a szokásos nyivákolás

Most már végre biztosan tudom, hogy nem akarok több gyereket, vagy ahogy itt mondják, I'm done. Nem, nem történt semmi aggasztó éjszaka, jól viselkednek, minden oké, csak rájöttem, hogy pont elég nekem két gyerek és különben sem olyanok a körülményeink (és persze a világban sem olyanok a körülmények), hogy az ember négy-öt-hat-több gyerekkel parádézzon.
A sok gyereket taníttatni, ruházni, etetni kell, nem beszélve a rengeteg szeretet energiáról, amire szükség van. Nekem abból nincs annyi, hogy sok gyerekre normálisan figyelni tudjak, ez a kettő egyszerre is gyakran meghaladja a képességeimet - pénteken csúnyán kiborultam, zokogtam szegény Marcinak (előtte üvöltöttem és többször rácsaptam a telefont), persze semmi különleges nem történt, csak estére hulla fáradt vagyok és úgy érzem, hogy én vagyok a család rabszolgája (ez így is van egyébként) és hogy nem bírom egyedül a sok tüsténkedést (ez a költözés, ez valami pokoli. Hihetetlen, hogy az ember egy év alatt is mennyi vackot képes felhalmozni), pedig szegény Marci azért igyekszik segíteni, de folyton dolgozik, nekem meg nagyon kéne egy bébiszitter (hiába akarunk, igazából nincs rá pénzünk), hogy néha legyen egy kis időm magamra; mindegy, nem érdekes, már sokat beszéltem erről, megoldás az egyelőre nincs, csak muszáj ezt néha kinyavalyognom magamból.