emberek reagálnak a böffentésemre, akkor jövök rá, hogy mennyire elkényelmesedik, aki komment nélkül ír blogot, mer így nem kell védekezni, magyarázkodni, szellemeskedni, okosakat mondani, barátságosan ellenkezni, stbstb, lehet mondani szépen, amit csak akarunk, bele a világba.
(Persze nagy őszinteség ide vagy oda, azér ne szépítsük, a "mindent" kiadó blogger is szemérmes és rengeteg mindent megtart saját magának.)
És hát az az igazság, hogy énnekem nincs kedvem a saját böffentésemet csócsálgatni semmilyen felületen (se a Facebookon, se itt), én csak mondani akarom, bele a világba, nem kell rá mondani semmit, nem kell elemezni, nem kell észrevenni, elég az úgy, ahogy van, ezek amúgy is csak kimerevített pillanatok, mind elmúlik, pár mondat a múltból, szóval majd inkább csak itt böfögök, mer ez itt az én saját kis gumiszobám, terápiás ágyam, pillanatfelvevőm, vomitáriumom.

Lencsó különkiadás

Léna rajong a laptopért és bármit megtenne, hogy piszkálhassa: tegnap nagy kegyesen megengedtük neki, hogy nyomogassa a gombokat; nos, ő azonnal letöltött valamit, majd kilépett a Firefoxból, kikapcsolta a gépet, lecsukta a fedelét és végül zokogva ráfeküdt, mert valószínűleg frusztrálta, hogy már nem világít...

(szomorú, morog)

Na, hát mondom én, hogy ellakunk majd az utcán. Szuper lakás, még mit nem - a tulajok aszonták túl sokan vagyunk, merhát nyilván nem mondhatták, hogy a két tíz hónapos az zajos, büdös, fúj...szóval ismét lakást keresünk, csüggedt vagyok és fáradt, elegem van, aludni akarok.

ahogy a babák vannak

Érdekes ez a Marcika-féle jetlag: első éjszaka fél kettőtől fél háromig, második éjszaka fél négytől fél ötig, ma hajnalban pedig fél hattól negyed hétig - most már Lénát is felébresztve - bulizott. Normális esetben nyolc és kilenc között kelnek; vajon lesz még egy fél nyolcas kelés is vagy most már visszaáll szegény?
Úgy tűnik egyébként, hogy mostanra ők is kicsit betegek lettek, meg szerintem hullafáradtak és kicsit idegroncsok még mindig: nem elég, hogy végigvonszoltuk őket a förtelmes repülőúton, amikor visszaértünk, azonnal elkezdtünk lakást keresni a 40 fokban (az augusztus iszonyú kemény itt, egy perc is halálos kint a napon: konkrétan nem látsz az izzadságtól), szerencsétlen babákat ki-be rakosgattuk a kocsiba/-ból, aztán mikor üvöltöttek, mint a sakál, Marcit azzal próbáltam empátiára inteni, hogy azt mondtam neki, ha tehetném, én pont így rikoltanék, olyan fáradt vagyok és annyira melegem van és olyan iszonyú a folyamatos utazgatás.
És azt még nem is kalkuláltam hozzá, hogy én már nem akarom gyakorolni a felállást meg a mászást, de Marcika viszont csak erre vágyik és akkor a nyomorultat beszorítjuk egész napra az autósülésbe (meg a repülőn a hordozóba), hát igen, tök jogos az ordítás...
Pocsék dolog lehet csecsemőnek lenni.

huhogni(,) nem kell(,) félnetek

Az úgy van, hogy mindig huhogni kell. Hogy nem fog sikerülni, hogy nem érünk oda, hogy nem lesz jó így vagy úgy. És akkor biztosan sikerül és odaérünk és jó lesz.
Hát persze, hogy találtunk isteni lakást (a képen ez az utca, de nem pont az a ház, de a hangulatot érzitek, na; amúgy az infók nemtom, hogy frissek-e) közvetlenül a tegnapi huhogásom után - ez az a városrész, ahol mindig lakni akartunk, az itteni liberális (ami sokak szerint annyit tesz, hogy buzi) negyed, ami viszonylag európai, sok étteremmel, üzlettel, sétálós-fás-bokros-virágos résszel, érdekes, színes házakkal.
A lakás egy nagyon amerikai (világoskék!) faház felső része, kis cuki, nem csilivili luxus, hanem olyan nekünk való barátságos. Reméljük elfogadhatóak leszünk a tulajoknak a két tíz hónapossal - kicsit aggódom, mert ők laknak majd alattunk...mert itt az a rendszer, hogy benyújtasz egy ún. jelentkezési lapot, ha be akarsz valahova költözni, természetesen pénzt is fizetsz (mint mindig mindenért), aztán vársz, hogy elfogadnak-e lakónak vagy sem.
Jó lenne ott lakni, akkor néha én is el tudnék menni valahová EGYEDÜL - erre vágyom leginkább, mióta megvannak a babák...

"I do not regret the things I've done, but those I did not do"

Olyan szarul érzem magam, hogy muszáj pozitívan gondolkodnom...

Luxushiszti következik (mint általában), aki utálja az ilyesmit és borzalmas élete van (híd alatt lakik, nincs mit ennie, árvaházban nőtt fel), az ne olvasson tovább.
Tehát: borzalmas volt az út visszafelé is, pedig a babák már egész jól bírták, csak mi üvöltöztünk az idegtől folyamatosan, rohadt fáradtak vagyunk még mindig, Marcika jetlages és az éjszaka közepén szeret felkelni, hogy akkor játsszunk kicsit, ráadásul rájöttünk, hogy baromira nem kéne elköltöznünk, mer nincs pénzünk és piszok jó helyen lakunk igazából, viszont már felmondtunk, de végül is nem gond, itt éjjel is 30 fok felett van, hát majd meghúzzuk magunkat a fűben...eh.
Na mindegy, abba is hagyom, utálom az olyan blogokat, amikben a blogger a napjait részletezi percre pontosan, úgyhogy nem mesélek a lakáskereséséről részletesen (ezt is a babákkal csináljuk, mer gyerekvigyázóra sincs pénzünk, borzalmas, gondolhatjátok), csak kicsit nyivákolni akartam, majd jövök ha jobban leszek, csókjaim azér...

Ja és persze betegek vagyunk mint a dög, holnap 40 fok lesz, jaj...




PS.: Visszaolvastam amit írtam, vicces, hogy a borzalmas szó milyen sokszor szerepel a postban. Szerencsére nem kell engem nagyon komolyan venni, ne is tegyétek feleim.

"dö lájf iz hárd"

Kezd rémálomszerűvé változni ez a kis pesti buli: először is betegek vagyunk mindketten, nekem teljesen elöntötte a takony az agyamat, fáj a torkom, alig bírok beszélni - gondolom a babák majd a repülőúton lázasodnak be vagy ilyesmi, már várom előre az újabb kellemességet...
Aztán Dé (vad)macskájára kell vigyáznunk két napig csukott ablaknál (milyen jó is ez a baciknak) - és még nem is a csukott ablak a legrosszabb, hanem az, hogy a macska ádáz pofával, vadász pózban figyeli a babákat, mi meg rettegünk, hogy nehogy arcon csapja/karmolja egyiküket, szóval most végképp nem lehet őket egyedül hagyni egy percre sem, csodás, gondolhatjátok...
Ráadásul hullafáradt vagyok és csütörtök hajnalban háromkor kelünk és az új babakocsi se ki, se be nem fér sehová, úgyhogy mindig annyira idegesek leszünk séta előtt és után, hogy én azonnal el akarok válni, Marci meg szeretne megsemmisülni (néha fordítva; időnként egyébként elmerengek, hogy az ikresek házassága rövidebb ideig tart-e mint a többi házasság; most viccelek ezzel, de tényleg iszonyú sok stresszhelyzet van a babák miatt); ja, amúgy meg az itteni gondnok egy kígyó klasszik: egészen addig nagyon tetszettek neki a babák, amíg ki nem kellett nyitni az ikerbabkocsi miatt az ajtó mindkét szárnyát...asszem, hogy a gondnok-embertípust utálom a legjobban egyébként: nem tudnak semmit (szerintem írni-olvasni se), csak mások után szimatolni, meg acsarkodni a lift, a szemetes és a kapu miatt.

2008.08.18.

Szóval az úgy volt, hogy a harmadik randin összeköltöztünk.

Nem, nem, mer az első nem randi volt, hanem bloggertalálkozó.
Jó, tehát a második randin összeköltöztünk. Na, jó, de az első randi négy napig tartott akkor, mikor kijöttél hozzám Londonba, nem?
Hát igen, végülis...
És két hónapja ismertük egymást mikor elköltöztünk Triesztbe. Aztán mosmeg tessék (itt jelentőségteljesen Lénára és Marcikára mutattam)


És csütörtökön lesz három éve, hogy megismerkedtünk. Na mivel ünnepeljük, na mivel? Bizony, eltaláltátok: négykor kelünk és megyünk Houstonba, ollé.
És, hogy ne legyen nagyon uncsi az élet, két hét alatt új lakást kell találnunk, hogy kedvenc tevékenységünket (költözés) gyakorolhassuk.
Szeretem a változást meg az izgalmakat, de egyszer szívesen kialudnám magam még ebben az életben...

Anna öreg

Szóval az van, hogy voltunk ugye a Szigeten és bekeveredtünk mindenféle (állítólag jobb sorsra érdemes) kutyaütő alternatív zenekarok koncertjére és én a csontjaimban éreztem az iszonyt az egész fílingtől: a nyomorult énekestől, aki berúgva-beállva sikítozta a mélyértelmet, az énekes mögé vetített nagyon különleges kisfilmtől, ami még jobban sulykolta a mélyértelmet és persze a rajongóktól, akik ordítva visszhangozták azt a bizonyos mélyértelmet.
Az ilyen énekeseket a koncert utáni napon egy nagyjából üres, hideg körúti szoba-konyhába képzelem (és akkor még jól is jártak, mer Kalapács Józsit nyilván Kőbányán helyezem el), ahol megszáradt vajas kenyeret majszolnak és romlott vörös bort iszogatnak maguk elé meredve, lyukas pizsamában, mezitláb, másnaposan.
Jó, mondjuk az is igaz, hogy utoljára 14 évesen éreztem borzongató örömet ilyen koncerteken - öreg voltam mindig vagy nem velem van a baj igazából, hát ki tudja ezt.

Kedves tévénéző gyerekek!

Azért szerencsére nem mindenki undok és rosszkedvű, mert a családunk meg a barátaink iszonyú helyesen barátkozn(t)ak a babákkal, ez az egy, amiért érdemes itt lenni, mert amúgy Budapest büdös, koszos, mindenki undok, rosszkedvű, kisstílű, stbstb, tudjátok, a szokásos negatív szövegem, igen, igen, ez az ami miatt itt tart ez az ország, na.

Van amerikadrím

Te, akkor nem próbálunk zöld kártyát szerezni?

Tudom, hogy most utálni fogtok, de már nagyon szeretnék visszamenni. Itt büdös van, undok, rosszkedvű emberek és kellemetlen fíling.

Sziget 2011

Tudom, hogy monomániásnak tűnök, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy pár hónaposan ezek a mohikán frizurás, rusnya, büdös punkok is rágókarikával meg csörgővel múlatták az időt.

bezzegamerika meg a nyaff

Én nem akartam bezzegamerikázni, de azér most kikívánkozik belőlem a bezzegamerika, merhogy a Rossmannban úgy kifizettették velem a leejtett bébi papit, mint a huzat, Houstonban meg egyszer egy egész polcnyi sört lesodortam és összetörtem, aztán még a takarító kért bocsánatot, hogy arrébb kell mennem, amíg feltörli a sörtócsát...Egyébként meg már megint gyászos (szó szerint) a hangulatom és egyszerűen nem lehet elmondani, amit érzek, mittomén, az a szívkitépős érzés gyötör már megint (még mindig), itthon mindig ez van, menjünk már vissza, elég volt, köszönöm a lehetőséget - hiába, az ilyen Nagy Romantikus Lelkek (ne röhögjetek, ez én vagyok, minden látszat ellenére) mindig elvágyódnak mindenhonnan.

ahogy a dolgok vannak

Hááát...nehéz itthon. Fárasztó, nincs meg az eddigi rutinunk, Marcival még az eddiginél is kevesebbet vagyunk kettesben, szóval nyaralásnak nem mondanám, ráadásul a babák most kezdenek nagyon megelevenedni; úgyhogy ez a mostani látogatásunk inkább a családnak szól, nem a mi kikapcsolódásunkat szolgálja, persze azért gondoltuk, hogy így lesz...
Azt persze nagyon jó volt látni, hogy Marci családja mennyire szerette őket, mindenki nagyon kedves volt, a babák meg állati jó fejek, fegyelmezettek, nagyjából szó nélkül katonásan alszanak mindenhol, nem is féltek senkitől, vigyorogtak, barátkoztak sokat, szóval minden rendben volt, csak én sírdogáltam kicsit szegény Marcinak: mikor az apukája kijött elénk a reptérre, majd megszakadt a szívem, mert értem már soha nem jön sehová senki...Azért nem csak szentimentális érzéseim vannak a családom iránt, hanem igen gyakran gutaütés közeli állapotba kerülök például a halálesetek kapcsán felmerülő problémák miatt, de éjszakánként félálomban mindig megbeszélem magammal, hogy mosmár higgadt leszek.
Egyébként meg nem vagyunk kispályások, mer felmondtuk az albérletünket, hogy majd ha visszamegyünk, két hét alatt megtaláljuk legújabb álmaink otthonát - igen, bizony, megváltoztak az álmaink, van egy rakás gyerekünk, húha...

Kedves blogom!

Nagyon hiányzol.

"én most azonnal meg akarok semmisülni"*

Nem értem miért nem alkalmazták kínzásképpen annak idején a lágerekben a Houston-Budapest út megtételét - persze szigorúan két tíz hónapossal.










*ezt mondogattam, mikor Marcika alvás helyett úgy nyüszített a repülőn, mintha kínoznák...